Richard N. Haass 2003 óta a New York-i Council on Foreign Relations elnöke. 2001 és 2003 között a State Department tervezési főosztályának vezetője, 1989 és 1992 között pedig, a Nemzetbiztonsági Tanács munkatársaként George H. W. Bush elnök közel-keleti és dél-ázsiai ügyekkel foglalkozó különleges tanácsadója volt. Olyan külpolitikai szakértő tehát, aki nemcsak megfigyelőként, hanem gyakorló politikusként is tudja, milyen az a bizonyos OBE (“Overtaken by Events”), ezért ha csak egy mód van rá, szeret az események előtt haladni.      


 


Ezt bizonyítja a Time magazin augusztus 8-i számában megjelent cikke is, amelyben felvázolta, hogyan lehetne Amerika meggyengült stratégiai helyzetét helyreállítani.


 


A cikkben meghirdetett restaurációs stratégia kiindulópontja az a Haass egy korábbi tanulmányában (The Age of Nonpolarity. What Will Follow U.S. Dominance, Foreign Affairs, May-June 2008) kifejtett tétel, hogy a 21. században a nemzetközi kapcsolatok fő jellegzetességévé a nonpolaritás válik. E szerint mi és utódaink egy olyan világban fogunk élni, amelyre nem egy vagy két vagy akár több állam, hanem tucatnyi és sokféle hatalmi tényező domináns pozíciója lesz jellemező. Ez minden szempontból eltér az eddigi helyzettől.


A 20. század egyértelműen multipoláris világként indult. De több mint ötven év, két világháború és sok kisebb konfliktus után egy bipoláris rendszer alakult ki. Aztán, a hidegháború vége és a Szovjetunió összeomlása megnyitotta az utat az unipolaritás előtt – vagyis egy olyan világrendszer következett, amelyben egyetlen hatalom, az Egyesült Államok töltött be uralkodó szerepet.  


Az egypólusú világ azonban csak tizenöt-húsz évig tartott, ami történelmi szempontból csak egy pillanatnak számít. Amerika persze még mindig messze a világ legnagyobb hatalma, amely többet költ katonai kiadásokra, mint a világ összes többi országa együttvéve, és gazdasága is több mint háromszor akkora, mint az utána következő Kínáé és Japáné. Ez a valóságos erő azonban nem kendőzheti el – hangsúlyozza az amerikai szakértő – azt a tényt, hogy Amerikának a többiekhez viszonyított fölénye rohamosan csökken, ami egyben azt is jelenti, hogy sokkal csekélyebb mértékben képes befolyásolni a világ eseményeit, mint korábban.


A hagyományos felfogás szerint, az egypólusú világ után újból egy több pólusú világkorszak kellene hogy következzék. Hiszen az Európai Unió máris nagyobb kereskedelmi hatalom, mint az Egyesült Államok, az Amerikánál hárpomszor gyorsabban fejlődő Kína nemzeti összterméke pedig lehet hogy már tíz éven belül nagyobb lesz, mint Amerikáé.


 


Az Európai Unió azonban – jól tudjuk – nem a szó szoros értelmében vett állam, Kína pedig talán túlságosan is az, vagyis egy olyan túlközpontosított hatalmi rendszer foglya, amely sok tekintetben nagyon hatékony ugyan, de egy adott pillanatban a további fejlődés gátjává vállhat.


 


Richard Haass következtetése – több, mint három évvel ezelőtt – az volt tehát, hogy az amerikai dominancia után egy fokozatosan anarchikussá váló világrenszer következik, amelyben a hagyományos értelemben vett nemzetállamok már egyre tehetetlenebbnek fognak bizonyulni az államoknál erősebb globális folyamatokkal szemben. De akkor még úgy látta, hogy a világ nagyhatalmai és a melléjük egyre inkább felzárkózó középhatalmak okos együttműkéssel (ezt nevezte a The Case for „Integration” című tanulmányában –  The National Interest, 2005 Fall – az integráció politikájának) elejét tudják venni a globális folyamatok ellenőrizhetetlen kaotizálódásának, vagyis annak hogy az ún. nonpoláris világ a globális instabilitás melegágyává váljék. 


 


Ennek azonban – jegyezte meg – az a feltétele, hogy Amerika összeszedje magát, és rendet csináljon a saját háza táján, mert a mértéktelen eladósodás és a túl sok – nemzetbiztonsági szempontból egyáltalán nem indokolt – katonai intervenció kimerítette az országot.


 


Nos, ha a pillanatnyi világhelyzetet nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy Richard Haasst, ezt a bölcs amerikait (és magát Amerikát is, persze) 2011 nyarán kezdték „megelőzni az események”. Legutóbbi cikkében ezért Haass arról beszél, hogy Washingtonnak új külpolitikai doktrínára van szüksége.  A demokrácia támogatása, a humanitarizmus, a terrorizmus elleni fellépés több problémát okozott, mint amennyi eredménnyel járt. Az integráció stratégiája a legjobb elgondolás, de ennek még nem jött el az ideje: a világkereskedelemmel, a globális felmelegedéssel kapcsolatos tárgyalások siralmas állapotban vannak, és a világ vezető hatalmai arról sem tudnak igazán megállapodni, mit kezdjenek Észak-Koreával, Iránnal és a globális gazdasági kihívásokkal.


 


Amerika jelenlegi helyzetében – mondja Haass – a restauráció stratégiáját kell alkalmazni. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat a nemzetközi kihívások helyett a belső kihívások enyhítésére kell átcsoportosítani. Újjá kell építeni az ország erejének az alapjait, mert csak ez teheti lehetővé a potenciális stratégiai kihívások elhárítását.


 


A restauráció nem izolacionizmus. Amerika továbbra is aktív külpolitikát fog folytatni, mozgósítva szövetségeseit és partnereit, hogy elhárítsa azokat a veszélyeket, amelyeket a “globalizáció sötét oldala” hoz magával, vagy amelyeket egy aggresszív Észak-Korea, egy nukleáris fegyverekkel rendelkező Irak vagy egy széteső Pakisztán jelenthet. De – és ez a lényeg – a restauráció stratégiájának keretében kevesebb lesz az elkerülhető háború (wars of choice),  miközben elkerülhetetlen háborúkra (wars of necessity) továbbra is sor kerülhet, amennyiben az ország létfontosságú érdekei forognak kockán.       


 


Haass szerint amikor Obama elnök június 22-én bejelentette (a beszéd lényegét lásd itt, a teljes szöveget meg itt),  az afganisztáni csapatcsökkentés elkezdését (“Az elmúlt évtizedben ezer milliárd dollárt költöttünk háborúra, miközben nőttek az adósságaink és gazdasági szempontból nehéz időket éltünk. (…) Amerika, eljött az ideje, hogy a saját házunk táján koncentráljunk a nemzetépítésre.”), lényegében a restauráció doktrínája mellé állt. Ugyanakkor az afganisztáni kivonulás rendkívüli lassúsága és a líbiai intervenció ellentmond ennek a doktrínának, amelynek lényege, hogy a külpolitikát a legfontosabbakra kell korlátozni, miközben a belpolitikában meg kell hozni azokat az elkerülhetetlen döntéseket, amelyek helyreállíthatják az amerikai hatalom adópolitikai fundamentumát.  


 


“A jelenlegi helyzet – szögezi le Haass – tarthatatlan, ugyanis vagy a piaci folyamatokkal vagy egyik vagy másik központi bank gazdasági vagy politikai nyomásgyakorlásával szemben sebezhetővé teszi az országot.” A korlátlan belső költekezést (mindenekelőtt a katonai és bizonyos szociális kiadásokat) és ezzel a költségvetési hiányt legalább évi 300 milliárd dollárral csökkenteni kell, egészen addig, ameddig a költségvetés egyensúlyba kerül. Ugyanakkor fenn kell tartani a  célzott állami kiadásokat a közoktatásban, a közlekedési és energetikai infrastruktúrában, az energiagazdálkodás hatékonyságának növelésével pedig el kell érni, hogy Amerika ne függjön annyira a közel-keleti olajtól.         


 


“A restauráció doktrínáját több éven keresztül követve az Egyesült Államok megerősítheti hatalmának gazdasági alapjait. Egyúttal visszaállíthatja azt a helyzetet, amelyben Amerika a példájával járhat elől. Ennek az országnak az egyik legfontosabb külpolitikai aduja gazdasági és politikai rendjének a bebizonyosodott sikere. Most mindkettő megfakult, ami oda vezetett, hogy más országok nyitott gazdasági és politikai modellek helyett inkább az államcentrikusabb rendszerek felé fordulnak.  


 


A helyreállítás a jelenlegi korszak bel- és külpolitikai realitásaiból indul ki. Ezzel együtt a demokráciát előmozdító, a humanitarista és az antiterrorista stratégia elemei is napirenden maradnak, ha olyan lehetőségek adódnak vagy olyan szükségletek lépnek fel. A restauráció doktrínájának sok előnye van. Ezek egyike az, hogy növeli annak az esélyeit, hogy egyszer majd meg lehessen valósítani az integráció stratégiáját, azt a megközelítést, amely a globális kihívásoknak kitett világban a legmegfelelőbb. De Amerika csak akkor válhat képessé arra, hogy a világ élén haladjon, ha előbb rendet csinál a saját házatáján.”


 


Erre a csupán átmenetinek tekintett külpolitikai doktrína azért érdekes, mert nagyon jól kombinálja az elméleti szempontokat (lásd például az unipoláris világból a nonpoláris világba való átmenet tézisét), a tarthatatlan gazdasági és pénzügyi helyzettel való szembenézés kényszerét és a világpolitika változásait szemmel tartó pragmatikus külpolitika gyakorlati feladatait.


 


Nyilvánvaló, hogy a multipolaritás elutasítása mögött az az alapfeltevés húzódik meg, hogy a többi világhatalom vagy világhatalmi pozícióra törekvő állam, illetve államcsoport (Kína, Japán, az Európai Unió, Oroszország, Brazilia stb.) sem áll túlságosan jól, következésképp, ha Amerika idejében és határozottan végrehajtja a restauráció stratégiája által megkövetelt fordulatot, megtarthatja és hosszú távra megalapozhatja de facto világelsőségét.


 


Mivel Haas doktrínája alapvetően eklektikus jellegű, nem kifejezetten rokonszenves számomra. Barry R. Posen visszafogottságon és önmérsékleten alapuló nagy stratégiája, mint korábban már jeleztem, vagy Stephen Walt tragikus realizmusa közelebb áll hozzám, de ez nem feledtetheti azt, hogy utóbbi nem doktrína, hanem szemléletmód, előbbi pedig nagyon is koherens és szerintem helyénvaló nagy stratégia, csak éppen nincs semmi esélye arra, hogy a speciális amerikai körülmények között érvényre juthasson, mint arra Walter Russell Mead is egyértelműen utalt Posen tanulmányára adott válaszában (The Case for Restraint, Comments and Responses, Walter Russell Mead, The American Interest, 2008 Jan-Feb)


 


Richard Haas restaurációs stratégiájának ezzel szemben nagy esélye van arra, hogy Obama második mandátuma vagy egy új republikánus elnök idején Amerika hivatalos külpolitikai doktrínájává váljon, magának Haasnak pedig arra, hogy Hillary Clinton után ő legyen az Egyesült Államok új külügyminisztere. Ezért kell foglalkozni vele.  


 


Más kérdés, pontosabban az igazi kérdés az, hogy a restauráció (mármint Amerika belső helyzetének a stabilizálása) egyáltalán megvalósítható-e, továbbá, hogy át lehet-e csoportosítani az erőforrásokat a belső szükségletek számára anélkül, hogy a fentebb említett de facto világelsőség, valamint a világ két legkritikusabb térségben (a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában) most még egyértelműen érvényesülő amerikai regionális hegemónia fennmaradhasson.