Robert Gates amerikai védelmi miniszter, aki még Bush elnök idejében került a Pentagon élére, hamarosan megválik posztjától. „Egész felnőtt életemet – mondta nemrég egy interjúban – az Egyesült Államok szuperhatalmi státusa határozta meg. Egy olyan államban éltem, amely sohasem lelkizett, amikor azzal kellett szembesülnie, hogy egy ilyen pozíció fenntartása sok pénzbe kerül, mert a gazdaságunk erős volt. Most más idők járnak. Az igazat megvallva – folytatta vallomását – ez az egyik fő oka annak, hogy visszavonulok. Nem tudom elképzelni, hogy egy olyan kormány tagjaként tevékenykedjem, amely arra kényszerül, hogy drámai módon csökkentse a világban való kötelezettségvállalásunk mértékét.” 

 

 

Hát igen. Az idők változásának jele, hogy Obama elnök épp most jelentette be, hogy jövő nyárig 33 ezer amerikai katonát fognak kivonni Afganisztánból, ahol jelenleg százezer amerikai és mintegy hatvanezer szövetséges NATO-katona szolgál. 2014 után viszont már csak 25 ezer amerikai katona marad a helyszínen.

 

 

De a beszédnek nem ez a legfigyelemre méltóbb része, hanem a következő két mondat: „Az elmúlt évtizedben ezer milliárd dollárt költöttünk háborúra, miközben nőtt az adósságállományunk, és gazdasági szempontból nehéz időket éltünk. (…) Amerika, itt az ideje, hogy a saját nemzetünk építésére koncentráljunk.”   

 

 

 

Obamának kezdettől fogva ez volt a véleménye, de 2008 őszén, amikor elnökké választották, még csak a lakosság 33 százaléka volt azon a véleményen, hogy Afganisztánból minél előbb haza kell hívni a csapatokat, és 61 százalék vélte úgy, hogy addig kell ott tartani őket, ameddig csak szükség van rájuk.  Nem egészen három év alatt megfordult a helyzet: a 2011 júniusi felmérés szerint 56 százalék azonnal hazahívná, míg 39 százalék ott tartaná a csapatokat.

 

 

Így érthető, hogy Obama most lépett, és az is, hogy ez csak a kezdet. A közhangulat megváltozásával (amit még egyértelműbben jelez az, hogy drámaian nőtt azoknak az aránya is, mind a demokrata, mind a republikánus szimpatizánsok körében, akik általában minden külföldi katonai és pénzügyi kötelezettségvállalás csökkentését szeretnék) szabad út nyílik a katonai szupremácián alapuló amerikai szuperhatalmi státus fokozatos leépítése előtt.

 

 

Ezzel persze nem mindenki ért egyet. Niall Fergusont már többször idéztem ebben a blogban (lásd például itt és itt és cocaine affects the brain). Valószínűleg azért, mert nem nemzetállami, hanem birodalmi kategóriákban gondolkodik. Legutóbbi cikke  szerint például, miközben Amerika feladni látszik közel-keleti hegemóniáját, Törökország az ottomán birodalom újjáélesztésére készül.  

 

 

Nagy Szulejmán a 16. században joggal mondhatta: „Én vagyok a szultánok szultánja, a felségek felsége… Isten árnyéka a földön.” Joggal, mert Budától Bagdadig és a Kaukázustól a Vörös-tengerig minden ország az ő jogara alá tartozott.

 

 

A Törökországot erőszakkal elvilágiasítani és nyugatosítani akaró Atatürk örökségét lassan de biztosan felszámoló Erdogan török miniszterelnök, akinek demokratikus iszlámista pártja június 12-én harmadjára is megnyerte a törökországi parlamenti választásokat, ezekkel a – Ferguson szerint Szulejmánt idéző – szavakkal köszöntötte pártja győzelmét: „Szarajevó ma éppen úgy győzött, mint Isztanbul. Beirut éppen úgy, mint Izmir. Damaszkusz éppen úgy győzött, mint Ankara. Győzelmünk Ramallah, Nablus, Jenin, a Nyugati Part és Jeruzsálem győzelme is.”

 

 

Az elkövetkező évek majd megmutatják, hogy az amerikai világbirodalom hanyatlásával milyen mértékben jár majd együtt az új, regionális birodalmak felemelkedése.