Angela Merkel a davosi Világgazdasági Fórum előtt interjút adott (az angol változatot lásd itt, a bővebb franciát pedig itt) hat európai lap (a The Guardian, a Le Monde, a Süddeutsche Zeitung, a La Stampa, az El País és a Gazeta Wyborcza) Europa című mellékletének. (A kilencvenes évek elején-közepén még volt egy Közép-Európa című melléklet is, amelynek Michnik lapja és a prágai Lidove Noviny mellett a Magyar Hírlap is gazdája volt.)

A német kancellár a jelenlegi európai helyzetről és Európa jövőjéről a következőket mondta:

Készek állunk arra, hogy szolidárisak legyünk. De mindig aláhúztuk azt is, hogy csak a Monetáris Unió szerdődései alapján nyújthatunk segítséget, amelyek világosan leszögezik, hogy egyetlen ország sem vállalhatja át egy másiknak az adósságait.

Mivel itt milliárdokról van szó, nekünk, németeknek arra is ügyelnünk kell, nehogy egy nap erőink végére érjünk – hiszen a mi lehetőségeink is végesek –, ami Európának sem állhat érdekében.     

Csak úgy tehetjük erősebbé közös valutánkat, ha egyre szorosabban összehangoljuk politikáinkat, ha egyre több kompetenciát engedünk át Európának. Miután számtalanszor ígéretet tettek nekünk arra, hogy csökkenteni fogják adósságaikat és szilárddá teszik pénzügyeiket, most már itt az ideje annak, hogy ezek a döntések kötelezővé és bírósági úton végrehajthatóvá váljanak. A költségvetési paktum pontosan arra szolgál, hogy a kötelezettségek ellenőrizhetőek legyenek. Éppen ezért az intézményeknek nagyobb ellenőrzési jogkört és keménységet kell kölcsönöznünk.     

Az euró-kötvények nem alkalmasak a mostani válság megoldására. Nagyobb közös felelősségvállalásról csak akkor beszélhetünk, ha a jelenleginél jóval mélyebb integrációs szintet érünk el. Ehhez viszont például arra van szükség, hogy az Európai Unió Bírósága ellenőrzést gyakoroljon a nemzeti költségvetések fölött, és ennél még sokkal több mindenre. Ha egy napon eljutunk oda, hogy összehangolt pénzügyi és költségvetési politikánk legyen, egyéb együttműködési és közös felelősségvállalási formák is szóba jöhetnek.     

Egy valamit szeretnék világosan leszögezni: Németországban minden releváns politikai erő Európa-párti. “Wir sind zu unserem Glück vereint” [Szerencsére szövetkeztünk], mondtuk a Római Szerződés aláírásának 50. évfordulóján, és szándékosan választottuk ezt a kétértelmű megfogalmazást, amely egyszerre utal arra, hogy szerencsések vagyunk, mert szövetkeztünk, és arra, hogy az egyesült Európa a szerencsénk kovácsa.

A politikai uniót tartom szem előtt, mert Európának a maga útját kell járnia. Lépésről lépésre közelednünk kell egymáshoz, minden területen. Végül is egyre inkább szembesülünk azzal, hogy minden probléma, amely a szomszédságunkban felmerül, rólunk is szól. Európa belpolitikai kérdés.   

Hosszú folyamat eredményeként egyre több kompetenciát fogunk átruházni a Bizottságra, amely akkor – az európai kompetenciák vonatkozásában – európai kormányként fog működni. Ez erős parlamentet feltételez. És a kormányfőket tömörítő Tanács egyfajta szenátus lesz. Végül az Európai Bíróság lesz a legfelsőbb bíróságunk. Ilyen lehetne az európai politikai unió jövendő elrendeződése, egy bizonyos idő elteltével, mint már jeleztem, és számos közbeeső szakaszt követően.

Amikor először elolvastam ezt a szöveget, hajlottam arra, hogy igazat adjak a Guardian cikkírójának, akinek Merkel Európa-víziója Joschka Fischert és Németország legnagyobb tekintélyű politikai filozófusát, Jürgen Habermast juttatta az eszébe. A legjobb esetben is olyan hosszú távú célok ecseteléséről van itt szó – gondoltam –, amelyeknek a jelenlegi válsághelyzetben semmilyen gyakorlati politikai jelentőségünk nincs.

Merkel davosi beszéde már valamivel többet sejtetett („Tettünk néhány lépést a fiskális unió irányába, de haladhatunk gyorsabban is, és nagyobb sebességre kapcsolva több határozottságot mutathatunk.”). Annyi mindenképpen kiderült belőle, hogy csak az integráció elmélyítése, a gazdaságpolitikák összehangolásának felvállalása vezethet el a határozottabb cselekvéshez.

Davosban persze nemcsak a politikusok mondták el a nagy nyilvánosság előtt, amit általában elvártak tőlük, hanem másfajta – zártkörű – tanácskozásokra is sor került, amelyeken inkább a keresetlenül fogalmazó bankárok és nagy konszernek vezető emberei voltak a hangadók. Felix Salmon, a Reuters pénzügyi bloggere például az alábbiakban foglalta össze egy ilyen – a hivatalos programban nem is szereplő – „munkareggeli” tanulságait:

Németországnak és más észak-európai országoknak nagyon nagy kereskedelmi többletük van: sok pénzt pumpálhatnak a perifériába, ha meg van bennük ehhez a politikai akarat. És ha nincs, akkor hiába várnak arra, hogy Amerika, Kína vagy a világ többi része ezt megtegye helyettük, és megmentse a Görögországhoz vagy Portugáliához hasonló országokat. 

Ez a fajta gondolkodásmód nagyon is összhangban van azzal a realizmussal vagy fatalizmussal, amiből eleget láttam Davosban az idén. Ha ellenőrzést gyakorolsz a saját valutád fölött – ha mondjuk te vagy Amerika vagy Kína –, akkor végeredményben irányíthatod a saját sorsodat, és csak magadat okolhatod, ha csődbe mész vagy nagy válságba kerülsz. Az mindenestre biztos, hogy a világ nem fog a segítségedre sietni. Ez az egyik oka annak, hogy Kína ilyen hatalmas mennyiségű külföldi valutára tett szert: ez az ő biztosítéka egy válság esetén.

Politikailag még nagyon messze vagyunk attól, hogy Európa problémáira költségvetési megoldást találjunk, és az alap-szcenárió az, hogy ilyet soha nem is fogunk találni. Az eredmény valószínűleg az lesz, hogy egy sor ország kilép az euró-övezetből, és/vagy Európa perifériájának jórésze „elkelet-németesedik”: a Görögországhoz és Portugáliához hasonló országokból a pénzügyi és a humán erőforrások menekülni kezdenek a gazdagabb országok felé. Ezek az országok lényegében az északiak nyaralóhelyeivé válnak, és az összes tényleges gazdasági tevékenység a jobban boldoguló országokban fog koncentrálódni.

A német Handelsblatt szintén egy davosi keltezésű cikkben adott hírt arról, hogy Angela Merkel a legnagyobb német konszernek vezetőivel már két héttel ezelőtt arról tanácskozott, hogyan kell felkészülni a görög államcsődre. Az egyik ilyen nagyvállalt igazgatótanácsának a tagja Davosban kijelentette: „Készülnünk kell a Drachma-szcenárióra, és azt végre is kell hajtanunk.”

Erre jönnek a Capital Economics elemzői, és azt mondják (jan. 30; 16:09): bár Portugália nincs annyira eladósodva, mint Görögország, hamarosan szintén fizetésképtelenné válik.

Lehet-e ilyen helyzetben értelmesen cselekedni? Nem ilyen vagy olyan – liberális vagy konzervatív, baloldali vagy jobboldali – „értékek”-nek megfelelően, hanem igazi „birodalom”-ként.

Fred Bergsten, a világ egyik legjobb agytrösztjének tekintett Peterson Institute for International Economics igazgatója és munkatársa, Jacob Funk Kirkegaard szerint ez nagyon is lehetséges. Ők persze nem beszélnek birodalomról, csak arról, hogy az euróövezetben most egy tipikusan európai, vagyis az éppen aktuális válság által generált integrációs folyamat (pontosabban a meglévő integrációs szint minőségi továbbmélyítése) zajlik. Csak éppen észre kell venni.

Az euró-övezetet látszólag alapjaiban megrengető pénzügyi válsággal kapcsolatos félelmek eltúlzottak. A válság tulajdonképpen politikai. 

Az euróval szemben megmutatkozó bizalomhiány az intézményi felépítéssel kapcsolatos. Az 1990-es években elfogadott gazdasági és pénzügyi uniónak volt egy széleskörű monetáris dimenziója (az euróval és az Európai Központi Bankkal), amely nélkülözte a gazdasági unió minden lényeges komponensét (fiskális unió, gazdasági kormányzás, a strukturális gazdaságpolitikák összehangolása). Ez áll a piac jelenleg is tartó kemény reagálásának a hátterében.     

Az európai vezetők előtt most két alternatíva áll. Vagy megszabadulnak a monetáris uniótól, és ezzel szétrombolják a hatvan év alatt fokozatosan kiépült  politikai és gazdasági integrációt, vagy megteremtik a pénzügyit kiegészítő gazdasági uniót. Nem kétséges, hogy a nagy felfordulás közepette Európa az utóbbin munkálkodik, és a válságból megerősödve fog kikerülni.     

Csak éppen ezt nem hangoskodva teszik. Ezért nem arra kell odafigyelni, hogy mit mondanak, hanem arra, hogy mit csinálnak. Az európai integrációs projekt több mint félévszázados történelme során fellépő valamennyi válságot az intézmények megerősítésével és az együttműködés elmélyítésével oldották meg. Eddig minden kulcsfontosságú szakaszban megtettek mindent annak érdekében, hogy elkerüljék az összeomlást.      

Biztosak lehetünk abban, hogy Németország és az Európai Központi Bank a mostani válságos pillanatban is így fog cselekedni. Végső politikai céljaik jelentik ennek a garanciáját.

A piacok persze nem értik meg, hogy ezek a központi szereplők nem mondhatják meg, hogy ezt fogják tenni. Mégpedig két okból.Először is azért, mert  a korlátlan mentőcsomag melletti abszolút elkötelezettség kritikus szintre emelné a „politikai erkölcsi kockázatot”. Egyrészt az adós államok megszabadulnának attól a nyomástól, amely rákényszeríti őket, hogy újból és újból meghozzák a korrekcióhoz szükséges kemény politikai döntéseket, másrészt az eurózóna vezetői rögtön megfeledkeznének a teljes gazdasági és monetáris unióhoz nélkülözhetetlen intézmények megteremtésének politikai imperatívuszáról.       

Az első dilemmával az Európai Központi Bank szembesült, az egyetlen olyan euróövezeti intézmény, amely a pénzügyi piacokat valós időben képes befolyásolni, és amelyet éppen emiatt egy kivételesen nagy hatalommal rendelkező központi bank szerepét tölti be. A „normális” központi bankokkal ellentétben ugyanis, amelyeknek mindig van félnivalójuk attól, hogy elveszíthetik függetlenségüket, az EKB abban a helyzetben volt, hogy közvetlen politikai követeléseket intézzen az eurózóna vezetőihez – ahogyan ez a Silvio Berlusconinak szóló reform-ultimátum esetében is történt múlt év augusztusában.       

Ugyanakkor az EKB – az euróövezet egészére kiterjedő fiskális entitás hiányában – nem vállalhatta azt, hogy az amerikai Federal Reserve módjára nyíltan szembesüljön a válsággal. Ráadásul, ha pénzforrásként folyamatosan rendelkezésre állna, még mielőtt a megfelelő hatóságok felállnának, ezzel aláásná annak az esélyeit, hogy az eurózóna intézményrendszerének súlyos hiányosságaira végleges politikai megoldást találjanak. Ha például az EKB öt százalékban maximálná a kormányok hitelfelvételi költségeit, az eurózóna politikusai valószínűleg soha nem hoznák meg a túlélés és egyben az előrelépés szempontjából lényegbevágó, ám fájdalmas döntéseket.       

Meg kell tehát értenünk, hogy az EKB mint politikai szereplő elsősorban nem abban érdekelt, hogy minél előbb véget vessen a piaccal kapcsolatos aggodalmaknak, és ezzel az eurózóna válságának. Hanem abban, hogy a kormányok vezetőit rávegye az eurózóna intézményeinek alapvető reformjára, az érintett gazdaságokat pedig a strukturális átalakulásra.     

De van egy másik oka is annak, hogy a legfontosabb szereplők nem hozhatják nyilvánosságra valós szándékaikat. A négy hitelező – Németország és a többi északi ország, az EKB, a magánhitelezők és az IMF (úgy is, mint a nem EU-kormányok, például Kína bevonását lehetővé tevő intézmény) – most pozícióharcot folytat, és természetesen megpróbálja elérni, hogy a görög államkötvényekkel és az európai bankokkal kapcsolatos pénzügyi veszteségekből annyit terheljen rá a többiekre, amennyit csak bír.

Közben a válság folytatódik, és a felszínen megoldhatatlannak tűnik. De valójában több megoldási lehetőség is kínálkozik arra, hogy elhárítsanak egy közeli összeomlást, amikor Olaszország és Spanyolország elkezdi 2012-es nagy kötvény-akcióit. Németország (más, gazdaságilag erősebb euró-országokkal együtt) kiállíthat egy csekket, és beleegyezhet az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) és az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) kibővítésébe. Az IMF kiállíthat egy csekket, és az eurózónából és a világ többi részéből rendelkezésre álló pénzügyi forrásokat mozgósítva új, nagyarányú támogatást nyújthat Olaszországnak és/vagy Spanyolországnak. Végül az EKB is kiállíthat egy csekket, és az eddigieknél sokkal nagyobb mértékben vásárolhat államkötvényeket.     

Majd kiderül, melyik megoldást fogják választani. A legvalószínűbb az, hogy a végleges mentőcsomag a fenti három valamilyen kombinációja lesz. Egy azonban biztos: egyik megoldás sem kerül mégcsak megközelítőleg sem annyiba az eurózónán kívüli és belüli kulcsszereplők számára, mint amennyibe az olasz államcsőd és/vagy az euró összeomlása kerülne. Ezért mondhatjuk, hogy amint a politikai pozícióharc véget ér és az alternatívákat végigjátszották, meg fogják hozni az euró túlélését biztosító összeg felosztásáról szóló politikai döntést.      

Az eurózóna válsága – az ennek ellentmondó látszatok ellenére – a stabilizálódás és a megoldás felé halad. Az igazán nagy politikai kihívás, amellyel az eurózónának 2012-ben meg kell birkoznia, túlmegy a közvetlen válság megoldását célzó intézkedéseken, és az euróövezet intézményi reformjának hosszabb távú folytatásával és irányával kapcsolatos. 2012 folyamán az euróövezet elfogadja az új és az eddigieknél sokkal szigorúbban vett fiskális és költségvetési szabályokat. Erre mind az EKB, mind Németország határozottan igényt tartott. Miközben azonban az új paktum kétségtelenül hozzá fog járulni az euróövezet stabilizálásához, azt csak a nélkülözhetetlen intézményi reformok kezdetének szabad tekinteni.

Aki veszi magának a fáradságot, és a fentieket megfontolva olvassa el a január 30-án este 25 EU-tagállam által elfogadott új pénzügyi unióról szóló szerződésnek, vagy a pontosság kedvéért a január 27-i dátummal nyilvánosságra került szerződéstervezetnek azt a szakaszát (IV. cím), amely a gazdaságpolitikai koordinációról és konvergenciáról szól,  az megértheti, hogy itt sokkal többről van szó, mint a III. címben részlezetett és a médiák által bőségesen ismertetett és kommentált ún. fiskális paktumról.

A 9. és 10. cikkelyek például kimondják, hogy „a szerződő felek meg fogják tenni a szükséges lépéseket és intézkedéseket minden olyan területen, amely az euróövezet jó működése szempontjából fontossággal bír”, és hogy ehhez fel fogják használni a megerősített együttműködés mechanizmusát, amelyről az Európai Unióról szóló Szerződés 20. cikkelye rendelkezik. Végül a 11. cikkely leszögezi, hogy „a szorosabban koordinált gazdaságpolitika” kialakítása érdekében fontos gazdaságpolitikai reformokra készülnek.

Azt hiszem nem túlzás azt állítani, hogy ezzel konkrét intézményi alakot öltött az Európai Unión belüli Gazdasági és Pénzügyi Unió (a kissé félrevezető – bár egyesek szerint lehet, hogy nagyon is találó – GPU helyett inkább az angol rövidítést – EMU – ajánlanám), vagyis a kétsebességű Európa.