A Japánban bekövetkezett, eddig több mint 13000 áldozatot követelő szörnyű katasztrófasorozat (földrengés, szökőár, egy újabb Csernobil lehetősége) nyilvánvalóvá tette – mind a világ, mint a közvetlenül érintettek számára – Japán rendkívüli sebezhetőségét.


 


Az első, ami itt szembetűnik, a felkelő nap országának geológiai sebezhetősége, hiszen egy olyan törésvonal mentén fekszik, amely gyakorlatilag állandóvá teszi a kisebb-nagyobb földlökéseket. Ez a mostani azonban még az ezt megelőző – 1995-ös, több mint 6000 áldozatot követelő – földrengéshez viszonyítva is rendkívülinek mondható, nagyságrendje és ennek megfelelő következményei miatt.


 


Nem véletlen, hogy Akihito császár is – aki még soha nem mondott televíziós beszédet – a tévé nyilvánossága előtt intette nyugalomra és buzdította összefogásra a lakosságot. Ennek komoly lélektani jelentősége van, hiszen ott mindenki tudja, hogy Hirohito, a mostani császár apja annak idején rádióban jelentette be országa kapitulálását a második világháború végén. Erre is utalhatott a japán miniszterelnök, amikor azt mondta, hogy Japán a második világháború óta nem volt ilyen súlyos válságban.


 


Legalább ennyire fontos (ha nem fontosabb) azonban az ország gazdasági, pontosabban geoökonómiai sebezhetősége. A világ harmadik legnagyobb ipari hatalma (az Egyesült Államok és – néhány hónap óta – Kína után) gyakorlatilag semmilyen stratégiai fontosságú nyersanyaggal nem rendelkezik. Ráadásul az ország energiaellátása szempontjából döntő fontosságú kőolajat Japán kizárólag a Perzsa-öböl térségéből szerzi be, ahol – most éppen a kicsiny Bahreinben – Szaud-Arábia és Irán néz egymással farkasszemet.


 


Mivel a szaudi olajkitermelés a lázadozó siiták által lakott Perzsa-öböl menti keleti tartományban összpontosul, az öböl kijárata, a Hormuzi-szoros pedig bármilyen komolyabb konfliktus esetén viszonylag könnyen lezárható, Japán gyakorlatilag kőolaj nélkül maradhat.


 


Ezt Japán az 1973-as kőolajembargó idején egyszer már megtapasztalta. Éppen ezért az utóbbi évtizedekben óriási hangsúlyt fektetett az atomreaktorok építésére. Az országnak jelenleg 54 reaktora van, és az atomenergia aránya az ország energiaellátásában kiemelt jelentőségű. A fukusimai atomerőműben történt reaktorbaleset – amely fölött mind Günther Öttinger energiaügyi EU-biztos, mind pedig Gregory Jaczko, az Obama-adminisztráció képviselője szerint a japán hatóságok már nem képesek ellenőrzést gyakorolni – ezt most alapjaiban megkérdőjelezheti.


 


Végül, de nem utolsó sorban sebezhetővé vált Japán egész, második világháború után kialakult politikai rendszere. Ennek lényege egészen a legutóbbi időkig az volt, hogy a Liberális Demokrata Párt tulajdonképpen megszakítás nélkül gyakorolhatta a politikai hatalmat, cserében viszont a minden kormányhivatalban ott ülő – és a külvilág zavaró kiváncsiskodása és a politikusok lépten-nyomon bekövetkező botrányai által nem érintett – bürokraták kézben tartották az ország tényleges irányítását. Ez a sajátos ázsiai „munkamegosztás” azért is működhetett olyan simán, mert az Egyesült Államokra bízott kül- és biztonságpolitikával a kormánynak érdemben nem is kellett foglalkoznia. 


 


A két évvel ezelőtt hatalomra került Japán Demokrata Párt azt ígérte, hogy véget vet a nyilvánosság ellenőrzésének alá nem vetett bürokraták uralmának, és a saját kezébe veszi az ország kül- és védelmi politikájának az irányítását. Nos, már a jelenlegi katasztrófahelyzet előtt is nyilvánvaló volt, hogy a régi – valóban tarthatatlan – rendszert sikerült működésképtelenné tenni, annak viszont bőven maradt még annyi ereje, hogy működésképtelenné tegye a kormányt.


 


Itt tartunk most.


 


Két kiegészítés (március 19):


 


1. Akit érdekel, milyen volt a japán földrengés hangja, itt  meghallgathatja.  


 


2. Ez pedig két emberi hang (a francia François Lachaudéés az amerikai Ian Burumáé) arról, hogyan viszonyulnak a japánok a természethez, a mulandósághoz és a hakanaihoz, vagyis mindahhoz, ami törékeny és tünékeny, egyszóval átmeneti.