Joseph Rovan (Joseph Adolph Rosenthal) francia történész 1918-ban született Münchenben, asszimilálódott zsidó családban, és 2004-ben halt meg. Apja vagyonos porosz fakereskedő volt, akinek a családja protestáns hitre tért. Az első világháború alatt jó patriótaként minden vagyonát német hadikötvényekbe fektette, és tönkre is ment, de aztán talpra állt. Amikor a zsidó üzletek bojkottja 1933. április 1-én elkezdődött, közölte a fiával, hogy „egyetlen napot sem marad tovább egy olyan országban [Vaterland], amely egy gyilkos banda kezére jutott”. Másnap Svájcba, majd Franciaországba távozott, ahova 1934-ben a családja is követte.


 


Rovan a bajor rádiónak adott életrajz-interjújában elmondta, hogy protestáns vallásos nevelésben részesült, és a zsidóságról fogalma sem volt. Bár kénytelen volt megtapasztalni, hogy zsidó származású, de ez a tény „semmilyen befolyással” sem volt rá.        


 


A háború alatt részt vett az ellenállásban, és 1944-ben a Gestapo lertóztatta. A München melletti dachaui koncentrációs táborba deportálják, de nem mint zsidót, hanem mint a Résistance tagját. Dachauban megismerkedik Edmond Michelet-vel, akit 1945-ben De Gaulle hadügyminisztereként lát viszont. Katolizál, keresztényszociális beállítottságú lapoknak dolgozik, majd 1968-tól német civilizációt tanít a Paris-VIII (Vincennes) és a Paris-III egyetemen. Fő műve, az 1994-ben megjelent Histoire de l’Allemagne des origines à nos jours megkapta a Francia Akadémia díját. Sokat tett a francia-német megbékélésért, Jacques Delors-ral és Karl Lamers német kersztényemokrata politikussal együtt kiadta a France-Allemagne: le bond en avant című könyvet. (Utóbbi 1994-ben Wolgang Schauble jelenlegi német pénzügyminiszterrel közösen közzétette híres Kerneuropa-tervezetét, amely szerintem ma időszerűbb, mint valaha.)    


 


*


Pár évvel ezelőtt a párizsi Gibert Jeune könyvesbolt „Occasion”-polcán alkalmi vételként megvásároltam Rovan Bismarck, l’Allemagne et l’Europe Unie. 1898-1998-2098 című 1998-ban írott és még az év őszén megjelent könyvét. Ez engem arról győzött meg, hogy Rovan soha nem vált „igazi” franciává, hanem a lelke mélyén – vagyis hát szellemi értelemben – megmaradt németnek, mégpedig olyan németnek, amilyenné a második német birodalom válhatott volna, ha nem II. Vilmos következik Bismarck után, hanem Bismarck II. Vilmos után (természetesen nem a trónon, hanem mint Németország első számú vezető embere). 


 


Ebben a különös, naplószerű műben Rovan elmeséli, mennyire meghökkentette hallgatóságát, amikor 1998 elején egy lipcsei kollokviumon határozottan kiállt egy erős európai föderális állam mellett, megjegyezve, hogy ennek az államnak „hadigazdálkodás”-t kell bevezetnie.


 


Amennyiben a pusztán lokális különbségekké váló nemzeti különbségeken túl – hangsúlyozta Rovan – fenn akarjuk tartani és tovább akarjuk fejleszteni az emberi jogok tiszteletén, a jogállamiságon, a demokrácián, valamint az általános jóléten alapuló európai társadalmi modellt, arra lesz szükségünk, hogy mind a Wall Streettel, mind pedig Pekinggel egyenrangú félként tárgyalhassunk a csupán a tőzsdei szempontokat szem előtt tartó tőke inváziójáról és az olcsó áruk beözönlését szabályozó vámilletékekről. Ilyen tárgyalásokat csak hatalmi pozícióból lehet folytatni, mert egész politikai-gazdasági-társadalmi-kulturális egzisztenciánkat csak így tarthatjuk fenn.


 


A hadigazdálkodás bevezetése természetesen azt jelenti, hogy olyan áldozatok meghozatalára fogunk rákényszerülni, amilyenekre régen az egymással véres háborúkat vívó államok és társadalmak kényszerültek, bár a háborúk jelen esetben természetesen mérsékeltebb formát öltenek majd, hiszen az Amerika és Kína, Amerika és Európa, vagy Kína és Európa közötti „forró” háború jelenleg kizárható.


 


„Amikor itt hadigazdálkodásról beszélünk – tette hozzá a nyomaték kedvéért Joseph Rovan – az egységes Európa mint világhatalom számára, háború alatt csupán nem katonai jellegű konfliktusokat értve, tudnunk kell, hogy ez talán alatta marad a 21. század ránk váró realitásainak.”  


    


Ahhoz persze – folytatódik a francia történész okfejtése – hogy a hadiállapot vagy a hadiállapotot megelőző állapot [état de préguerre] Európában létrejöhessen, mindenekelőtt az kell, hogy Európa létezzen. Bismarck azt mondta, hogy „aki Európáról beszél, hazudik”. Csakhogy – jegyzi meg Rovan – akkor, a 19. század második felében nem volt szükség egy európai állam megteremtésére, mert a legfontosabb európai államok – a gyarmatokkal nem rendelkező Ausztria kivételével – egyben világhatalmak is voltak.


 


Most azonban – és ne feledjük, hogy ez a „most” 1998-ban, tehát 13 évvel ezelőtt volt – minden megváltozott. Ahhoz, hogy hatékonyan léphessenek fel az Egyesült Államokkal és Kínával szemben, hogy újfajta kapcsolatokat építhessenek ki a jelenlegi válságából minden bizonnyal kilábaló Oroszországgal, az európai államok egyszerűen nem tehetik meg, hogy hatásköreik lényegi részét át ne engedjék  egy európai államiságnak [étatité; a Staatlichkeit persze sokkal jobban hangzik!]. „De – és ez Rovan kulcsmondata – a politikai elit tagjai erős nyomás nélkül nem fogadják el és soha nem fogják elfogadni azt, hogy az ő döntéseiktől függő, vagy szerintük azoktól függő ügyek intézését európai szintre vigyék át.” (Vö.: Joseph Rovan: Bismarck, l’Allemagne et l’Europe Unie. Éditions Odile Jacob, Paris, 1998. 152-158.) 


 


Nos, az euróövezet belső válsága, és a válság továbbterjedésétől tartó globális partnerek (Amerika, Kína, Oroszország, India, Brazília) fokozódó külső nyomása most – hogy úgy mondjam – „ideális” feltételeket teremtett a régóta esedékes szuverenitástranszfer, egy európai liberális Leviatán megteremtésére.