1991 decemberében jártam először – és valószínűleg utoljára – Líbiában. Egy a kelet-európai rendszerváltásról szóló konferenciára hívtak meg bennünket – csak magyarokat és két régóta Magyarországon élő és a Közgazdaságtudományi Egyetemen dolgozó arab kollegát, akik a tolmács szerepét is vállalták.


 


A líbiaiak nemcsak tudományos eszmecserére gondoltak, hanem politikai jeletőséget is tulajdonítottak a dolognak, amit az is jelzett, hogy egy eléggé magas rangú politikus – Kadhafi valamelyik alvezére – is fogadott bennünket. Nagyon világosan értésünkre adta, hogy ők tökéletesen megértik azt, hogy mi minden áron meg akarunk szabadulni az oroszoktól és az általuk ránk kényszerített rendszertől, de azt már sehogy sem tudják felfogni, miért hajtjuk a fejünket olyan készségesen egy újabb – amerikai – járomba. 


 


Mi mosolyogva végighallgattuk ezeket az okfejtéseket, és – természetesen – mondtuk a magunkét. A reformkommunisták és Antall József jobbközép orientációjának hívei között – én persze az utóbbiak közé tartoztam – voltak olyanok, akik nem bánták volna, ha a Szovjetunió egyben marad, és a saját kelet-európai érdekszférájának egy részét is megtartja, amibe mi – a lengyelekkel és a csehekkel együtt – nyilván már nem tartoztunk volna bele. De Románia és Bulgária például – felőlem – nyugodtan beletartozhatott volna.


 


Antall Józsefnek nagyon jók voltak a kapcsolatai az idősebb Bush-sal, Kohl kancellárhoz pedig bizalmas barátság fűzte. Nyílt titok volt akkoriban – legalábbis a kormányhoz közel álló körökben –, hogy a hivatalos eszmecserék után (márpedig ilyesmire annakidején gyakran sor került) Kohl mindig meghívta egy bizalmas baráti vacsorára a németül jól beszélő Antallt, és a legfontosabb kérdéseket ott beszélték meg.


 


A lényeg az, hogy mind Kohl, mind pedig az idősebb Bush – éppen azért, mert igazi konzervatívok voltak – tiszteletben tartották az oroszok speciális érdekeit és érzékenységét, és az egykori csatlósállamok közül csak a visegrádiakat akarták a szorosabb európai gazdasági és nyugati biztonsági struktúrákba integrálni.


 


Ez a bölcsebb és óvatosabb terjeszkedési politika, amely mind a mi számunkra, mind pedig a Nyugat számára számos előnnyel járt volna, sajnos nem érvényesülhetett, mert a Szovjetunió összemlott, és Oroszország a legvadabb oligarchikus kapitalizmus prédájává vált, az idősebb Bush után következő liberális internacionalista Clinton amerikai elnök pedig úgy gondolta, hogy az emberi jogok zászlaját magasba emelő, szabadversenyen alapuló piac-demokrácia az egész világ számára alkalmas modell lehet. 


 


Nos, egyre inkább úgy tűnik, hogy az óvatosabb és szervesebb alapokon nyugvó nyugati terjeszkedés talán mégiscsak szerencsésebb lett volna, és – legalábbis ami Európát illeti – mind az EU túlságos keleti, mind pedig az euró déli kibővítése előtt nem ártott volna az EU centrumát, az ún. mag-Európát egy szorosabb integrációba vonva intézményesen is megerősíteni. (Nem véletlen, hogy Hemut Kohl épp most, a német külpolitika irányvesztettségét szóvá tevő nagy interjújában megemlíti, hogy ő annak idején ellenezte Görögország csatlakozását az euró-övezethez, és ha ő marad a kancellár, erre nem is kerülhetett volna sor.)


 


Líbiához visszatérve, az arab tavasz eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy a zsarnoki vagy túlságosan autoritárius rendszereket megbuktató arab országok a nagyobb belső szabadságot nem arra akarják felhasználni, hogy a Nyugat demokratikus mázzal leöntött kliensállamai maradjanak – például Egyiptom esetében –, vagy azzá váljanak – a Kadhafit épp most elsősorban európai segítséggel megbuktató Líbiában.    


 


Franciaországban személyesen Sarkozy elnök gondolja azt, hogy ez a líbiai belháború „a sajátja”, Angliában a katonák (mindenekelőtt az M16 Bengáziban tanyázó tisztjei) tekintik a magukénak,Olaszországban meg persze az ENI, amely mellett természetesen ott tolong a többi olajtársaság is. Figyelemreméltó, hogy most hirtelen még Richard N. Hass is, aki pedig felrótta Obama elnöknek a líbiai légi akciót, most hirtelen azt tanácsolja neki, hogy gondolja újra azt a korábbi kijenetését, hogy egyetlen amerikai katonát sem küld Líbiába. „Nehéz a vezető szerepet érvényesíteni, ha egy ország távollétével tüntet.”    


 


Én mégis inkább Issandr El Amranival, a talán legjobb közel-keleti angol nyelvű blog szerzőjével értek egyet, aki szerint (http://) „a komoly olajlelőhelyekkel rendelkező Líbiát hagyni kell, hogy a maga akarata szerint, nemzetközi támogatás nélkül építse újjá önmagát. A repülési tilalom fenntartása egy dolog, de az újjáépítéshez nélkülözhetetlen biztonságot maguknak a líbiaiaknak kell megteremteniük. (…) Líbia most a felkelők ’sajátja’, és ezt a szerepet egyetlen Líbián kívüli szereplő sem veheti át tőlük.”