Számtalanszor megfogadtam már, hogy ha eszembe jut valami (egy kommentár vagy reflexió, nem egyéb), akkor azt azonnal közzé teszem, különben néhány napon – eseleg héten – belül találkozom majd vele valaki másnál. És ez kellemetlen, mert akkor már sem a magaménak nem tekinthetem, sem pusztán csak egy jó meglátásnak, amire érdemes reflektálni.

 

Amikor december vége felé elolvastam Chemi Shalev blogját a Háárecben, amely szerint az Irán elleni amerikai támadás lehet Obama biztos győzelmet hozó „októberi meglepetés”-e az őt most gyengeséggel és bizonytalankodással vádoló republikánusokkal szemben, azonnal eszembe jutott, hogy ennek az – akár Obama politikai számítása, akár egyéb okok miatt bekövetkező – újabb háborúnak lehet egy egészen másfajta következménye is: nevezetesen a most Don Quijoténak tűnő Ron Paul támogatottságának  hirtelen megnövekedése. (Amivel trmészetesen nem azt akarom mondani, hogy győzhet, csak azt, hogy az általa megtestesített harmadik erő  ezzel komoly politikai tényezővé válhat.)

 

Erre mit látok Gideon Rachmannak, a Financial Times vezető külpolitikai kommentátorának posztjában. Ezt a mondatot: „Egy katonai konfrontáció Iránnal Ron Paul kezére játszana: akár a republikánus elnökjelöltségért folyó versenyben, akár függetlenként.”

 

Lehet, hogy Irán most valóban csak blöfföl, és hogy a „Next stop Tehran”-szerű háborúra buzdító amerikai elemzések szerzői csupán a levegőbe beszélnek. De tény, hogy a jól működő kétpárti konszenzus miatt Amerikában – legalábbis az utóbbi évtizedekben – nem nagyon kellett a háborúk gazdasági és politikai következményeivel számolni. Ez a korszak most véget ért.