A Newsweek egyik áprilisi számában érdekes cikk jelent meg Gyilkosság az EU-expresszen címmel. A cím – természetesen – Agatha Christie klasszikus krimijére utal, amelyben a nagy belga kopónak, Hercule Poirot-nak az okozott gondot, hogy túl sok gyanúsítottal kellett számolnia. A gyilkos hasonlat pedig – hogy ti. az EU halála ugyanilyen eset lehet – Niall Ferguson Amerikában tanító brit történésznek jutott eszébe, aki írt egy kiváló könyvet az első világháborúról (The Pity of War), aztán egy másikat a brit birodalomról, egy harmadikat pedig – Behemót címen – arról, miért nem képes Amerika arra, hogy nagy elődjéhez méltó igazi birodalommá váljon, ám valójában a pénzügyek újabb és legújabb kori történetének a szakértője.      


 


Ferguson szerint annyira megszoktuk, hogy az európai integrációt egy megállíthatatlan vonathoz hasonlítsuk, hogy eleve elhárítjuk még a gondolatát is annak, hogy a vonat valamikor megállhat. Márpedig a helyzet az, hogy egy ideje Európa szép csendesen dezintegrálódik.   


 


Az európai vezetők látszólag még mindig az „egyre szorosabbá váló unió” régóta dédelgetett eszménye szerint igazodnak. Múlt hónapban például megállapodtak az Európai Stabilitási Mechanizmus létrehozásáról, amelynek az a feladata, hogy új pénzügyi válságok idején ellenőrzés alatt lehessen tartani a helyzetet. (Hogy ez miért nem lesz elég, arról lásd Paolo Manasse cikkét és annak hivatkozásait.)    


 


Az igazi baj az, hogy miközben a szakadék elmélyült az euró Németország vezette magövezete és a periferikus országok (Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország, vagyis a „disznók” – PIGS –) között, az előbbiek egyszerűen nem engedhetik meg, hogy az utóbbiak fizetésképtelenné váljanak, mert akkor az ő bankjaik – elsősorban a szóban forgó országokban többszáz milliárd euró kinnlevőséggel rendelkező német és francia bankok – kerülnek a legnagyobb bajba. Vagyis a bankválság valamennyiüket érinti.


 


Ez a fő oka annak, amiért a központ kénytelen megmenteni a perifériát. És az európai expressz – mondja Ferguson – azért fog kisiklani, mert ezt az egyszerű igazságot a német választókkal nem lehet elfogadtatni. Egy tavalyi felmérés szerint a német választóknak csupán 34 százaléka gondolja azt, hogy az euró enyhítette a pénzügyi válság hatását, és 88 százalékuk véli úgy, hogy a legfontosabb kérdés a költségvetési hiány csökkentése. Ezért ragaszkodik Németország ahhoz, hogy a pénzügyi mentőövet igénybe vevő országok kemény megszorító intézkedéseket vezessenek be.   


 


A német választók hangulatát a következőképpen lehet összegezni: hogyan várhatják el az adócsaló görögök, az euró bevezetése utáni nagyarányú kamatcsökkenést kihasználva nyakra-főre kölcsönöket felvevő felelőtlen írek és a henye portugálok, hogy a takarékos német munkavállaló egy újabb csekket állítson ki a számukra?


 


A második világháború után fél évszázadon keresztül a bűnbánó Németország fizetett. Az európai integráció vonatát mindeddig a német szubvenciók hajtották. Ennek ezennel vége.


 


A múlt hónapban lezajlott Baden-Württemberg-i tartományi választás, amelyen a kormányzó kereszténydemokraták és liberálisok megalázó vereséget szenvedtek, azt mutatja, hogy bármilyen keményen lépjen is fel Merkel kancellárasszony a szorongatott helyzetben lévő görögökkel szemben, a saját népe szemében még mindig túl szelídnek tűnik.   


 


Úgyhogy – fejezi be a brit történész nem sok empátiáról árulkodó okfejtését –, amennyiben a dezintegráció folyamata fel fog gyorsulni ebben az évben – mivel a periférikus országok gadasági helyzete tovább romlik, kormányaik pedig inognak –, ne az áldozatot hibáztassák. Az igazi tettes a német szavazó lesz.