A spanyol jobbközép Néppárt a szavazatok 45 %-át megszerezve (nagyjából annyit, mint 2000-ben) abszolút többséget kapott a madridi parlamentben, mert fő ellenfele, a szocialista PSOE 1982-es hatalomra kerülése óta a leggyengébb eredményével (29%) történelmi mélypontra süllyedt. A Néppárt nagyarányú győzelme elsősorban annak köszönhető, hogy a baloldali szavazók közül sokan (főként a fiatalok) otthon maradtak, vagy más, szélsőbaloldali pártokra szavaztak. A kommunistákat is magában foglaló Egyesült Baloldal harmadik helyre került (7%), és a katalán, valamint baszk regionális pártok is megerősödtek.


 


A 2000-ben és 2004-ben is vesztes, a jobboldali sajtó által is állandóan támadott, és így centristának tűnő, unalmas, de megbízható Mariano Rajoy néppárti vezér kizárólag a rendkívüli politikai és gazdasági körülményeknek és nem az ígéreteinek köszönheti a  győzelmét. Három nappal a választások előtt például azt nyilatkozta az El Paisnak, hogy kormánya „fő proritása a Brüsszelnek tett ígéretek betartása” lesz.  


 


Nagy kérdés, hogyan tudja ezt a december 20-án hivatalba lépő új spanyol kormány teljesíteni, hiszen fő ellenfele valószínűleg az utca lesz (az Indignados-mozgalom a választások előtt a két nagy párt bojkottjára szólított fel, és nem kétséges, mi lesz a válasza az újabb megszorító intézkedésekre), ami pedig Brüsszelt illeti, a jól hangzó szlogent („nem problémát fogunk jelenteni Brüsszel számára, hanem a megoldást”) sürgősen el lehet felejteni, mert a „megoldás” egyáltalán nem Madridtól függ. A Néppárt helyettes vezetője már be is jelentette, hogy sürgősen új euró-megállapodásra van szükség. Spanyolország nem maradhat fizetőképes, ha hét százalékos kamatot kell fizetnie államkötvényei után. (A ma reggeli aukción Spanyolország kénytelen volt 5.11%-os kamatot fizetni háromhónapos kötvényei után, ami több, mint kétszerese a múlt havi aukció 2.29%-os kamatának.)


 


Ez azt jelenti, hogy igaza lesz annak a madridi bankárnak, aki szerint „a helyzet annyira kritikus, hogy (…) Spanyolországnak külső intervencióra lesz szüksége, még mielőtt az új kormány elkezdhetne dolgozni”. (Ezért is írhatta José Ignacio Torreblanca, az El Pais kommentátora, hogy ha úgyis Angela Merkel dönti el, mi lesz, tulajdonképpen felesleges az egész választási ceremónia.) 


 


Bár az Európai Központi Bank [EKB] egyre nagyobb mértékben vásárolja fel a veszélyzónában lévő államok adósságát, ezt még mindig nagy csendben teszi, ahelyett, hogy nyílt kártyákkal játszana, mint azt – oly sok más kiváló szakember mellett – Erik Nielsen, az Unicedit vezető közgazdásza is javasolja:  „Ha a piacok nem honorálják egy adott ország alapvetően helyes egyensúly-helyreállítási politikáját, amelyet a trojka [az Európai Bizottság, az IMF és az EKB] elegendőnek és a hitelképesség garanciájának tart, akkor az egyetlen ésszerű lépés az EKB részéről az volna, hogy meghúzza a vonalat, és bejelenti, hogy egy bizonyos ideig mi az adott állam kötvényeinek a maximális kamata.” Nielsen szerint az EKB-nek nem is kerülne olyan sok pénzébe ennek az eredménynek az elérése, mint ahogy a Svájci Nemzeti Bank is könnyűszerrel stabilizálni tudta a svájci frank–euró árfolyamot.       


 


Mivel erről a németek, akiktől a döntés függ, egyelőre hallani sem akarnak (arról, hogy a németek tulajdonképpen mit akarnak, egy másik bejegyzésben lesz szó), térjünk vissza a spanyol baloldal (pontosabban a szociáldemokrácia, mert a kettő nem ugyanaz, ebben teljesen igaza van egykori egyetemi kollegámnak, Tamás Gáspár Miklósnak) könnyeihez. 


 


Nemrég jelent meg Spanyolországban Santiago Gonzales Lagrimas socialdemocratas című könyve. Fernando Savater szerint a könyv összekapcsolja az „igazi baloldali párt”-ként megjelenő kommunista pártban tevékenykedő fiatal Gonzales emlékeit azzal, amivé  az ún. haladáspárti politika vált José Luis Rodríguez Zapatero 2004 és 2011 közötti kormányzása idején. „Gonzales számára az utóbbi évek egy nagy intellektuális szegénységről árulkodó koktélhoz vezettek, amelyben dogmamaradványok úszkálnak a mindenféle érvelést helyettesítő és a jóhiszeműség széttörhetetlen páncélja mögött meglapuló érzelemkitörések löttyében.”   


 


Savater úgy véli, hogy az etikát a politikával összekeverő, a valóságot az idealista absztarkciók oltárán feláldozó zapaterizmus aránytalanul nagy gyűlöletet váltott ki az emberekből. „A zapaterizmus legrosszabb aspektusai azokban a reakciós böfögésekben mutatkoznak meg, amelyeknek alibiül szolgált.” És ezt a helyzetet nyilván csak tovább rontotta a restrikciós politika elfogadása, ami a politikai ellenfelek szívét nem lágyította meg, a baloldali érzelmű választókat viszont elidegenítette a szocialistáktól.    


 


Spanyolországi politikai megfigyelők attól tartanak, hogy a súlyosan meggyengült PSOE kettészakadhat. Miközben a párt meg fogja szavazni a parlamentben a további megszorító intézkedéseket, a balszárny szövetségre léphet a parlamenten kívüli ellenzékkel, azokkal „a bankok és a pénzpiac dikatúrájá”-t ellenző fiatalokkal, akik úgy érzik, hogy a politikai rendszer nem képviseli őket. (A harminc év alatti munkavállalók körében egészen elképesztő arányú – 40 százalékos! – a munkanélküliség.)


 


„Vajon Spanyolország – írja a Der Spiegel madridi tudósítója – egy olyan társadalmi forrongás küszöbén áll, amilyenen más európai országok 1968-ban keresztülmentek? Ha a fiatalok úgy találják, hogy a konzervatívok által keresztülvitt és a szocialisták által támogatott további kiadáscsökkentések miatt bűnhődnek, az utcákon zajló tiltakozási mozgalom válhat a fő ellenzéki erővé. Mindeddig a tiltakozások erőszakmentesek voltak. De ez megváltozhat.”


 


De van itt még valami. Már jeleztem, hogy a szocialisták összeomlása megerősítette a kis pártokat. Ez különösen a két kritikus tartományban, Katalóniában és Baszkföldön szembetűnő. Ha a spanyol választási rendszer nem büntette volna azokat a kisebb pártokat, amelyek hívei az ország egész területén megtalálhatók, az Egyesült Baloldal, amely így is megötszörözte képviselői helyei számát (1 700 000 szavazattal kettő helyett 11 képviselője lett), legalább 25 mandátumot kapott volna. Így viszont a szocialistákat Katalóniában először megelőző nacionalista Convergencia i Unió (CiU) – egy millió szavazat és 16 [!] mandátum – és a két baszk párt járt jól. Baszkföldön a jelenleg kormányzó szocialista párt csak harmadik lett a baloldali szecesszionista Amaiur és a Baszk Nacionalista Párt mögött. Az elszakadáspártiak 2003 óta nem állíthattak jelölteket, mert nem voltak hajlandóak elhatárolódni az ETÁ-tól, amely most, lemondva az erőszakról, politikai tényezővé vált.           


 


Én tavaly nyáron láttam a katalánokat végeláthatatlan sorokban vonulni Barcelonában „Som una nació!” (Nemzet vagyunk!), „Adeu Espagna” (Isten veled, Spanyolország) és ehhez hasonló feliratokat lobogtatva, de akkor még csak a Spanyolországon belüli státusuk, nem a függetlenség volt a tét. De most, hogy a Néppárt – az abszolút többség miatt – nincs rájuk utalva, és Madrid ignorálhatja őket, a katalánok még inkább eltávolodhatnak a központtól. Ezzel létrejön egy Baszkföldet és Katalóniát Padanián és Flandrián keresztül Skóciával összekötő holdsarlószerű sáv (ez az a bizonyos crescent, amit annyira kedvelnek – nem tudom pontosan, miért, talán azért, mert egyszerűen szép – a geopolitikusok), amely most már nem az autonómiában, nem a devolúcióban, hanem egyértelműen az elszakadásban és önállóságban érdekelt. (A belga helyzetről szóló beszámolót franciául lásd itt , angolul itt , a kormányzó Skót Nemzeti Párt referendum-terveit pedig itt . És ne feledkezzem meg arról sem, hogy Padania parlamentjét december 4-ére összehívták.)


 


Közben José María Aznar volt konzervatív miniszterelnök, aki 2003-ban Bush egyik leglelkesebb támogatója és az önálló európai külpolitika legélesebb kritikusa volt, a londoni Times november 18-i számában így ír: „El kell kerülnünk Európa első-, másod- és harmadosztályú országokká való széttördelését, és minden ország számára lehetővé kell tenni, hogy a közös célokat szem előtt tartva a saját stratégiáját kövesse. A legfontosabb szerepe még mindig a nemzetállamoknak van az egész Európa által igényelt reformok keresztülvitelében, akár tagjai az euróövezetnek, akár nem. Csak a nemzeti szinten hozott döntéseknek van meg a kellő legitimitásuk. A nemzeti demokráciák intézményeinek a megkerülése vagy elhanyagolása nagy hiba volna.”


 


Nos, majd meglátjuk, mire mennek a spanyolok (és az olaszok, és a görögök, és a franciák és a többiek) a nemzetállamaikkal.