A Günter Grass-ügy, amelyről előző blogomban írtam, bár fontos, csupán múló epizódja egy nagy jelentőségű folyamatnak, amelynek lényege Németország teljes külpolitikai szuverenitásának a visszaszerzése, és az ezzel kapcsolatos nélkülözhetetlen belső vita. Mivel Amerikával szemben az iraki háború, az európai partnerekkel szemben az euró válsága megfelelő alkalmat teremtett a német szuverenitás kinyilvánítására, úgy látszik, most jött el az ideje annak, hogy Németország Izraellel szemben is érvényesítse szuverenitását.

Induljunk ki Angela Merkel 2008. március 18-án a Knesszet Chagall-termében – németül – megtartott és hosszan tartó, lelkes tapssal köszöntött beszédéből, amely az Izraellel kapcsolatos ún. Merkel-doktrína kezdetének tekinthető. Bár ez a beszéd akkor komoly személyes sikert jelentett a kancellár számára, érdekes módon már nem található meg a német kormány hivatalos honlapján, de az angol fordítás szerencsére hozzáférhető a Knesszet honlapján.

A beszéd fontosabb tételei a következők: 1. Csak akkor leszünk képesek emberi jövőt felépíteni, ha Németország vállalja az állhatatos fellelősséget saját történelme morális katasztrófájáért; 2. a német-izraeli kapcsolatok alapján a kezdetektől a mai napig a mi történelmi felelelősségérzetünk és a közös értékeinkhez való ragaszkodásunk áll; 3. Németország a kétállami megoldás kitartó híve: két békében élő és biztonságos határok között élő államé, Izraelé, amely a zsidó népé és Palesztináé, amely a palesztinoké; „teljesen tudatában vagyok azonban annak, hogy Izraelnek nincs szüksége kívülről jövő kéretlen tanácsokra, és hogy végső soron a megoldást csak maguk az izraeliek és a palesztinok dolgozhatják ki”; 4. ha Irán atomfegyverekhez jut, akkor ennek a következményei végzetesek lesznek Izrael biztonsága és léte szempontjából; „szeretném explicit módon leszögezni, hogy minden német kormány és minden kancellár vállalta Izrael biztonságáért a különleges történelmi felelősséget; ez a történelmi felelősség a német államrezon része; számomra mint német kancellár számára Izrael biztonsága soha nem lehet alku tárgya”; Németország, partnereivel együtt a diplomáciai megoldásban érdekelt, de ha Irán nem tér jó útra, a német kormány teljes mértékben a szankciók politikáját fogja folytatni.

A beszédből két dolog explicit leszögezése hiányzik:1. mi történik akkor, ha a palesztin államot immár nem lehet megteremteni, és 2. mi történik akkor, ha Izrael nem elégszik meg az Iránnal szembeni szankciók politikájával, és a preventív katonai csapásmérés eszközéhez folyamodik. A kontextusból mindenestre kiderül, hogy az utolsó szó mindkét kérdésben egyértelműen Izraelé, vagyis Németország akkor sem hagyja – hagyhatja – cserben a zsidó államot, ha az hibás politikát folytat.

A fentieken kívül a Merkel-doktrína részének tekinthető az a kancellár látogatása előtt nem sokkal a CDU platformjába bekerült rész is, amely Izraelnek „mint zsidó államnak” a létezéshez való jogát rögzíti.

Ami a politikai pártok és a sajtó reakcióját illeti, néhány szociáldemokrata és zöld párti politikus felhívta a figyelmet a Merkel-doktrína egyoldalúságaira, de a nagy lapok közül egyedül a balközép Süddeutsche Zeitung tette szóvá, hogy „Németországank nem volna szabad megismételnie Bush kapitális hibáját, hogy a békefolyamatban csak az egyik fél érdekeit tartja szem előtt. (…) Merkelnek meg kellene őriznie a függetlenségét, hogy a megszállás és a telepesek ügyében kritizálhassa Izraelt. A barátságnak az is része, ha ragaszkodunk az igazsághoz.”  A jobbközép FAZ ugyanakkor szükségesnek tartotta leszögezni, hogy Merkel izraeli látogatásának arra kell emlékeztetnie a németeket, hogy azok az alapelvek, amelyeket ő ott  kimondott, „nem csupán a nemzeti érdekből, hanem a történelmi felelősségérzetből fakadnak”.

Az egész helyzetre jellemző, hogy amikor Yoram Ben-Zeev, Izrael új németországi nagykövete Münchenben találkozott az újságírókkal, és többek között elmondta, hogy a Gázai-öveztben a feltételezett terroristákkal való összecapás során 120 palesztint öltek meg, köztük sok civilt, egyetlen riporter sem tett fel a dologgal kapcsolatban kérdéseket. A sajtóértekezlet végén viszont maga a nagykövet hozta szóba a dolgot: „Szeretném tisztázni – mondta –, hogy nem érezzük szükségét annak, hogy bármiért is bocsánatot kérjünk.”

Nem csodálkozom azon, hogy a fenti beszédre Angela Merkel ma már nem olyan nagyon büszke, hiszen az mindennél egyértelműbben jelzi, hogy Németország egy fontos külpolitikai reláció vonatkozásában nem tekinti magát szuverén államnak.

Ez nyilván nem azt jelenti, hogy Németországnak a maga történelmi bűneiért nem kellett volna, vagy ma már nem kell felelősséget vállalnia. Mivel a zsidók számára Izrael a holokauszt tökéletes ellenpontja, az is teljesen érthető, hogy Németországnak különleges felelőssége van abban, hogy a zsidó állam – mint a saját sorsa fölött szabadon rendelkező zsidó nép önvédelmének döntő fontosságú eszköze – minden körülmények között fennmaradhasson. Értsd: akkor is, ha ezt az egzisztenciális jogukat az egykori brit mandátum területén élt arabok és azok leszármazottai (a mai palesztinok) az ún. nakba, vagyis az ő nemzeti katasztrófájuk miatt, nagy többségükben nem ismerik el, és soha nem fogják elismerni. (Ezzel nem szeretném a holokauszt és a nakba közötti kétségtelen különbségeket minimalizálni. Ezt „német”-ként, vagyis hát európaiként és speciálisan magyarként nem is tehetném meg, ami nem változtat azon a tényen, hogy a palesztinok a kérdést egészen másként látják.)

Bár a német felelősség a konkrét történelmi körülmények miatt különleges német felelősség, politikai és nemzetközi jogi értelemben semmiben sem különbözik, vagy legalábbis semmiben sem kellene különböznie azoknak az államoknak a felelősségétől, amelyek a palesztin nemzeti katasztrófa ellenére elismerték (illetve a muszlim államok nagy többsége esetében: bizonyos feltételek teljesülése esetén kilátásba helyezték, hogy el fogják ismerni) az izraeli államot.

Ez viszont azt jelenti, hogy a német államrezon és a zsidó állam biztonsága között a német kancellár által 2008-ban elhamarkodottan és naiv módon felállított junktim nem tartható. Nincs ugyanis olyan külső instancia, amely egy szuverén államtól átvállalhatná a saját biztonsága miatti felelősséget. Németországnak például legalábbis erkölcsi szempontból akár még könnyebb is  lehetett a másokkal – mindenekelőtt a zsidókkal – szembeni bűnökkel elszámolni, mint azokkal a hibákkal (valóságos geopolitikai stupiditásokkal) szembenézni, amelyeket például a kétfrontos háború zsákutcájába való ismételt bemasírozásával saját magával szemben elkövetett.

A helyzet az, hogy ilyen jellegű hibákat Izrael is nagyon könnyen elkövethet, sőt – én legalábbis, sokakkal együtt, úgy vélem –, már el is követett jónéhányat. Mindenestre azok a politikai folyamatok, amelyek a szűkebb Izraelben és az általa 1967-ben megszállt területeken, vagy ha úgy tetszik: Júdeában és Szamáriában, mindenki szeme láttára zajlanak, semmi jót nem ígérnek e tekintetben.

*

A Németország és Izrael közötti, addig problémamentesnek tűnő kapcsolatokban 2011. február 18-án keletkezett az első komoly repedés. Németország ugyanis az ENSZ Biztonsági Tanácsában megszavazta az elfoglalt területeken létrehozott telepeket illegálisnak nevező és a telepépítkezések azonnali beszüntetésére felszólító – Amerika által természetesen megvétózott – határozatot. (Korábban hasonló esetekben Németország mindig tartózkodott.)

Ruprecht Polenz, a német parlament Külügyi Bizottságának konzervatív elnöke akkor úgy magyarázta ezt a rendkívül szokatlan és a legmagasabb helyen jóváhagyott döntést, hogy „Angela Merkel azt akarta az izraeli kormány értésére adni, hogy a Közel-Keleten végbemenő rendkívüli változások miatt az idő nem nekik dolgozik a palesztinokkal fennálló konfliktus megoldása tekintetében”. Egyszóval Merkel felmondta saját doktrínájának egyik centrális elemét, és világossá tette, hogy Izrael a továbbiakban nem számíthat Berlin feltétlen támogatására, amennyiben hagyja elmérgesedni a palesztin problémát.

Amikor pedig a biztonsági tanácsi szavazás után Netanjahu egy telefonbeszélgetésben közölte Merkellel, mennyire felháborítónak tartja ezt a döntést, a német kancellártól – a beszélgetés nyilvánosságra került szövege szerint – az alábbi választ kapta: „Hogyan merészel így beszélni? Ön az, aki kiábrándított bennünket. Egyetlen lépést sem tett a béke előmozdítása érdekében.”

A viszonyt tovább rontotta a a Netanjahu-kormány 2011 szeptemberi bejelentése arról, hogy több mint 1000 zsidó lakás kelet-jeruzsálemi felépítésére adott engedélyt. Ekkor a német kormány – amely korábban már három tengeralattjárót szállított Izraelnek, két továbbinak az építése pedig éppen folyamatban volt – kilátásba helyezte, hogy a hatodik tengeralattjáróra vonatkozó ígéretét Netanjahu elfogadhatatlan telepítési politikája miatt visszavonja (lásd itt és itt). Az izraeli kormány azzal érvelt, hogy a szóban forgó kelet-jeruzsálemi negyedek semmilyen megállapodás keretében sem kerülhetnek majd palesztin fennhatóság alá, tehát logikus, hogy bővítik őket. Mely érvet már csak azért sem lehetett és lehet komolyan venni, mert ugyanennek a kormánynak az a határozott álláspontja, hogy Jeruzsálem a maga egészében csak és kizárólag a zsidó állam fővárosa lehet.

Úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben a Németország és a jelenlegi izraeli kormány közötti ellentétek áthidalhatatlanokká váltak. Amikor Steffen Seibert, Angela Merkel szóvivője az izraeli telepépítkezések leállítását kérte, többek között azzal érvelt, hogy a jeruzsálemi és „nyugat-jordániai” (vagyis – német szempontból legalábbis! – nem egyszerűen csak „nyugat-parti”; a szóban forgó terület 1967 előtt ugyanis Jordániához tartozott) építkezések ellentmondanak a nemzetközi jognak.

A másik kritikus kérdésben, vagyis Izrael esetleges Irán elleni katonai akciójáról a német kormány még nem nyilatkozott egyértelműen. De Jörg Lau, a Szociáldemokrata Párthoz közel álló Die Zeit külpolitikai szerkesztője egy tavaly novemberi fontos cikkben  már szóvá tette, hogy a német külpolitika eddig vitathatalannak tekintett maximája (a német államrezon és Izrael biztonságának összekapcsolása) felülvizsgálatra szorul. Ami azt jelenti, hogy nemcsak a palesztinokkal, hanem az Iránnal kapcsolatos német politikát is újra kell gondolni. És az utóbbit illetően felteszi a kérdést: vajon abból, hogy a zsidó államot a titkos atomprogramot folytató antiszemita Iránnal szemben meg kell védeni, az is következik-e, hogy „az Irán elleni háború jeruzsálemi gondolatjátékait is támogatjuk”?

A német külügyminisztérium szóvivője egyelőre csak indirekt módon utasította el a katonai megoldást, leszögezve, hogy  az Irán elleni izraeli katonai készülődésekre vonatkozó beszámolók „merő spekulációnak tekinthetők”, ezért a szövetségi kormány nem is foglal állást velük kapcsolatban. Nem kétséges azonban, hogy mi lesz ez az álláspont, ha Izrael esetleg ténylegesen támadni fog.

De ez most még puszta feltételezés. Az viszont kétségtelen tény, hogy Günter Grass bátor – bár nem minden szempontból szerencsés – akciója végre elindított egy nagyon fontos és érdemi vitát az Izraelhez való viszonyról általában és különösen az Izraellel és a Közel-Kelettel kapcsolatos német külpolitikáról.

Előző bejegyzésemben már részletesen ismertettem Jakob Augstein Spiegel-cikkét (németül lásd itt, angolul pedig itt).

A Der Freitag-community másik tagja, Georg von Grote (aki, mint blogjában fontosnak tartja leszögezni: 1952-ben született, és a háború alatt édesanyja egy frontkórházban volt ápolónő, édesapja pedig vezérkari tisztként szolgált) szintén állást foglalt az ügyben. „A nyolcvanas évektől – írja – gyakran ellátogattam Izraelbe. De Libanonba, Szíriába, Törökországba, Jordániába, Egyiptomba és Észak-Afrikába, de még az akkori Iránba is. És minél gyakrabban fordultam meg Izraelben, annál kevésbé éreztem bűnösnek magam.”

Bettina Marx, a Deutsche Welle kommentátora megrója Grasst azért, hogy az ominózus költemény helyett nem egy politikai esszében fejtette ki az álláspontját. Ugyanakkor leszögezi a következőket:

Az ügy azonban fontos, és a vita abszolút szükséges. Egy iráni nukleáris létesítmény elleni izraeli légicsapásnak ellenőrizhetetlen következményei lehetnek az egész térségben. A közel-keleti válság eszkalálódhat, amitől Izrael sem maradhat mentes. Ehud Barak izraeli védelmi miniszter, aki maga is a csapásmérési tervek fő szorgalmazója, jelezte, hogy Izrael néhány száz halottal számolhat, amennyiben Irán megtorláshoz folyamodik, és rakétákat fog kilőni Izraelre. Vezető izraeli titkosszolgálati szakértők, értelmiségiek és újságírók jó okkal figyelmeztetnek már hetek, sőt hónapok óta, milyen következményekkel járhat az izraeli kormány egyoldalú Irán elleni akciója. (…)       

Ezekben a vitákban magának Izraelnek az atomfegyverei is terítékre kell hogy kerüljenek. Miért lenne Izrael az egyetlen olyan közel-keleti ország, amelynek a magatartását nem lehet kritikai vizsgálatnak alávetni? És miért vindikál magának Izrael implicit módon olyan jogot, amit megtagad a vele szomszédos országoktól?

Magától értetődik, hogy Németországnak meg kell vitatnia, mit jelenthet egy izraeli csapásmérés. Angela Merkel kancellár Berlin Izrael biztonságáért viselt felelősségét explicit módon megfogalmazta. Támogassa-e Németország az Irán elleni háborút, vagy inkább figyelmeztesse Izraelt, hogy ne folyamodjon katonai akcióhoz? És az is fontos, hogy a német kormány megszegi a háborús konfliktusokban felhasználható fegyverek ellenőrzését szabályozó törvényt, amikor olyan tengeralattjárókat ad Izraelnek, amelyek atomtöltetek kilövésére alkalmasak.

Mindezek olyan kérdések, amelyeket fel kell tenni. Talán Günter Grass sikertelen költeményének egyetlen hitelt érdemlő aspektusa az, hogy elindította ezt a vitát.

A jelek szerint nem is olyan nagyon “sikertelen” szerző legnagyobb elégtétele azonban az lehet, hogy az irodalmi rovatában Grasst ismételten a legélesebben elítélő és antiszemitizmussal vádoló Franfurter Allgemeine Zeitung külpolitikai rovata, amelyet a világ minden, külügyekkel is foglalkozó kormányhivatalában nagyítóval olvasnak, szintén helyt adott – egyelőre csak egy elég óvatosan, de azért határozottan fogalmazó, főként az izraeli csapásmérés nemzetközi jogi problematikusságát elemző és a szövetségi kormány állásfoglalását sürgető, Günter Grassra pedig tárgyszerűen hivatkozó cikkben – az érdemi és a méltatlan vádaskodásokat kerülő vitának.

*

Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy egykori kollegám és (nemcsak egykori) barátom, Tamás Gáspár Miklós (akivel persze az idők folyamán egy-két pengét is kicsorbítottunk egymáson), egy interjúban elmondta a lényeget Grass akciójának fontosságáról. Akit érdekel, meghallgathatja a Klubrádió Reggeli gyors c. április 10-i műsorának 5. részében, a hét óra 45 perces időpontnál.