Frankfurnak a holokauszt óta először van újból német zsidó polgármestere. Peter Feldmannt, a Zsidó Szociáldemokraták Munkacsoportjának alapítóját 15 pontos különbséggel választották meg a kereszténydemokrata Boris Rheinnel szemben, aki amúgy Izrael elkötelezett támogatója. (Az igazság kedvéért azért tegyük hozzá, hogy a részvétel csupán 35%-os volt.) Feldmann elmondta, hogy bár tudták róla, hogy zsidó (fiatal korában egy izraeli kibucban élt), ennek nem volt szerepe a kampányában, egyszerűen klasszikus szociáldemokrata programmal lépett fel.

Ennek ellenére a tény figyelemreméló, hogy az euró 700000 lakosú pénzügyi fővárosában, ahol jelenleg csupán 7000 zsidó él, gond nélkül győzni tudott. Ehhez hasonló helyzet utoljára a weimari Németországban volt, amikor kilenc éven keresztül (1933-ig) Ludwig Landmann töltötte be ezt a tisztséget. (Akkor 30 ezer zsidó élt Frankfurtban.) A Bild, a legnagyobb példányszámú német napilap a frissen megválasztott Feldmannt mindenesetre a címlapjára tette, és a nap hősének nevezte.

*

Günter Grass akcióját már távolról sem fogadta a német közvélemény hasonló  lelkesedéssel, pedig amit ő tett, ha más formában is, de szintén a német politikai nagykorúsodás kétségtelen bizonyítéka.

Mi is történt valójában? A 85 éves Nobel-díjas német író a Süddeutsche Zeitung április 4-i számában Amit el kell mondani címmel publikált egy prózaverset, amelyben Izraelt, a Közel-Kelet egyetlen  nukleáris hatalmát azzal vádolta meg, hogy „veszélyezteti a már amúgyis törékeny békét”. „Miért csak most szólok erről” – teszi fel a kérdést. „Azért, mert holnap lehet, már késő lesz.” „És azért is – teszi hozzá –, mert mi németek kiszolgálói lehetünk egy előrelátható bűnténynek.” Itt arra célzott, hogy Németország eddig már több, nukleáris töltettel rendelkező rakéta kilövésére is alkalmas  tengeralattjárót szállított Izraelnek.

Grass álláspontjának lényege az, hogy Németország náci múltja és a holokauszt nem akadályozhatja meg a németeket abban, hogy állást foglaljanak Izrael nukleáris fegyvereiről. De nemcsak német problémáról van itt szó, szerinte: „Nem fogok többé hallgatni – írja. – Elegem van a Nyugat képmutatásából.” (Akinek a francia esetleg könnyebben megy, annak ajánlom a Le Monde április 5-i számában megjelent francia fordítást.)

*

Amit Grass pontosan előrelátott, az be is következett: aki semmibe veszi az  „általános hallgatás” önként vállalt kényszerét, az könnyen szembetalálja magát az antiszemitizmus vádjával. Emmanuel Nahson, a berlini izraeli nagykövetség másodtitkára szerint például „amit el kell mondani, az az, hogy Európában a zsidó húsvét előtt hagyomány a zsidókat rituális gyilkossággal vádolni. (…) A zsidók keresztény gyerekek vérével szokták ugyebár a maceszt elkészíteni. Most pedig állítólag az iráni népet akarja a zsidó állam eltörölni a föld színéről.” (Ez a különös kommentár  Grass szövegének alábbi részletén alapul – prózában – : „Az első [atom]csapásmérés jogáról van itt szó, amely eltüntetheti a föld színéről az iráni népet, mert azt gyanítják, hogy a nagy szájhős, aki a megszervezett boldogság felé tereli őket, a saját hatalmi körén belül atombombát akar készíteni.”

Mindehhez tudni kell, hogy Grass a radikális atomellenes táborhoz tartozik, tehát nem csak az atomfegyverek, hanem például a németországi  atomerőművek ellen is mindig következetesen fellépett.

Bevallom, ezt a fajta a priori atomellenességet legalább olyan nehéz nekem ésszel felfogni, mint az izraeli követségi ember észjárását. Mert igaz ugyan, hogy az általa említett „hagyomány” létezik – szomorú példáját láthattuk ennek nemrég a magyar parlamentben is egy jobbikos képviselőtől –, de hogy mi köze ehhez a hagyományhoz Günter Grassnak, az számomra talány. Avi Primor, aki hosszú ideig volt Izrael németországi nagykövete, nyilván szintén figyelmesen elolvasta Grass versét, és ő sem lett ettől nagyon boldog, de – a Berliner Zeitungnak nyilatkozva – egyértelműen leszögezte: „Nem tartom Günter Grasst sem antiszemitának, sem Izrael ellenségének.”

Ha a kiváló német író az első csapásmérés jogát nem kapcsolja össze az izraeli atomfegyverekkel, hanem egyszerűen csak arra figyelmeztet, hogy Izrael konvencionális eszközökkel készül éppen preventív csapást mérni Iránra, és hogy ezzel egy újabb – minden eddiginél nagyobb szabású – közel-keleti háborús konfliktust robbanthat ki (az egész világot érintő általános gazdasági és politikai következményekről most nem is beszélve), akkor mint politikai elemző, nyilván sokkal intelligensebb szöveget produkált volna.

Elég ha arra gondolunk, hogy amerikai titkosszolgálati és külügyminisztériumi források épp március végén, vagyis nagyjából egy héttel Grass versének megjelenése előtt szivárogtatták ki, hogy Izrael az azerbajdzsáni volt szovjet légibázisokat felhasználva készül megelőző csapást mérni Iránra.

A hírt izraeli források úgy értelmezték, hogy miután Obama és Natanjahu pár héttel ezelőtti négyszemközti tárgyalásai nem vezettek eredményre (pedig az izraeli miniszterelnök Eszter könyvével, pontosabban tekercsével ajándékozta meg Obamát, hogy megértesse vele, hogyan kell az álnok Hámán összeesküvését hatástalanítani), Amerika úgy döntött: inkább ő üzen, mégpedig a nyilvánosság előtt az izraeli kormánynak. És ez az üzenet – amelyet a nyomaték kedvéért nemrég többek között Martin Dempsey, az amerikai vezérkar elnöke és Hillary Clinton külügyminiszter is megfogalmazott – nyilván Obama elnök kifejezett jóváhagyásával –, egyértelmű: Izrael egyelőre tartózkodjon Irán megtámadásától.

Mondom, ha Grass ilyesmiket írt volna, vagy – tegyük fel – nem követi el azt a „hibát”, amit a többnyire méltatlan támadásokra válaszoló tévényilatkozataiban elismert, hogy ti. helyesebb lett volna, ha nem az országot, hanem csak annak jelenlegi kormányát kritizálja, akkor egy okos – prózaversnek álcázott – cikk került volna ki a tolla alól.

Csakhogy ő nem cikket írt, hanem verset. Prózaveset, igaz, és talán nem is élete legjobbját, de mégiscsak verset. Mégpedig egy régi, nemes tradíció – ez is európai tradíció! – folytatójaként. Peter Becker, a Zeit magazinban a következőket írja róla: „Grass az egyik utolsó képviselője annak az aktuálpolitikához kapcsolódó littérature engagée-nak, amelyet Ludwig Börne és Heirich Heine, egy Bertold Brecht vagy Jean-Paul Sartre művelt.” (A lap évek óta Amerikában élő és főként az amerikai „Überpower” előnyeit ecsetelő  társkiadója, a szociáldemokratából neokonzervatívvá vált Josef Joffe Grasst ezzel szemben az új – „Izraelhez ragaszkodó” – „differenciált antiszemitizmus” képviselőjének tekinti.)

Az irodalmi jelleg kihangsúlyozásával egyáltalán nem azt akarom sugallni, hogy választott műfaja miatt Günter Grassnak el kellene nézni bármit is. Szó sincs róla. Épp időnkénti hiperboláival gyakorolhat a szokványos elemző okoskodásoknál sokkal mélyebb és maradandóbb hatást – az Izraelhez való annyira fontos viszony kérdésében – nemcsak a német, hanem az egész nyugati közgondolkodásra.

Ezért jöttem zavarba kissé, amikor a szintén Nobel-díjas Herta Müller – „a mi Hertánk” (éppen most, egészen pontosan április 2-án volt 40 éve, hogy Temesváron megalakult az Aktionsgruppe Banat) – kirohanásait olvastam az idősebb sorstársról. A csehországi előadókörúton lévő szerző rögtön a dolgok közepébe vágott: „Persze, Grass nem egészen semleges. Ha egyszer valaki SS-uniformisban harcolt, akkor nincs többé abban a helyzetben, hogy semleges ítéletet alkothasson.” (Waffen-SS tagságáról Grass Hagymahántás közben című önéletrajzi regényében számol be. Ebből kiderül, hogy 17 évesen nagyon is büszke volt a Georg von Frundsbergről, a sváb háború kiemelkedő szabadságharcosáról elnevezett egységére, de azt szerencséjére az oroszok az első napokban szétzavarták, és így a háborút megúszta egyetlen puskalövés nélkül.)

Herta Müller legfőbb kifogása azonban az, hogy Grass „nyilatkozata” nem vers: „Tisztességesebb lett volna, ha ír egy cikket. Azt akarja, hogy ezt irodalomnak tekintsük, és ekként értelmezzük? Csakhogy abban egyetlen irodalmi [értékű] mondat sincs, úgyhogy mégiscsak egy cikk.” Vagy még rosszabb: „egy ún. vers”, amellyel „nagyzási hóbort”-jában meghamisította az irodalmi etikettet. (Lehet, hogy ez a vers – mint már jeleztem – nem tartozik a legjobbak közé Grass lírai életművében. De az – legalábbis számomra, aki nem vagyok irodalomkritikus – azért csak jelent valamit, hogy a német irodalomkritika nagy öregje, a még Günter Grassnál is hat évvel idősebb Marcel Reich-Ranicki (91) még 2007-ben a következőket mondta az akkor nyolcvanéves Grassról: „Azok közé tartozom, akik Grass líráját és különösképpen azt értékelem és csodálom.”)

Tény, hogy Herta Müller soha nem ír le rossz mondatokat. Ezért kitűnő író. De hogy milyen közszereplő, arra némi fényt vet az a tény, hogy – legalábbis a FAZ-ben megjelent tudósítás szerint – egyetlen szava sem volt a dolog érdemi részéről, hogy ti. akkor most mi a helyzet Izraellel kapcsolatban, és ő – aki nyilván nem harcolt SS-uniformisban – mit gondol a zsidó állam hivatalosan nem létező atomfegyvereiről?

A kérdés aktuális, vagyis hát aktuálpolitikai. Ha ugyanis Iránt nem sikerül megakadályozni abban, hogy legalább virtuális atomhatalommá váljon (márpedig  nyilvánvalóan erre törekszik, és csak idő kérdése, mikor fogja ezt az ún. csavarhúzó-kapacitást bejelenteni), akkor Izraelnek vagy tudomásul kell vennie, hogy közel-keleti katonai túlsúlya kérdésessé vált, vagy el kell fogadnia a Grass által (is) javasolt megoldást: a térség valamennyi államának de facto és virtuális katonai atomlétesítményeit nemzetközi ellenőrzés alá kell helyezni, hogy ezzel  egyszer s mindenkorra elejét lehessen venni a lassan ellenőrizhetetlenné váló proliferációnak.

Ez az utóbbi megoldás Izrael és Irán (és a még számbajöhető Törökország, Szaud-Arábia és Egyiptom) számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan, és mint Dmitry (Dima) Adamsky, a befolyásos Herzliya Center munkatársa nemrég a Foreign Affairsben megírta, az Irán megtámadásáról folyó jeruzsálemi viták világossá tették, hogy „Izrael immár nem bízik az ’alagsori bombák’-ban, mert azok nem tölthetik be legfontosabb szerepüket, vagyis nem tudják elrettenteni a többieket attól, hogy saját hasonló fegyvereiket felhasználják”. Adamsky (és nagy valószínűséggel az izraeli kormány) konklúziója: sokkal biztonságosabb nyíltan felvállalni az atomhatalmi státust.

Némi provincializmusra és csőlátásra vall azonban az a feltételezés, hogy ez a vita megmaradhat izraeli, vagy esetleg izraeli-amerikai keretek között, és ebbe a későbbiekben Németországnak, a német közvéleménynek nem lesz semmi beleszólása.

Ezért van nagy jelentősége annak, hogy a kezdeti goromba ledorongolások után kezd kitisztulni a levegő az idős német mester és harcos körül (harcosságát jól példázza az a 2010 szeptemberében megjelent CD, amely Grass Willy Brandt mellett kiálló 1965-ös választási beszédét mentette meg az enyészettől). Ennek – mármint a korteskedésnek – az lett az eredménye, hogy Grasst a szó szoros értelmében a rendőrségnek kellett kimentenie az összesen hét (!) SPD-tagot számláló katolikus Cloppenburg felháborodottan kommunistázó polgárainak a karmai közül.

Az teljességgel érthető számomra, hogy például Dr. Mathis Döpfner, az Axel Springer konszern igazgatótanácsának elnöke soha nem fogja megbocsátani Günter Grassnak, hogy az „az új nacionalizmust elkerülendő, meg akarta akadályozni az újraegyesítést” (jó, ez nem volt csillagos ötös a részéről, mi sem természetesebb – hogy egy kiváló osztrák szerző, Wolf Haas, pontosabban annak nem kevésvé kiváló fordítója, Bán Zoltán András stílusában fejezzem ki magam), „most pedig erkölcsi hatókörét Izraelre is kiterjesztette, és egy ’verset’ írt”.

Döpfner úr erkölcsi hatóköréről annyit, hogy szerinte Grass „a moralisták suttogó hangján” tulajdonképpen „a politikailag korrekt antiszemitizmust” kolportálja: „Megpróbálja a németek bűnét relativizálni azzal, hogy a zsidókat minősíti tettesnek.  A Hagymahántás közben, ahogy önéletrajzát elnevezte, már egészen eljutott a ’velejéig’. És a hagyma belseje barna, és rothadt bűzt áraszt.”

Nos, ez az az egyáltalán nem „suttogó”, hanem nagyon is harsány stílus, amire én azt mondom: velejéig rohadt (http://www.bild.de/news/standards/bild-kommentar/der-braune-kern-der-zwiebel-23503740.bild.html). Igazán méltó a Bildhez, a Springer-birodalom zászlóshajójához.

Sokkal nehezebb nekem a máig legjobb német napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung volt irodalmi rovatvezetőjének, és – egyik – jelenlegi főszerkesztőjének, Frank Schirrmachernek a Grassról szóló cikkét értelmezni.

A szóban forgó prózavers, a szerző szerint „kontármunka, amely egy ressentiment-ból, egy önmagát morálisan egy egész életre megbetegítő generáció ’elképzelt bosszú’-jából fakad, ahogy azt Nietzsche pontosan megfogalmazta.  [Grass] szívesen venné, ha most elkezdődhetne a vita arról, hogy az embernek, ha történetesen német, szabad-e Izraelt bírálnia. De a vitának inkább arról kellene szólnia, hogy igazságos dolog volna-e az egész világot Izrael áldozatának minősíteni csak azért, hogy egy 85 esztendős ember békét köthessen a saját életrajzával.”

Nos, nem tudom, melyik generáció a betegebb. Az-e, amely még nem tette meg azt a szívességet a fiatalabbaknak, hogy az utolsóig kihaljon, vagy az, amelyik sehogyan sem tud megbékélni a tudattal, hogy a szülei és nagyszülei az ő számára felfoghatatlan gaztettekre voltak képesek, vagy azokhoz asszisztáltak. Amelyekhez neki – mondjuk az ötvenes években született generációnak – az égvilágon semmi köze nincs. Ők mindenestre egészen biztosan nem lettek volna képesek ilyesmire.

Ez a generációs játék persze csak puszta feltételezés, és bizonyára merő véletlen, hogy Herta Müller éppen 1953-ban, Schirrmacher pedig 1959-ben született. Lehet, hogy egészen másról – vagy másról is – van itt szó. Az mindenestre tény, hogy a náluk fiatalabb – 1967-es születésű – Jakob Augstein, a leginkább talán libertáriusnak nevezhető Der Freitag főszerkesztője egészen más hangot ütött meg a Der Spiegelben a Günter Grass által elidított vitáról.

Már a cím is sokatmondó: „Miért van szükségünk nyilvános vitára Izraelről?” És még inkább az a kopf: „Veszélyezteti-e Izrael a világbékét? Günter Grass német írót ezen a héten antiszemitának bélyegezték, mert egy új költeményében pontosan ezt állította. Lehet, hogy ezzel a verssel nem fog semmiféle díjat elnyerni, de elindított vele egy régóta esedékes vitát. És igaza van.”

Nem valami nagy vers ez. Nem is briliáns politikai elemzés. De azokat a rövid sorokat, amelyeket Günter Grass az Amit el kell mondani cím alatt leközölt, egyszer majd a legfontosabb szavai között fogják számon tartani. Mert szakítást jelentenek. Az egyetlen mondat, amit nem leszünk képesek soha többé ignorálni, a következőképpen hangzik: „Izrael nukleáris hatalma veszélyezteti a máris törékeny világbékét.”       

Ez az a mondat, amely felzúdulást keltett. Mert igaz. Mert egy német, egy író, egy Nobel-díjas mondta. Mert Günter Grass az, aki kimondta. És ez jelenti a törést. Ezért köszönettel tartozunk neki. Mert valamennyiünk helyett magára vállalta, hogy kimondja ezt a mondatot. Egy régóta halogatott párbeszéd kezdődött most el.

A vita Izraelről szól és arról, hogy Izrael háborúra készül-e Irán ellen. Ez a háború az egész világot szakadékba döntheti. Amikor egy német beszél ilyen dolgokról, Németországnak – a német történelmi felelősségnek – is be kell szállnia a vitába. Egy ilyen vita eleve adott mintát követ: Grass tudta, hogy antiszemitának fogják bélyegezni. Ez egy olyan kockázat, amelyet Izrael bármely német kritikusának fel kell vállalnia. És valóban, Mathias Döpfner, az Axel Springer kiadó főnöke, a „politikailag korrekt antiszemitizmus” vádjával illette Grasst a Bild csütörtöki vezércikkében. Döfner, aki azt képzeli magáról, hogy ő a német-izraeli kapcsolatok oltalmazója, arra is utalt, hogy Grasst egy történelmi rehabilitációs centrumba kellene zárni.       

De Grass sem nem antiszemita, sem nem a német történelem zombija. Grass realista. Nem örül annak, hogy Izrael nukleáris létesítményei „semmilyen ellenőrzés számára sem elérhetőek”. Tiltakozik Németország fegyverexportáló politikája ellen, amely egy további, nukleáris rakéták kilövésére alkalmas tengeralattjáró Izraelnek való leszállítását helyezte kilátásba.

Grass badarságokat is ír. Óv az iráni nép megsemmisítésétől, ami egészen biztosan nem áll az izraeliek szándékában. A szöveget jobban fel lehetett volna vértezni a támadásokkal szemben. De így is eléri a célját.      

Végtére is valakinek ki kellett már mozdítania bennünket azoknak a szavaknak az árnyékából, amelyeket Angela Merkel kancellár 2008-as jeruzsálemi látogatása során kimondott.  Akkor ő azt mondta, hogy Izrael biztonsága a német államrezon szerves része. És a félreértések elkerülése végett hozzátette: „Mivel ez az igazság, a bajban fog kiderülni, hogy ezek nem üres szavak.”

Helmut Schmidt, 1974 és 1982 között Németország kancellárja, egyszer azt mondta, hogy felelősségét érezni Izrael biztonságáért, „érzelmileg érthető, de olyan meggondolatlan ígéret, amelynek komoly következményei lehetnek”. Ha például háború törne ki Izrael és Irán között, „akkor, ennek az elképzelésnek az értelmében német katonáknak is részt kellene vállalniuk a harcban”. Azóta Izrael Amerika mellett Németországot tekintette az egyetlen olyan országnak, amelyre számíthat.      

Most, Amerika és Németország támogatását élvezve, a Netanjahu-kormányzat az egész világot arra készteti, hogy lélegzetvisszafojtva figyelje a fejleményeket. „A Netanjahu által vezetett Izrael oly módon diktálja a világeseményeket, ahogyan erre őelőtte egyetlen kis állam sem volt képes” – írja a Háárec című izraeli napilap. A világnak az olajáraktól a terrorizmusig számos oka van arra, hogy tartson egy Izrael és Irán közötti háborútól.      

Senki sem állítja, hogy Iránnak már van atombombája. Azt sem tudja senki, hogy egyáltalán elő akar-e állítani ilyen bombát. Ez azonban nem érdekli az izraelieket. Számukra nem az a lényeg, hogy megakadályozzák az irániakat a bomba megszerzésében. Ők azt akarják megakadályozni, hogy az irániak egyáltalán képesek legyenek készíteni ilyesmit. Eszük ágában sincs azzal bajlódni, hogy valamiféle bizonyítékot szerezzenek.

Izrael ultimátumot intézett a világhoz. Álláspontja egyszerű: nem akarja, hogy Irán eljusson odáig, hogy atomlétesítményei immunissá váljanak az esetleges támadásokkal szemben.  

Izrael és Irán egy olyan pókerjátszmába kezdtek, amelyet bármelyikük megnyerhet, ameddig nincs háború. Perverz módon kölcsönösen függnek egymástól. Mindegyik segíti a másikat abban, hogy befolyásukat messze azon a körön túl is kiterjesszék, ameddig országuk nagysága ezt indokolttá tenné. És ez csak az ő ügyük maradhatna, ha nem ejtették volna túszul az egész világot.

Jelen pillanatban Irán érzi a szankciók súlyát. De végre eljött az idő, hogy Izraelre is bizonyos nyomást gyakoroljunk. Aki ezt mondja, az nem szeretné „a németek bűnét relativizálni azzal, hogy a zsidókat minősíti tetteseknek”, ahogy Mathias Dörner állítja. Itt most nem a német történelemről beszélünk. Most a világról és a jelenről beszélünk.

*

Mint fentebb már jeleztem, az izraelieket nemhogy ezek a német belviták nem fogják meghatni, de még azok a sokkal komolyabbnak tűnők sem, amelyeket ők az amerikaiakkal kénytelenek folytatni. Ők mennek előre a maguk útján. Con Coughlin brit terrorizmus- és Közel-Kelet-szakértő szerint „izraeli tisztségviselők már meg is állapodtak abban, hogy időjárási szempontból a szeptemberi hónap a legalkalmasabb egy sikeres támadás lebonyolításához”.

Az igazán komoly pókerjátszma tehát nem Izrael és Irán között folyik, mint Jakob Augstein gondolja (bár a tétje annak sem akármilyen), hanem Izrael és Amerika között.

Ha Izrael teljesen nyilvánvalóvá teszi Amerika számára, hogy legkésőbb szeptemberben támadni fog, akkor csak két lehetőséget hagy Obamának: 1. akadályozza meg a rendelkezésére álló soft katonai és egyéb eszközökkel az izraeli támadást vagy annak sikeres befejezését, ha képes rá és ha meg meri tenni, és akkor az óriási felháborodás és zűrzavar közepette még egy olyan, a külpolitikában teljesen dilettáns republikánus elnökjelölttel szemben is el fogja veszíteni a választásokat, mint Mitt Romney; 2. ha viszont annyira fontos neki a széke, akkor intézze el ő az iráni kérdést, még a választások előtt. Tertium non datur.

A „trónok játszmája” tehát – és nem „harca”, mint George Martin könyvének magyar fordítása mondja (Alexandra, 2008) – nemcsak a phantasy világában kipróbálható érdekes teória, és nemcsak a történelemre rímelhet néha, hanem a valóságos világban is zajlik – szinte a szemünk láttára.

És nem győzöm hangsúlyozni, hogy ebben a játszmában – a Günter Grass által elindított vita ezt is jelzi, nem csupán a német befelé fordulás szabályszerűen ismétlődő és geopolitikai szempontból irreleváns fordulatait – immár Németországra is teljes jogú szereplőként kell számítani. Különösen, ha a következő választások után egy olyan – feltehetően szociáldemokrata többségű – kormány kerül hatalomra Berlinben, amely a jelenleginél sokkal nyíltabban fog kiállni amellett a német vezetésű Európa és Oroszország közötti stratégiai partnerség mellett, amelyről például Gerhard Schröder – egy másik volt szociáldemokrata kancellár – beszélt 2011 novemberében a berlini orosz nagykövetségen. (Berliner Morgenpost, 2011. nov. 26.)