„Nagy-Európa gazdasági-jogi valóság, Kis-Európa geopolitikai nosztalgia. Nagy-Európát lehet intézményesíteni, világos logikája van. Kis-Európa romantikus esszé, bezárkózó regionalizmus, és megvalósíthatatlan terv, hacsak a nem is olyan nagyon kemény mag-országok fel nem mondják az Európai Uniót, amelynek jövője éppen a tágulásban van, ellentétben a szűkülés vágyával, amely elerőtlenedéshez és felbomláshoz vezet.”


 


Ezeket a szavakat Konrád György egyik előadásából idéztem, amelyet  a Német Bankárszövetség 2003-as ünnepi ülésén tartott. (Vö. Nagy-Európa vagy Kis-Európa? In: A közép tágulása. Noran, 2004. 325-334.) Ebben arra figyelemeztette a derék németeket, hogy ne hozzanak létre Európán belül újabb tengelyt, azaz: ne feledkezzenek meg a második világháborúról, és őrizzék meg a Nyugat egységét, értsd: a feltétlen szövetséget a fasizmust és a kommunizmus legyőző Amerikával, amely éppen akkor Irakra (Konrád szerint:az iszlám radikalizmusra mint a totalitarizmus harmadik formájára) mért preventív katonai csapást.


 


Emlékezhetünk, hogy 2003 február 15-én a nyugat-európaiak százezrei vonultak ki az utcára Londonban és Rómában, Madridban és Barcelonában, Berlinben és Párizsban, elítélve a készülő Irak elleni háborút, nem azért, mintha szimpatizáltak volna Szaddam Husszeinnel, hanem azért, mert nem értettek egyet a preventív háborúval mint módszerrel.


 


Akkor olyan, Konrádhoz hasonlóan a demokrácia és az európai egység mellett elkötelezett szellemek, mint a német Jürgen Habermas, a francia Jacques Derrida, a svájci Adolf Muschg, az olasz Giovanni Vattimo és nem utolsó sorban az amerikai Richard Rorty abban reménykedtek, hogy pontosan a francia-német kettős által képviselt önálló európai külpolitika megszületését, amelyet az annyiszor reklamált európai démosz egyértelműen támogatott, tehát ezt a kivételes történelmi pillanatot kell kihasználni ahhoz, hogy az Európai Unió úgynevezett alapító tgállamai vagy mag-országai határozottan előrelépjenek a föderalizmus irányába. (A vita teljes anyagát l. az Old Europe, New Europe, Core Europe c. kötetben, Verso, London-New York, 2004.)


 


Tudjuk, hogy ez akkor nem sikerülhetett, többek között azért sem, mert Amerikának és hű szövetségesének, Nagy-Britanniának sikerült megosztania Európát, ami oda vezetett, hogy a periféria (az ún. nyolcak levelét aláíró Nagy-Britannia, Portugália, Spanyolország, Olaszország, Magyaroszág, Csehország és Lengyelország) látványosan szembefordult a franciákkal és a németekkel, vagyis a centrummal, és Amerika mellé állt. (A Le Monde Diplomatique magyar kiadásának 2006. decemberi számában – sajnos a neten nem elérhető – Thomas Schreiber idézi Medgyessy Péternek az egyik francia napilapban 2003. február 19-én – vagyis nem sokkal a „levél” január 30-i publikálása után – megjelent nyilatkozatát: “Ha nem írom alá ezt az elhíresült levelet, szememre hányták volna, hogy megtagadom a transzatlanti szolidaritást.” Vagyis a levél csapda volt? – kérdezte az újságíró. A válasz: “Pontosan.”)


 


Mindez csak azért jutott eszembe, mert most viszont, az euró megmentésére irányuló – mindig elégtelen és bizonytalan végkimenetelű, de éppen ezért   lépésről-lépésre komolyabbá és visszafordíthatatlanabbá váló – erőfeszítésekkel párhuzamosan (és ezúttal a saját gazdasági-pénzügyi stabilitása miatt aggódó Amerika áldásával!) gyakorlatilag létrejött Kis-Európa (pontosabban mag-Európa) mint geopolitikai entitás, és nem a huszonhét tagállamot számláló Nagy-Európával szemben, hanem azon belül.


 


És főként nem mint az „európai dezintegráció stratégiája”, mint ahogy Konrád György vizionálta, hanem mint a tágabb integráción belüli szorosabb integráció, vagy az EU-zsargont használva: ún. megerősített együttműködés.          


  


A Konrád Görgy által nyolc évvel ezelőtt feltett kérdésre tehát – „Nagy-Európa vagy Kis-Európa?” – nagyon egyszerű a válasz: egyszerre mind a kettő. Legalábbis egyelőre.