Amikor Fidel Castro vagy két héttel ezelőtt azt találta mondani az amerikai konzervatív pártban dúló elnökjelölt-állító kampányról, hogy „e globalizált és terjeszkedő birodalom republikánus elnökjelöltjének a kiválasztása – ezt komolyan gondolom – az idiotizmus és az együgyűség olyan szintű versenye, amilyet még nem látott a világ”, hát, az amerikaiak nem cáfolták a dolgot nagyon hevesen, és tudtommal tiltakozó leveleket sem küldtek Havannába. Egyszerűen ismertették a dolgot, és – ami igazán fontos – beemelték a minőségi nyilvánosságba. (Jó, egy páran azt is megjegyezték – némi joggal –, hogy Castro szerint az ilyen idiotizmusnak nyilván az a legjobb ellenszere, ha a versenyt teljesen kiiktatjuk a politikából.)

Fidel 2008-ban mondott le a hatalomról, öccse, Raul javára, de azóta is nagyon aktív publicisztikai tevékenységet folytat. (Én sajnos nem tudok spanyolul, de az AP idézete alapján kikerestem a megfelelő részt a cikkéből: „la mayor competencia de idioteces e ignorancia que se ha escuchado nunca”.) 2010 nyarán például nagy figyelmet keltett az Amerika és Irán közötti háborús helyzetről szóló állásfoglalása (lásd angolul itt).

A 85 éves harcost, aki az 1959-es forradalom óta 11 amerikai adminisztrációval küzdött meg, most – egyebek mellett – az háborította fel, hogy az egyik floridai vitán Mitt Romney és Newt Gingrich azon vitatkoztak, hogy Castro lelke vajon a mennybe vagy a pokolba jut-e. Amikor Romney-tól valaki megkérdezte, hogy elnökként mit tenne, ha értesülne Castro haláláról, azt válaszolta, hogy először is „köszönetet mondana az égnek”, hogy a szakállas forradalmár megtért teremtőjéhez. Amire Gingrich így replikázott: „Nem hiszem, hogy Fidel látni fogja a teremtőjét. Azt hiszem, ő a másik helyre fog kerülni.”

Talán nem egészen véletlen, hogy a fenti csörte után nem sokkal jelent meg a Spiegel washingtoni tudósítójának a cikke  a Washington Postban a GOP Európa-képéről. Ebben Martin Klingst elmondja, hogy az utóbbi időben nem volt olyan nap, hogy valamelyik republikánus elnökjelölt Európát ne valamilyen szocialista lidércnyomásként festette volna le. Mitt Romney, Newt Gingrich és Rick Santorum (figyelemre méltónak tartom, hogy a Nevadában közel húsz százalékot elérő és Santorumot megelőző Ron Paul nem szerepel a felsorolásban) szerint az Óvilág az embereket gúzsba kötő, bürokratikus és működésképtelen jóléti rendszer, vagyis a teljes ellentéte annak, amit – szerintük – Amerika jelent.

Az természetes, hogy az említett republikánus jelöltek számára Európa csak rossz lehet, hiszen Obama néha dicsérő szavakat mond róla (például az egészségbiztosítás és a zöld forradalom kapcsán), de amikor a „szocialista Európá”-ról regélnek, akkor ez úgy hangzik, mintha a szovjet birodalom lebegne a szemük előtt, és nem az Európai Unió. „Az Egyesült Államokban élő európaiként az én problémám az – mondja a német újságíró –, hogy itt nem Joe, a szerelő [a 2008-as választási kampány során McCain stábja által kitalált amerikai átlagmelós, akinek az volt a dolga, hogy leleplezze Obama szocializmusát – M.G.] szidja Európát, hanem három hosszú tapasztalattal rendelkező politikus, akik az elnökségért küzdenek, és akiknek többet kellene Európáról tudniuk. Nem folytatott missziós tevékenységet Mitt Romney Franciaországban? Nem beszél-e a hatvanas évek óta folyékonyan franciául? Nem emlékszem egyetlen olyan fontos európai politikusra sem, aki rinbe szállt a miniszterelnökségért vagy az elnökségért, és így ócsárolta volna az Egyesült Államokat. Ehhez képest még a 2002-es választási kampányban a fenyegető iraki háború ellen agitáló Gerhard Schröder retorikája is szordínósnak mondható.”

Európa kulcsövezete, az eurózóna most kétségtelenül egzisztenciális válsággal küzd. De küzd – a maga módján. Amerika esetében még nem jött el az „igazság pillanata”, és majd meglátjuk, mennyire bizonyul az amerikai rendszer működőképesnek akkor, amikor a saját gazdasági, szociális és politikai válságával kell farkasszemet néznie.