Ven Csia-pao kínai miniszterelnök – aki 1987-ben, egy akkori kínai kormánydelegáció tagjaként már járt Magyarországon – fontos beszédet tartott az európai körútja első állomásán, Budapesten megrendezett kínai-közép-európai Kereskedelmi Fórumon.


 


Beszédét azzal kezdte, hogy rámutatott: „több mint kétezer évvel ezelőtt a Selyemút, a nagy földrajzi távolság ellenére már szorosan összekapcsolt bennünket”. Nos, attól eltekintve, hogy akkor még nem hogy Magyarország, de egyetlen mai európai állam sem létezett, a szárazföldi kereskedelmi kapcsolat valóban fennált Kína (vagy inkább a Közép Birodalma, vagy a Mennyei Birodalom) és a Közel-Kelet és Európa akkori birodalmai között.    


 


A kereskedelmi kapcsolatok már most is nagyon intenzívek Kína és Európa között – mint jól tudjuk, a nagy bevásárló csarnokokban már a foghagyma is kínai –, de ez még semmi ahhoz képest, ami ezután várható. Legalábbis erre utal egy látszólag mellékesnek tűnő odavetett megjegyzés, amely a kínai miniszterelnök említett beszédében hangzott el. Eszerint „Kína fel akarja gyorsítani az Eurázsiai Vasút építését, és támogatni fogja azokat a vállalkozásokat, amelyek arra hivatottak, hogy megkönnyítsék az áruk és a személyek szabad áramlását a két fél között”. (Xinhua, június 25)


 


A Kína és Magyarország között megkötött 12 nagyszabású megállapodás között az egyik legszerényebbnek tűnő az, amelyet a Kínai Népköztársaság magyarországi nagykövete és Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszter írt alá „a vasúti fejlesztésről és szállításról”.


        


A magyar állampapírok vásárlásáról kötött megállapodás és a több milliárd eurós hitelek ennél persze fontosabbnak tűnnek, de gondoljunk csak bele, milyen pszichológiai jelentősége lesz annak, ha öt vagy tíz év múlva a Keleti Pályaudvaron csak úgy felszállhatunk a Budapest-Peking szuperexpresszre.


 


Halford Mackinder, az angolszász geopolitika atyja száz évvel ezelőtt arról elmélkedett, mi történik akkor, ha a hatalmas eurázsiai szárazföldi masszát – benne Szibéria felmérhetetlen természeti kincseivel és Nyugat-Európa fejlett iparával – nem Németország, hanem esetleg Kína fogja egyetlen geopolitikai térséggé kovácsolni.


 


Ha ez bekövetkezik, akkor – Mackinder szerint – a tengerek fölötti uralmon és a világkereskedelem ellenőrzésén alapuló angolszász (akkor még inkább brit, mint amerikai) világhegemóniát fel fogja váltani az eurázsiai világhegemónia.


 


Nekem úgy tűnik, hogy e felé haladunk, hiszen az adóssághegyeken ülő Amerika kezd kifáradni, és lehet, hogy hosszú évtizedekre kénytelen lesz saját belső bajaival törődni. Az Európai Unió pedig az euróövezet jelenlegi válságos helyzetében kénytelen tudomásul venni, hogy egyetlen esélye van a túlélésre: ha – mint Jim O’Neill, a londoni Goldman Sachs Asset Management elnöke rámutatott – radikálisan átalakítja az euróövezetet szerkezetét és kormányzatát, és az eurókötvények bevezetésével és a közös európai pénzügyminisztérium megteremtésével végre cselekvőképessé válva nagyszabású alkut köt az ázsiai jövedeleméhes befektetőkkel. Ez Zhu Wen pekingi Európa-szakértő szerint gyakorlatilag a demokráciával és az emberi jogokkal való ideológiai politizálás háttérbe szorulását és a kínai mentőöv elfogadását fogja jelenteni.  


 


Ha majd Kína – természetesen nem teljesen önzetlenül – többek között a német bankokat fogja az összeomlástól megmenteni, a  Magyarországgal most fölényeskedve élcelődő Frankfurter Allgemeine Zeitung (magyarul itt, németül itt) is meg fogja talán érteni, hogy a „megvásárolt politika” fogalma valóban „új értelmet nyer”.


 


Magyarország kicsiny pont ebben a hatalmas geopolitikai világképletben. De nagyon fontos, hogy benne van, mégpedig Ázsia európai kapujaként. Ez a stratégia mindenesetre sokkal ésszerűbbnek tűnik, mint az a korábban a lengyeleket és a cseheket, most pedig a románokat elkápráztató ötlet, amely az amerikai – kétes értékű – rakétavédelmi rendszerbe kapaszkodva szeretne a kisállami létet legalább részben feledtető nagyobb geopolitikai mozgástérhez jutni.