Amikor 2009 májusában elkezdtem írni ezt a blogot, úgy ítéltem meg, hogy a világ geopolitikai szempontból kritikus térsége a Közel-Kelet. Kritikus azért – okoskodtam akkor –, mert Amerika, a világ első számú nagyhatalma itt nem akar lemondani a geopolitikai szupremácia veszélyes elvéről, hogy e helyett a geopolitikai világegyensúly elve szerint igazodva olyan – a rivalizálás elemeit nem nélkülöző – partneri vagy legalábbis jó együttműködési kapcsolatot építsen ki az Amerikával szemben autonóm, de nem feltétlenül ellenséges térségbeli hatalmakkal, mint amilyet Obama hatalomra kerülése után az eurózónával, Oroszországgal, Indiával és félig-meddig Kínával is kiépített. (Hangsúlyozom, hogy itt nem az amerikai kormányzat és személyesen Obama elnök geopolitikai szándékairól, hanem a hatalmi realitásokról van szó.)

De vajon miért is nem akar, vagy inkább – ahogy akkor fogalmaztam – miért nem képes Amerika lemondani a közel-keleti szupremáciáról? Nem a globális elsőbbségről van szó természetesen, amely az Egyesült Államokat kétségtelenül megilleti, már ha nem dominanciaként, hanem a valós helyzetet kifejező preeminenciaként fogjuk fel, ahogy a még mindig eleven gondolkodású Zbiegnew Brzezinski teszi.

Mint tudjuk, az ördög a részletekben lakozik. Globálisan lehet valaki az első vagy a legfőbb hatalom, anélkül, hogy egyúttal domináns vagy hegemón hatalom is lenne, hiszen nyilvánvaló, hogy senki sem tarthatja ellenőrzése alatt az egész világot (ez a geopolitikában szerintem principiális kérdés, nem csupán gyakorlati adottság).

A regionális elsőbbség azonban elkerülhetetlenül dominanciát és hegemóniát is jelent. Az Európai Unióban, az EU-n kívüli Délkelet-Európában, valamint Észak-Afrikában a német-francia kettős által vezetett eurózóna a domináns hatalom, a Baltikum nélküli poszt-szovjet térségben (immár Ukrajnát is beleértve) pedig Oroszország. Obama – Bushtól eltérően – ezt tudomásul vette, és az EU-ban nem próbálja meg Nagy-Britanniát, Lengyelországot és a többi periférikus országot a német-francia kettős ellen kijátszani, a posztszovjet térségben pedig lemondott arról, hogy geopolitikai hídfőállásokat építsen ki.

Mivel Indiának (egyelőre) nincs saját befolyási övezete (Pakisztán, a maga félelmetes belső zűrzavarával és atombombáival ennek útjában áll), Amerikának viszonylag könnyen sikerült jó partnerségi kapcsolatot kiépítenie vele, ami hosszabb távon még nagyon értékesnek bizonyulhat számára mind az Arab-tenger térségében, mind Kínával szemben. Ez nem annyira szoros (lényegében szövetségesi) kapcsolat, mint az, amely Amerikát az eurózónához fűzi, és nem hatja át annyira a kölcsönös bizalmatlanság, mint az amerikai-orosz kapcsolatokat. A legfontosabb itt a mindhárom relációban meglévő közös elem:  Washington elismeri őket önálló, saját (tényleges vagy potenciális) befolyási övezettel rendelkező regionális hegemonoknak, ők viszont elismerik Amerika világelsőségét és – bizonyos határok között – együttműködnek vele a globális fontosságú kérdések kezelésében.

Kínával ugyanezt a geopolitikai kompromisszumot csak felemásan sikerült kialakítani: Amerika elismeri Kínát mint gazdasági és részben politikai szempontból döntő fontosságú globális geopolitikai tényezőt (nem utolsó sorban az amerikai államadósság egyre nyomasztóbbá váló problémája miatt), és azt is tudomásul veszi, hogy Közép-Ázsiában – Oroszország kulcsfontosságú partnereként és egyben riválisaként – Peking gyakorlatilag Moszkvával megosztva gyakorolja a regionális hegemón szerepét. Semmiképpen sem akar azonban osztozni Kínával a Kelet- és Délkelet-Ázsia fölötti tengeri hegemónia kérdésében, mivel úgy gondolja, hogy saját katonai jelenlétére és a Kína felemelkedésétől egyre inkább tartó Japánra, Dél-Koreára, Fülöp-szigetekre és Vietnamra, valamint Ausztráliára és – nem utolsó sorban – a Kínától független Tajvanra támaszkodva meg tudja akadályozni azt, hogy Peking a Kelet- és Dél-Kínai-tengerre is kiterjessze regionális hegemóniáját.

Washington tisztában van azzal, hogy az elkövetkező évtizedekben ez számára a legfontosabb geopolitikai kihívás, amivel meg kell bírkóznia. Mindenesetre akár hallgat Robert D. Kaplan tanácsára (lásd itt és itt), és megérti, hogy a hatalmi egyensúly politikája sokkal célravezetőbb lehet számára, mint a dominancia minden áron való fenntartása, akár vállalja azt a kellemetlen szerepet, hogy a hegemóniához való ragaszkodással Kelet-Ázsia csendes-óceáni térségében Kína helyett ő legyen egy lehetséges háborús konfliktus fő forrása, mindenképpen ő döntheti el, milyen irányba alakuljanak a dolgok.

A Közel-Keleten ennél bonyolultabb és – e pillanatban legalábbis – jóval nehezebb az Egyesült Államok helyzete. Globális elsőbbségéből, gazdasági sebezhetőségéből és Izrael biztonsága iránti morális elkötelezettségéből fakadó különleges érdekei azt kívánják, hogy a térségben ne robbanjon ki újabb regionális háború, a világ gazdasági és pénzügyi stabilitása szempontjából döntő fontosságú Perzsa-öböl ne kerülhessen iráni befolyás alá, és Izrael biztonsága ne kerüljön veszélybe.

Mivel Irán nyilvánvalóan regionális hegemóniára törekszik, amit az önmagát a térségben katonailag (és nemcsak katonailag) domináns hatalomnak tekintő Izrael egzisztenciális veszélyként él meg, egy új közel-keleti háború bármikor kitörhet, és úgy tűnik, ezt Amerika nem tudja megakadályozni. A helyzetet bonyolítja, hogy Irán valószínűleg elég okos és tapasztalt sakkjátékos ahhoz, hogy megelégedjék a Japánéhoz hasonló virtuális atomhatalmi státussal (ez az ún. screwdriver capability, amikor egy ország csak egy csavarhúzónyi távolságra van attól, hogy tényleges atomfegyverekre tegyen szert). Izrael viszont úgy ítéli meg, hogy saját domináns pozícióját már ez is megingathatja, és ezért  készen áll arra, hogy a szerinte még rendelkezésére álló hat hónapban csapást mérjen az iráni atomlétesítményekre.

Az uralkodó amerikai álláspont ezzel szemben az, hogy az iráni hatalmi ambíciók a fékentartás hagyományos politikájával is kordában tarthatóak, és a katonai fellépést – amely egy későbbi időpontban esetleg indokolttá válhat – semmiképpen sem kell elhamarkodni.

Nagyon könnyen előfordulhat tehát, hogy még mielőtt Amerika – a világ számára elfogadható preeminencia és saját gazdasági-pénzügyi stabilitásának fenntartása érdekében – a Közel-Keleten is végre tudná hajtani  a regionális hegemón pozíciójából való rugalmas visszavonulást, végül is nem Irán, hanem a hozzá nagyon közel álló Izrael miatt fogja közel-keleti regionális hegemónáját elveszíteni.

*

Jeffrey Goldberg szerint Obama és Natanjahu március 5-i találkozója előtt iszonyatos a diplomáciai és katonai sürgés-forgás Washington és Tel-Aviv között. „Az izraeli üzenet feltehetően ez: nem várhatunk tovább. Az amerikai üzenet: várjatok.” Izraelt nem érdeklik a következmények, de az amerikaiak aggódnak. Brzezinski fentebb idézett videó-interjújában azt mondta, hogy hosszabb távon Izraelnek sem használ a katonai akció, de Amerika számára „a következmények elsöprőek és végzetesek lesznek”.

*

Aki kételkedne abban, hogy Izrael akár Amerikával szemben is előnyben részesíti a saját nemzeti érdekeit, annak figyelmébe ajánlom az ebben a blogban már többször idézett (lásd itt és itt) Martin Kramer múlt év őszi előadását, amelyet az Izraelbe látogató kínai külpolitikai és Közel-Kelet-szakértőknek tartott az Izrael nemzeti érdekeit övező nemzeti konszenzusról. Semmi újat és rendkívülit nem akart elmondani nekik (és másoknak), csak a lényeget.

Az izraeli himnusz kulcsmondata arról szól, hogy a zsidók szabadon akarnak élni a saját ősi földjükön. Szabadság alatt itt nem a demokráciát, hanem a szuverén lét kollektív szabadságát kell érteni. A zsidóknak azért van szükségük államra, hogy ők szabják meg a saját sorsukat, ne pedig mások. Izrael alapvető nemzeti érdeke az, hogy fenntartsa és erősítse az önálló cselekvés képességét. Mivel Izrael kis ország, ahhoz, hogy szabad maradhasson, ereje öszehasonlíthatatlanul nagyobb kell hogy legyen annál, mint ami területének nagyságából és lakosságának számából következne. Különben sebezhetővé válna jóval nagyobb szomszédaival szemben.      

Izraelnek azért van szüksége ilyen aránytalanul nagy hatalomra, hogy saját környezetében domináns tényező maradhason. És rendelkezik is az ennek megfelelő katonai, politikai, gazdasági és szociális képességekkel, részben szomszédai gyengeségéből kifolyólag, de legfőképpen saját leleményességének köszönhetően.    

A másik kulcsfontosságú izraeli nemzeti érdek a világ legütőképesebb hatalmával fennálló szövetség. Ha az állam megalakulása előtt ez a hatalom Nagy-Britannia volt, hatalmának lehanyatlása után az Egyesült Államok lett a fő szövetséges. Ezt nagyban elősegítette az a körülmény, hogy az Egyesült Államokban él az Izraelen kívüli legnagyobb zsidó közösség. 

Az amerikai-izraeli kapcsolatrendszer bonyolult, de Izrael mindig arra fog törekedni, hogy egy unipoláris világban a legnagyobb hatalommal, egy multipoláris világban pedig az egyik nagyhatalommal különleges kapcsolatai legyenek. Mivel a nagyhatalmak helyzete változhat, Izrael kulcsfontosságú érdeke – mint ahogy előtte a cionizmusé is az volt – ezeknek a változásoknak az időben való érzékelése és anticipálása. 

Másik ilyen érdek annak megakadályozása, hogy Izrael ellenségei koalícióra léphessenek ellene. Bár sok százmillió arab, illetve muszlim veszi körül, megosztottságuk kedvez Izraelnek. A legnagyobb veszélyt az okozhatja, ha valamilyen ideológia – mint amilyen az arab nacionalizmus volt az ötvenes és a hatvanas években – egyesíteni tudja Izrael ellenségeit. Az ilyen típusú koalíciók célja hihetővé tenni az Izrael elleni háborút, annak túlhatalma ellenére. Izraelnek az az érdeke, hogy aláássa őket, és felszínre hozza belső ellentéteiket, hol katonai akciókkal, hol békefolyamatokkal és –szerződésekkel, vagy más módon. De a cél mindig ugyanaz: soha ne álljunk szemben egyszerre sok ellenféllel.  

Ugyanez érvényes a palesztinokra is, akik Izrael legközvetlenebb ellenfelei. 

Végül alapvető nemzeti érdek a belső kohézió fenntartása. Izrael lakossága nagyon sokféle népességből tevődik össze, és figyelemre méltó, mennyire hatékony tudott lenni a zsidó identitás ennek a sokféle embertömegnek egy új, izraeli nemzetté történő összekovácsolásában. Izrael egyik csodája – és a zsidók  népként való létezése mellett szóló döntő bizonyíték –, hogy a meglévő szubkultúrák nemcsak hogy megférnek egymással, de háború esetén együtt is működnek egymással. Maga a hadsereg a szolidaritás egyik legfontosabb kohója.

Hogyan tudta Izrael az utóbbi időszakban érvényre juttatni legfontosabb nemzeti édekeit?

Izrael szomszédaival szembeni katonai és gazdasági hatalma tovább növekedett, különösen az ún. arab tavaszt követően. Az arab népek befelé fordultak, amint a hatalmi harcok kibontakoztak az egyes országokban. Mivel ezek a forradalmak még nem zárultak le, a belső háborúskodások folytatódni fognak.       

Az iráni atomprogram a jelek szerint – legalábbis részben Izraelnek köszönhetően – komoly akadályokba ütközött. Törökország rámenősebbé vált, de nem világos, hogy ez valóban a török nemzeti érdekekeket szolgálja. Mindenestre a hatalmát kiépítő, önmagában bízó Izraelnek feltehetően soha nem volt nagyobb a cselekvési szabadsága, mint most.    

Ami Izrael és az Egyesült Államok kapcsolatait illeti, miközben az izraeli miniszterelnök és az amerikai elnök nem kedvencei egymásnak, és a stratégiát illetően akadnak nézeteltérések, a kapcsolat szilárd, és az amerikai társadalom széles rétegeiben egyre szélesebb bázissal rendelkezik. Izrael számára az a fő kérdés, hogy vajon az Egyesült Államok marad-e a legnagyobb hatalom. Senki sem tudhatja, hogy Amerikának az adósságválsággal példázható jelenlegi nehézségei csupán átmenetiek-e, vagy a fokozatos hanyatlás kezdetét jelentik. Mindenestre Izrael igyekszik sokrétűbbé tenni kapcsolatait a felemelkedő hatalmakkal (Kínát is beleértve).