Elnézést szeretnék kérni Miklóstól, Székely Alkibiadésztől és a többiektől, hogy még nem válaszoltam az utóbbi kommentjeikre, de hát a helyzet folyton fokozódott, és eddig nem jutott rá időm. Most ezt megteszem egy külön bejegyzésben.


 


1. Miklós azt írta, hogy korai még levonni a tanulságokat Amerika új közel-keleti stratégiájával kapcsolatban. Én is jeleztem, hogy a kérdésben maga az adminisztráció is megosztott, a tágabb spektrumról nem is beszélve. De a végül mégiscsak bekövetkezett politikai fordulat egyértelműen az ún. progresszív realisták pozícióit erősíti.


 


Már ha hajlandóak vagyunk elismerni, hogy egyáltalán bekövetkezett valamilyen fordulat. George Friedman – Miklós másik kommentjében idézett – február 14-i elemzése szerint például Egyiptomban csak annyi történt, hogy „egy 82 éves öregembert kirúgtak a tisztségéből, és a fia nem lesz elnök. Az alkotmányt felfüggesztették, a parlamentet feloszlatták, és egy katonai hunta van hatalmon. Minden egyéb merő spekuláció.”


 


Ez rendkívül szűklátókörű  és egyoldalú hozzáállás. Mintha a politikának nem is volna saját dinamikája, és minden csak azon múlna, hogy az egyiptomi hadsereg amerikai alkatrészek és amerikai kezelő személyzet nélkül működésképtelen, és nincs abban a helyzetben, hogy katonai konfrontációt kezdeményezzen Izraellel. Friedman – egy héttel ezelőtti aggodalmaival ellentétben – most láthatóan megkönnyebbült, mert az új katonai hatóságok bejelentették, hogy tiszteletben tartják az egyiptomi-izraeli békeegyezményt.


 


A hat hónap múlva sorra kerülő szabad választásokat követően hivatalba lépő új – immár nem katonai, vagy a hadsereg által fenntartott – kormánynak kisebb gondja is nagyobb lesz annál, semhogy katonai kalandokba bocsátkozzon. Politikai értelemben azonban alapvető változás várható, mert az új kormány  már nem lesz olyan „engedelmes”, ami többek között abban is meg fog nyilvánulni, hogy – Törökországhoz hasonlóan – fel fog lépni Gaza, Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem „okkupációja” ellen. S lehet, hogy az Obama-adminisztráció ezt a nyomásgyakorlást nem is fogja olyan rossz néven venni.


 


Szerintem rövid távon nem az egyiptomi, hanem a jemeni és különösen a bahreini események tehetik próbára a Fehér Ház és az ún. security establishment tűrőképességét. Jemennel az amerikaiak szorosan együttműködnek a terrorelhárítás terén, az Ötödik Flotta bázisa és a Centcom, a középső régió haditengerészeti parancsnoksága pedig Bahreinben van.


 


Ami Marc Lynchet illeti, ő elismert arabszakértő, az arab médiák talán legjobb ismerője. Az igaz, hogy az egyiptomi krízis idején végig napi kapcsolatban állt Obama legközelebbi munkatársaival, és tanácsaival támogatta őket, a nyilvánosságban pedig meglehetősen jól ellensúlyozta a neokonokat. Miért volna ez baj?


 


2. Székely Alkibiadésznek. Nem hiszem, hogy „Obama freedom agendája” a „liberális hegemónia projekt” része, és inkább Simon Tisdallel értek egyet, aki szerint Obama szabadság doktrínája „nem jelent viszatérést a Bush-Blair korszak ’liberális intervencionizmusá’-hoz” (de abban már nem vagyok olyan biztos, hogy ez a doktrína, pontosabban, hogy ez a politika – mint Tisdall sugallja – „a nyers erőről” nem, csupán „a meggyőződés erejéről szól”).


 


A lényeg az, hogy Obama, a progresszív realista együtt tud élni az „amerikai szuperhatalmi státus misztikájának elmúlásával”, a konzervatív és a liberális imperialisták viszont nem. Ebben (is) közelebb áll a „nyers erő”-t mértékkel, de szükség esetén minden transzszubsztanciációs ceremónia nélkül alkalmazó konzervatív realistákhoz, mint akár „a rendszerváltás messianisztikus fanatikusai”-ként viselkedő neokonzervatívokhoz, akiknek a kezében a „nyers erő” természetesen a legfőbb jó érvényesülésének nemes eszközévé válik, akár a „hegemonikus-liberális-demokratikus-kapitalista világrend” „finom, áttételes irányítási mechanizmusai”-ban bízó liberális imperialistákhoz. (A „kapitalista világrend” örökkévalóságával vagy tartósságával kapcsolatban  érdemes odafigyelni Immanuel Wallerstein szavaira. Az ő álláspontjára később – egy külön bejegyzésben – még visszatérek.)


 


Hogy „a nemzetközi színtéren… az USA gazdasági és stratégiai érdekei kell érvényesüljenek Obama óhajai szerint is”, az csak természetes. De az ilyen óhajok a geopolitikában nem sokat számítanak. A gazdasági vonatkozásokat most félretéve és csak a tág értelemben vett Közel-Keletre koncentrálva,  látnunk kell, hogy míg Kelet-Ázsiában például egyfajta geopolitikai egyensúly érvényesül egyfelől az Egyesült Államok és szövetségesei (Japán és Dél-Korea), másfelől Kína és Oroszország között, a Közel-Keleten – a rendkívüli arányú amerikai katonai jelenlét ellenére – az amerikai befolyás egyértelmű csökkenése megy végbe, nagyjából azóta, hogy a törökök 2003-ban megtagadták az Irakba irányuló amerikai csapatok  átvonulását.


 


Törökország és Libanon után most már Egyiptom is „önállósította magát”, és a folyamatnak még nincs vége. Elég végignézni Davatoglu török külügyminiszter al-Dzsazírának adott interjúját, hogy az ember meggyőződjék róla: Törökország nem az USA „csatlósa”, hanem egy Amerikával és Európával szemben ugyan nem ellenséges, de önálló geopolitikai tényezőként fellépő ország, amely egy ugyanilyen státusú Közel-Kelet kialakulásában érdekelt, és ezt egyáltalán nem is titkolja. (Ennek az „óhaj”-nak mindenesetre több esélyt adok, mint az Amerikát egyfajta „világkormány”-nak tekintő liberális interncionalistáknak, ami abból is látható, hogy ma már például Michael Mandelbaum is más, sokkal „szerényebb” húrokat penget.)


 


Törökországban a demokráciát és a stabilitást egyformán fontosnak tartó politikai iszlám kilenc évvel ezelőtti hatalomra kerülése hozta el az igazi rendszerváltást (békés és demokratikus úton, de egyértelműen átalakítva a korábbi, atatürki hagyományokra épülő, a hadsereg politikai szupremáciáján alapuló „török modell”-t). És hasonlóképpen, csak a politikai iszám fokozatos térnyerése vezethet el a térség geopolitikai viszonyainak az átrendeződéséhez is, hiszen a „radikális iszlám fordulat” – mint Irán és az al-Kaida példája az ottani lakosságnak meggyőzően mutatja – csak arra jó, hogy legitimizálja a térség fölötti amerikai hegemóniát és Izrael ebbe kapaszkodó, a megszállt területekkel és a katonai erő alkalmazásával kapcsolatos politikáját.


    


Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a katonai erő alkalmazása (akár Washington, akár Jeruzsálem által) bizonyos helyzetekben nem válhat elkerülhetetlenné. De tény, hogy ma és a Közel-Keleten a mégoly lehengerlő katonai fölény is tehetetlen a politikai értelemben legitim, vagyis a polgárok többsége által támogatott külpolitikai törekvésekkel szemben.


 


3. Kp-nek. Nem hinném, hogy a török példa kivétel. Mindenestre Egyiptom ebből a szempontból (is) döntő fontosságú lehet. A lényeg itt nem az, hogy az iszlám országok az „európai eszmény”-nek megfeleljenek. Az európai értékrendnek és törvényeknek megfelelő viselkedés az Európai Unió problémája, és sajnos nemcsak a nyugat-európában élő viszonylag nagyszámú – de azért nem olyan rengeteg – muszlimra, hanem például a kelet-középeurópai és balkáni tagállamokra is vonatkozik (úgy ahogy vannak).


 


A Közel-Kelet problémája más. Ott a politikai iszlámnak kell meggyökereznie, ami valóban nem lesz könnyű, hiszen az egyiptomi helyzetből is nagyon jól látható, hogy a hadsereg felső veztése, a volt uralkodó párttal és a „forradalmárok” naivabb (vagy a régi rendszerrel kezdettől fogva együttműködő) tagjaival együttműködve még bízik abban, hogy el tudja kerülni a tényleges parlamenti demokrácia bevezetését.


 


De a régebbi (nemzeti-demokrata és baloldali) pártok aktivizálódását és az új pártok – köztük a Muszlim Testvériség „iszlám orientációjú polgári párt”-jának – megalakulását már nem lehet megakadályozni, ami azt fogja jelenteni, hogy az ország politikai berendezkedése világi jellegű marad, de abban az „iszlám orientációjú” párt is részt fog vállalni, nem egyedüli kormánypártként, mint Törökországban, hanem az első választások után hatalomra kerülő kormányzó koalíció tagjaként.                


 


*


Megnéztem Hetesi Zsolt bejegyzését. Valóban nagyon sok hasznos információt tartalmaz. Magam is úgy gondolom – mint erre Wallerstein kapcsán fentebb már utaltam –, hogy a “kapitalista világrend” nem feltétlenül örök életű, és hogy „többé nem az USA dominálja a világpolitikát”, és azzal is tisztában vagyok, hogy a globális geopolitika a széthullás és a kaotizálódás jeleit mutatja. De a kapitalizmust és Amerikát – előbbit strukturális válsága, utóbbit kétségtelen hanyatlása ellenére – még korai volna temetni, a széthullást pedig a geopolitikai egyensúlyra való törekvés ellensúlyozni tudja (mindesetre sokkal inkább képes lehet erre, mint az amerikai világhegemónia és az amerikai regionális hegemóniák erőltetése).


 


A Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport blogjának szerzőivel – valamint az őket sokmindenben inspiráló GEAP (vagy LEAP) „független európai politikai elemzőcsoport” elemzéseivel és előrejelzéseivel – az a probléma, hogy írásaik valamiféle megingathatatlan meggyőződést tükröznek, így az embernek az az érzése, hogy mindig előre tudják, mi lesz a blog (és egyben egy kicsit: a világ) vége. Én viszont szinte mindig képes vagyok meglepődni, amikor egy-egy nap vagy egyik-másik bejegyzésem végére érek.


 


Michael Ledeent nem kedvelem túlságosan, mert manicheista, mert nem tartozik azok közé, akik a „jón-rosszon túl” szeretnek kutakodni (neki például mindenről csak Irán jut eszébe, és még csak véletlenül sem mondjuk, Bahrein).


 


De valamilyen különös egybeesés folytán az írást ugyanúgy a megismerés  sajátos formájának tekinti, mint én. „Nagyon furcsán működik az agyam – írta egyik régebbi blogjában –. Én nem igazán tudom, hogy mit tudok, és nem igazán tudom, mit gondoljak felőle, amíg le nem írtam. Az írás rákényszerít, hogy végigmenjek az egészen, és mondjam meg magamnak, mit is jelent. Mármint hogy szerintem mit jelent. Az egészben az a lenyűgöző, hogy így felfedezem, hogy tudok dolgokat, amikről korábban nem tudtam, hogy tudom őket. És ez rákényszerít, hogy körülnézzek, mások mit gondolnak [ezekről], amit valószínűleg nem tennék meg, ha nem kellene megmagyaráznom, miért gondolom azt, amit gondolok.”           



 


Hát igen, többek között ezért különleges műfaj a blog, és ezért tartoznak hozzá szervesen ehhez a műfajhoz a kommentek. És ezért kell rájuk válaszolni. 


*


Végül: Székely Alkibiadész és kp küldhetne egy emailt a blogomban megadott címre. Miklóst már korábban megkértem erre.