Lassan egy éve lesz, hogy beígértem: visszatérek az izraeli Martin Kramer előadására, amelyet 2009. novemberében tartott a Columbia Egyetemen (How Not to Fix the Middle East). De szerintem ez csak most lett igazán aktuális, amikor a líbiai intervencióban való felemás részvételével Amerika, ahelyett, hogy elkezdte volna „ötödik muszlimokat felszabadító háború”-ját (mint Bill Kristol képzeli), valójában csupán arra a szerény feladatra vállalkozott, hogy „európai szövetségesei és arab partnerei számára” megteremtse annak a feltételeit, hogy azok az ENSZ BT felhatalmazása alapján, és kizárólag a civil lakosság védelmében, „ténylegesen kikényszerítsék” a repülési tilalmat.


 


Az amerikai elnök kissé nyakatekert megfogalmazása, amelyet eléggé egyértelművé tesz az a kiszivárgott értesülés, hogy  kongresszusi vezetőkkel bizalmasan közölte: amerikai repülőgépek nem fognak résztvenni az akcióban, végül az a tény, hogy egy új „háború” előkészületei közepette nem mondta le latin-amerikai látogatását, valójában azt jelenti, hogy Amerika nem akar beavatkozni a közel-keleti eseményekbe. „Az arab világ népének joga és felelőssége – hangsúlyozta az elnök –, hogy saját sorsát irányítsa.”


 


Lássuk ezek után Kramer gondolatmenetét.


 


Kiindulópontja egy 2008-ban készült felmérés, amely szerint a nemzetközi kapcsolatokat oktató amerikai szakemberek 46 százaléka szerint a világ stratégiai szempontból legfontosabb térsége a Közel-Kelet (Kelet-Ázsiára 30 százalék, a volt Szovjertunióra pedig csupán 6 százalék szavazott). Arra viszont 68 százalék számít, hogy húsz év múlva már Kelet-Ázsia lesz Amerika szempontjából a legfontosabb, és csak 11 százalék szerint a Közel-Kelet. Ez azt jelenti, mondja Kramer, hogy úgy vélik: addigra az Egyesült Államok (lényegében Barack Obama, hiszen 10:1 arányban őt támogatták John McCain-nel szemben) valamilyen formában rendbe rakja, azaz pacifikálja a Közel-Keletet.    


 


Egy évvel később az izraeli Közel-Kelet-szakértő ennek semmi jelét nem vette észre. Az afganisztáni és az iraki válság nem csillapodott, Irán még közelebb került az atombombához, az izraeliek és a palesztinok pedig még a tárgyalóasztalhoz sem ültek le. Kramer szerint Obamának nehezére esik élni Amerika különleges hatalmával, és a Közel-Keleten, ahol erre az embereknek nagyon érzékeny antennáik vannak, egy-kettőre tisztába jöttek


ezzel.


 


„Egy olyan világrend, amely a nemzetek egy csoportját mások fölé emeli, nem maradhat fenn.” „A hatalom többé nem nulla-összegű játék. Egyetlen nemzet sem uralkodhat egy másik nemzet fölött.” Ezek az Obama kairói, illetve az ENSZ-közgyűlés előtt tartott beszédéből vett idézetek Kramer szerint azt bizonyítják, hogy az amerikai elnök nincs tisztában azzal a világtörténelmi  ténnyel, hogy eddig minden világrend, minden hosszabb békeidőszak azon alapult, hogy egy nemzet vagy a nemzetek meghatározott szövetsége uralmi helyzetben volt a többiekkel szemben.    


 


De – hangsúlyozza Kramer – akár tudatlanságból tesz ilyen kijelentéseket, akár azért, mert úgy véli, Amerika hanyatlása elkerülhetetlen, és ezt azzal óhajtja ellensúlyozni, hogy elutasítja magának a hegemóniának a gondolatát, már nem változtathat azon, hogy a liberális és realista külpolitikai eliteknek ezeket a dogmáit a Közel-Keleten a gyengeség nyilvánvaló jeleként értékelik. Richard Haas, a Council on Foreign Relations elnöke potosan kifejezi ezt a konszenzust, amikor arról beszél, hogy „a Közel-Keleten véget ért az amerikai éra”, és hogy Amerika már nem képes befolyásolni az ottani folyamatokat.       


    


Mindezt látva, Izrael, Szaud-Arábia, a palesztinok valamilyen formában sorra nemet mondtak Obamának, Törökország pedig látványosan eltávolodott Amerikától, a NATÓ-tól és Izraeltől. És ezek mind Amerika kliensei vagy szövetségesei.


 


A probléma forrása magában a Fehér Házban van, mondja Kramer, ahol képtelenek felfogni, hogy a mások fölötti dominancia a közel-keleti rend kulcsa. Nem értik, hogy a közel-keletieket csak egy valami érdekli: „El van tökélve Amerika arra, hogy fenntartsa elsőbbségét a régióban, vagy belenyugszik abba, hogy a Közel-Kelet ’poszt-amerikai’-vá váljon? Mert ha az utóbbi eset áll fenn, akkor egy nulla-összegű közdelem következik, ami majd új hatalmi egyensúlyt teremt.”


 


Bush elnök is azt hitte, hogy a demokrácia erőltetésével felülírhatja a nulla-összegű politikai kultúrát, de tévedett. És most itt az Obama-csapat, amely teljesen más módon és más eszközökkel ugyan, de ugyanezt akarja.


 


Az eredmény az lett, hogy az amerikai hatalmi vákuumot az erősebb regionális hatalmak – Kramer középhatalmaknak nevezi őket – máris igyekeznek betölteni. „Izrael, Törökország, Irán, Szaudi-Arábia javában taszigálják egymást, kinyilvánítják igényeiket, meghatározzák érdekszféráikat és tesztelik egymás eltökéltségét.”


 


Az izraeli szakértő szerint 1967-ben is hasonló volt a helyzet. Johnson akkori elnök többször is kinyilvánította, hogy határozottan ellenzi a katonai erő alkalmazását, és támogatja minden térségbeli ország területi integritását, de nem tudta megakadályozni sem az arabok akcióját, sem Izrael reakcióját, ami a háború kitöréséhez vezetett.


 


Kramer végkövetkeztetése: „Amikor a béke fenntartójáról azt gondolják, hogy gyenge vagy erélytelen vagy szétszórt, a középhatalmak a saját kezükbe veszik a dolgokat, aminek a következményei beláthatatlanok.”


 


Ha meggondoljuk, hogy Martin Kramer mindezt nagyjából két és fél évvel ezelőtt fejtette ki, el kell ismernünk, hogy sokmindent előrelátott. Amiből azonban még nem következik, hogy helyesen látja, illetve látta a dolgokat.


 


A líbiai akcióra és Kramer figyelemreméltó eszmefuttatására hamarosan visszatérek. Örülnék neki, ha néhányan addig is reflektálnának rá.