Az elnök emberei


 


Azt hiszem, Marc Lynch volt az első, aki jelezte, hogy  Ben Rhodesnak és Samantha Powernek – mások mellett, persze – kulcsszerepe volt abban, hogy Obama kitartó és fokozódó nyomást gyakorolt a Mubarak-rendszerre, és hogy ez az Egyiptom-politika végül is sikerrel járt és (a rengeteg kritika ellenére) igazolta az elnök óvatos, de határozott fellépését.   


 


Aztán következett a New York Times cikke, amely megfelelő kontextusba helyezte a kérdést, rávilágítva az adminisztráció külpolitikai csapatának belső megosztottságára. „Az elnök – írja a Times –, amely maga is gyakran ingadozik az idealizmus és a pragmatizmus között, a Clinton, Biden és Gates védelmi miniszter által vezetett hagyományos külpolitikai establishment tanácsát szembesítette a Fehér Ház egy generációval fiatalabb munkatársaiéval, akik attól féltek, hogy a stabilitás előtérbe helyezése oda vezethet, hogy a történelmi szerepre hivatott elnök a történelem rossz oldalára áll.”          


 


Ennek a fiatal csapatnak a tagjai: Denis McDonough, helyettes nemzetbiztonsági tanácsadó, Samantha Power, az Egyesült Államok egyik legismertebb emberjogi szakértője, a Nemzetbiztonsági Tanács multilaterális intézményekkel foglakozó irodájának vezetője és Benjamin J. Rhodes, Obama legfontosabb beszédeinek – így többek között a 2009. júniusi kairói beszédnek is – az írója, a Nemzetbiztonsági Tanács stratégiai kommunikációs alelnöke.


 


A két tábor közötti ingadozásnak Obama minden bizonnyal akkor vetett véget, amikor a Hillary Clinton által Kairóba küldött, Egyiptomban komoly üzleti érdekeltségekkel rendelkező Frank G. Wisner, Mubarak jó barátja a müncheni biztonsábpolitikai konferenciára küldött videoüzenetében a fáraó „nélkülözhetetlensége” mellett érvelt.


 


Samantha Power, aki 2005 óta dolgozik együtt Obamával, és 2008 márciusában kénytelen volt lemondani Obama kampánystábjából, mert Hillary Clintont a The Scotsmannek adott interjújában „szörnyeteg”-nek nevezte, nyilván nem habozott álláspontját kifejezésre juttatni, Rhodes pedig pillanatokon belül megírta a két rövid, de rendkívül fontos, mert egy új külpolitikai doktrína megszületését fémjelző egyiptomi nyilatkozat szövegét.


 


A „nemzetbiztonságiak”-at minden bizonnyal támogatta a Rham Emmanuel és David Axelrod távozását követően a Fehér Ház „törzskará”-ba bekerült Bill Daley új kabinetfőnök és David Plouffe is, akiknek nem kis erőfeszítésébe kerülhetett, hogy „hárítsák” Abdullah szaud-arábiai király és Netanjahu izraeli miniszterelnök Mubarak mellett érvelő sűrű telefonjait.  


 


Bár „az elnök emberei”-nek, az ún. progresszív realistáknak kétségtelenül sikerült egyfajta áttörést elérniük mind az amerikai külpolitikában, mind a külpolitikai doktrínában, még korai volna azt állítani, hogy – Obamával együtt – az egyiptomi forradalom „győztesei” közé tartoznak.    


 


Miért forrong az arab világ?


 


Az elkerülhetetlen bizonytalanság egyrészt abból fakad, hogy sokan még mindig ragaszkodnak a Bill és most Hillary Clinton által liberális, az ifjabb Bush által pedig (neo)konzervatív hangszerelésben képviselt hagyományos demokrácia-ágendához: ez ugyanis azzal a reménnyel biztatta és biztatja az amerikai politikai és szakértői elitet (és természetesen az ún. security establishmentet), hogy az (amerikaiaknak annyira kedves) egyetemes érvényű szabadság támogatása nem gátolja, hanem éppenséggel elősegíti az amerikai statégiai érdekek (így például a Közel-Kelet fölötti hegemónia) érvényesülését.


 


Nem lehet véletlen, hogy miközben a State Department szóvivője a folyamatban lévő algériai tüntetések kapcsán leszögezte, hogy Washington támogatja „az algériai nép egyetemes jogait”, Szaud-Arábiáról, Jordániáról, Jemenről, valamint az aprócska, de kritikus helyen fekvő Bahreinről (lásd itt és itt) Amerika hallgat.  


 


A probléma csak az, hogy a rendszerellenes tiltakozások sehogyan sem ott akarnak kirobbanni, illetve komolyra fordulni, ahol Amerika szeretné. Például Iránban.    


 


Ha megértjük, mi ennek az oka, megérthetjük azt is, hogy Obama és progresszív realista csapata nincs könnyű helyzetben. Az elnök látja, hogy itt sokkal többről van szó, mint a demokrácia és diktatúra küzdelméről, és – legalábbis ami Egyiptomot illeti – le is vonta ennek a konzekvenciáit. Vagyis „az egyiptomi nép” mellett döntött, azok mellett, akik – mint mondta – „megváltoztatták az országukat” és ezzel „megváltoztatták a világot.”


 


Előző bejegyzésemben azért fogalmaztam úgy – kissé talán meghökkentő módon –, hogy Obama az első nem hagyományos értelemben vett „nyugati” elnöke az Egyesült Államoknak, mert azt hiszem, hogy egy az Egyesült Államoktól függő ország felszabadulását, vagyis „történelmi horderejű” érdekeit elébe helyezte az amerikai stratégiai érdekeknek.     


 


„Az arab világ halott – írja Husszein Aga, az oxfordi St. Antony’s College tagja és Robert Malley, az International Crisis Group közel-keleti programigazgatója egy nagyon fontos cikkben. – Az egyiptomi forradalom megpróbálja életre kelteni. (…)


 


Az arab államok sokkal súlyosabb átoktól szenvednek, mint a szegénység és az autokrácia. Hamissá váltak, saját népeik idegennek, távoli országokban kitervelt politikák folytatójának tekintik őket. Nem lehet teljesen megérteni az egyiptomiak, a tunéziaiak, a jordániaiak és a többiek cselekedeteit, ha nem vesszük tekintetbe azt a nagyon mélyről jövő érzésüket, hogy nekik nem engedték meg azt, hogy saját maguk lehessenek, hogy megfosztották őket az identitásuktól.     


Amikor ők kimennek az utcára, nem csupán tiltakoznak, hanem élnek önrendelkezési jogukkal. (…) 


Ahol az Egyesült Államok és Európa mérsékelt és együttműködő politikát látott, ott az arab közvélemény méltóságának és a szabad döntésekhez való jogának az elveszítését érzékelte. (…)


Az arab világot, évtizedeken keresztül megfosztották szuverenitásától, szabadságától, büszkeségétől. Megfosztották a politikától. Ami most történik, az a politika bosszúja.”


Lehet, hogy ez az arab demokrácia nagyon bizonytalan és felemás lesz. Lehet, hogy vissza fognak térni a régi kleptokrata családok, mint Indonéziában vagy a Fülöp-szigeteken történt, vagy kialakul a „bűnözők demokráciája” (criminal democracy), mint nem egy kelet-európai volt kommunista országban is történt. De – szerencsésebb esetben – egy a törökországihoz hasonló, a demokráciával megbékélő, azt az iszlám sajátos érték- és szokásrendszeréhez idomító rendszer is kialakulhat.  


 


Egy valamiben mindenesetre biztosak lehetünk. Önrendelkezési jogukról többé nem fognak lemondani. Obama és legbelsőbb munkatársai – mint fentebb már jeleztem – ezt megértették. De nem biztos, hogy az amerikai hatalmi gépezet egésze és az amerikai közvélemény többsége is meg fogja érteni.