Az utóbbi időben figyelemreméltó hangnemváltás tapasztalható a brit szuverenisták európai integrációval kapcsolatos retorikájában. Hirtelen elkezdték nem mondom, hogy éppen dicsérni, de legalább reálisnak, sőt elkerülhetetlennek nevezni a föderális Európát, és még sok sikert is  kívánnak a birodalmi hajóra felszálló országoknak az úthoz, amelyen nekik – természetesen – eszük ágában sincs elindulni.

A londoni Intelligence Squared február 7-i vitáján, amelyet a Royal Geographical Society székházában tartottak (ugyanitt tartotta meg egyébként Halford J. Mackinder is 1904-ben a modern geopolitikai gondolkodást megalapozó, máig aktuális előadását a történelem földrajzi interpretációjáról) Anatole Kaletsky, a The Times gazdasági kommentátora a következőket mondta (1.21.43 – 1.22.55): „Jó esély van arra, hogy [az] Európa[i Unió] egyetlen állammá váljon a következő 5 év folyamán. Ha ez nem következik be, szét fog esni. Úgyhogy ez mindenképpen rendkívüli pillanat lesz. Mindenesetre az eurózóna országai, sőt polgárai valószínűleg sokkal nagyobb készséget mutatnak arra, hogy elfogadjanak valamilyen, az amerikaihoz hasonló föderális kormányzást, mint ahogy azt Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban gondolják.”

Kaletsky megközelítésében az az igazán érdekes, hogy ő nem valamiféle veszélyt, hanem – brit szempontból – nagy lehetőséget lát a kontinens föderális irányvételében. A The Times december 8-i számában (az új szerződés elfogadása előtt) megjelent cikkében (Britain is the natural leader of outer Europe) azt fejtegeti, hogy a napirenden lévő fiskális föderációt csak úgy lehet fenntartani és demokratisan legitimálni, ha Németország, Franciaország és a többi tagállam egyetlen európai állammá válik, amiből Nagy-Britannia – saját akaratából – ki fog maradni. A megállapodás nem mondja ki explicit formában, hogy az eurózóna politikai föderációvá válik, de főbb pontjai egyértelműen ebbe az irányba mutatnak.

Mivel a status quo fenntarthatatlan, és választani csak a „több Európa” és a „kevesebb Európa” között lehet, Cameron miniszterelnöknek –  a Foreign Office minden rúgkapálózása ellenére – „lelkes támogatás”-ban kellene részesítenie a föderális projektet. „Az eurót elfogadó nemzetek politikai föderációjáról szóló szerződés – írta a brit szerző – az EU-t visszaváltoztatja egy alapvetően gazdasági szervezetté, és megteremti az egységes piac csorbítatlanságát szem előtt tartó nemzetek eurón kívüli közösségét, amelynek minden kétséget kizáróan Nagy-Britannia lesz a vezetője.”

Nos, mint kiderült, nem pontosan ez történt. (És most nem arra gondolok, hogy ez a szerződés – mint fentebb Kaletsky is utalt rá – csak implicit módon szól a  politikai unióról.) Először is Csehországot leszámítva valamennyi „eurón kívüli” ország elfogadta a szerződést, és így a brit vezető szerep a kelleténél szerényebbre sikeredett. Aztán Cameron, bár eleinte vétóval fenyegetőzött, kénytelen volt tudomásul venni, hogy az új struktúra az EU meglévő intézményrendszerét felhasználva fog kiépülni. Végül a szerződés utolsó – 16. – cikkelye kimondja, hogy legkésőbb a szerződés életbe lépésétől számított öt éven belül „meg fogják tenni a szükséges lépéseket” annak érdekében, hogy az új szerződés lényege az EU-jog részévé váljon.

E nyilvánvaló tények leszögezésén túl azonban szeretném leszögezni, hogy Kaletsky vízióját brit szempontból nagyon is hitelesnek és autentikusnak tartom. London egyszerűen nem lehet része a föderatív Európának. És az is nyilvánvaló, hogy az abból kimaradók számára (mert amint egyértelműbbé válnak a dolgok, a csehek mellé minden bizonnyal mások is felzárkóznak) Nagy-Britannia lesz a legfontosabb európai szövetséges.

Más kérdés, hogy az egész „outer Europe” – amit én nem „külső-”, hanem „perem-Európá”-nak fordítanék – valójában csak akkor játszhat majd komolyabb geopolitikai szerepet, ha azt Amerika is úgy akarja. Mindenestre ameddig Obama az elnök, addig nem fogja úgy akarni.

Ami most magát a kontinentális föderációt, egészen pontosan az euróövezet politikai unióvá válását illeti, az természetesen távolról sem annyira magától értetődő, mint ahogy Kaletsky láttatja. Az ő „föderalizmusa” kétesélyes: „vagy megcsinálják, vagy nem”. És akkor persze szétesnek. Így persze könnyű föderalistának lenni.

A föderális folyamat szempontjából most – Németország mellett – Olaszország a legfontosabb állam. Mario Monti új olasz miniszterelnök múlt heti amerikai látogatása során időt szakított arra is, hogy február 9-én előadást tartson a washingtoni Peterson Institute-ban, ahol igazán otthon érezhette magát, hiszen hat éven keresztül tagja volt az intézet igazgatótanácsának.

Előadásában többek között az alábbi meglepő kijelentést tette: „Ha német állampolgár volnék, büszke lennék arra, hogy Németország legsikeresebb gépipari terméke, az euró, összeurópaivá válva, kiterjesztette a költségvetési szigor piacgazdaságban nélkülözhetetlen elveit még Európa legperiférikusabb, kulturálisan a legkevésbé felkészült országaira is, például Görögországra.” Monti szerint olyan lényegbevágó változások mennek végbe ezekben az országokban, amelyek más körülmények között egy egész emberöltőt vettek volna igénybe, és ez „a stabilitás értékeit középpontba állító kultúra erejének köszönhető”, amelynek „az euró révén valamennyien részeivé váltunk”.

Szerintem Monti itt ráhibázott egy nagyon lényeges dologra, amire fentebb idézett eszmefuttatásában Kaletzky is utalt, csak nem éppen ebben a formában. A brit gazdasági szakértő szerint az euró déli peremországai azért mutatnak hajlandóságot a föderális kormányzás elfogadására, mert „a politikai szuverenitás tradíciója Dél-Európában, Olaszországban, Görögországban, Spanyolországban nem különösebben erős”. Ebben van is némi igazság, hiszen Görögország és Itália például a 19. századig  politikai értelemben egyáltalán nem volt szuverén. De ez nem magyaráz semmit, hiszen éppen ezért (más, hasonló helyzetben lévő országokhoz hasonlóan) akár még a kelleténél jobban is ragaszkodhatnak a teljes szuverenitáshoz.

Sokkal fontosabb ennél a modern nyugati gazdasági és politikai kultúra tradíciójának a szinte teljes hiánya, amivel az érintettek nagyon is tisztában vannak, és éppen ezért hajlandóak óriási engedményeket tenni, hogy ebbe a kultúrkörbe végre ténylegesen befogadják őket.

Monti ezt a helyzetet – nyilván nem egy római politikai nagygyűlésen, hanem „kollégák” között – az olasz politika viszonylatában a következőképpen jellemezte:

Gyorsan összeállítottunk egy csomagot, amit rendeleti úton fogadtunk el, és gyorsan elfogadtattuk a parlamenttel is, hogy 2013-ra biztosítsuk a költségvetési egyensúlyt, ami mellesleg  a GDP 5.5%-át kitevő elsődleges többletet feltételez. Ugyancsak rendeleti úton vezettük be a nyugdíjrendszert átalakító és   Olaszországban – de máshol is – eddig példátlan reformot, amely teljes mértékben járulékfizetésen alapul, és 2017-től 67 évre növeli a nyugdíjkorhatárt mind a férfiaknál, mind pedig a nőknél. Ezt a törvényt rendeleti úton fogadtuk el, és csak egy háromórás általános sztrájk volt rá a válasz. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a szakszervezetek gyengék volnának. Nem gyengék, csak éppen – az egész olasz közvéleménnyel együtt – nagyfokú érettségről tesznek tanúbizonyságot. Sarkozy elnök nem akarta elhinni, hogy képesek voltunk keresztülvinni ezt a strukturális reformot anélkül, hogy az emberek heteken keresztül az utcára vonultak volna. Aztán januárban egy újabb csomagot vittünk keresztül rendeleti úton, ami politikailag talán nehezebb lesz, de majd meglátjuk az elkövetkező hetekben. Azt hiszem, ezt sikerülni fog minimális változtatásokkal a parlamentben is elfogadni, hogy a bevezethessük a valóságos versenyt a szabadfoglalkozásúaktól kezdve egészen a gázszolgáltatókig.

 

Mindezt azt hiszem, csak egy ilyen nagyon különös kormány tudhatta végrehajtani, amelynek nincs többsége a parlamentben, amely mögött nem áll ott egy pártkoalíció, mégis élvezi, vagy legalábbis eddig élvezte azoknak a pártoknak a parlamenti támogatását, amelyek alig állnak szóba egymással, tekintettel múlbeli háborúskodásaikra. Támogatják ezt az erőfeszítést, de természetesen csak annyiban, amennyiben mindaz, amit a költségvetési konszolidáció vagy a strukturális reformok érdekében teszünk eléggé vakmerő és politikailag eléggé nagy árat követel, mivel először is ezek olyan dolgok, amiket ők, saját bevallásuk szerint nem vihettek volna keresztül. Másodszor, ha egy jobboldali pártnak olyan reformot kell támogatnia, amely nem tetszik az őket támogató szabadfoglalkozásúaknak, akkor ezt csak azzal a feltétellel fogadja el, ha például a baloldali tábor szempontjából fontos nyugdíjrendszert is ugyanolyan merészen megreformáljuk. Van itt tehát egy igen erényes mechanizmus, amely a kínt egyenlően méri mindenkinek, és ez biztosítja, hogy a maximumra növeljük az elégedetlenek számát, ám ugyanakkor – legelábbis egyelőre – sikerült meggyőznünk a széles közvéleményt, hogy ezek szükséges döntések voltak, és olyan okokból, amelyeket nem tudok igazán felfogni, a kormánypolitika iránti bizalom a közvélemény nagyon nagy részében töretlen, ami lehetővé teszi, szerintem, hogy az olaszokról optimistán nyilatkozzunk. Magyarán, nem arról van szó, hogy elegük van a kormányzásból. Nagyon is jól látható, hogy ott munkál bennük egy eddig elfojtott igény arra, hogy kormányozzák őket.                     

Miközben tehát az olasz politika legavatottabb megfigyelői, mint például Angelo Panebianco amiatt aggódnak, hogy az olasz demokrácia összeomolhat, Monti kormánya már a Machiavelli nyomdokain járó (értsd: hatékony kormányzásra törekvő) posztdemokrácia kikövezetlen, de azért járhatónak tűnő útján halad.

A posztdemokrácia egyfajta birodalmi kormányzás, amely nem feltétlenül antidemokratikus. Pontosan úgy, ahogy a posztliberalizmus John Gray által bevezetett fogalma sem jelent antiliberalizmust. A hobbes-i Leviatánt hosszú időn keresztül magam is az abszolutizmus szinonímájának tekintettem. Most már – Gray és tulajdonképpen Oakeshott nyomán – képes vagyok meglátni a pozitív oldalait is egy olyan birodalmi struktúrának, amelynek az autoritása korlátlan, de a hatásköre minimális.

A Leviatánnak az a feladata, hogy biztosítsa a belső és a külső békét, és ezen túl mindenben hagyja meg a lehető legnagyobb szabadságot az embereknek. Ez így persze nem egyéb, mint egy vigasztaló eszmei konstrukció. De most, hogy az eurózónában elindult egy megállíthatatlannak tűnő, de attól még nem feltétlenül ördögi folyamat, hajlandó vagyok azt hinni, hogy amennyiben sikerül és ameddig sikerül a belső és a külső béke mellett a gazdasági stabilitást is biztosítani, egy ilyen konstrukció lehetségessé is válik.