Igazán nem állt szándékomban a sorban következő harmadik bejegyzésemben is a Közel-Kelettel kapcsolatos témával foglalkozni, de felmerült itt – éppen most – egy probléma, amire reflektálni szeretnék. Mindenekelőtt az egyik olvasóm legutóbbi kommentjében azt írta, hogy „Németország még sokáig nem szólhat érdemben közbe”, vagyis nem tud hatni „Izraelre és a körülötte nyüzsgő arab világra”.

Ezzel szemben Jean Asselborn luxembourgi külügyminiszter (aki egyben a Luxembourgi Szocialista Munkapárt parlamenti csoportjának a vezetője), miután fontosnak tartotta a Der Spiegelnek adott interjújában leszögezni, hogy „a nem-németeknek nehéz megérteni” a Günter Grass állásfoglalását követő „hisztérikus reakciókat”, és hogy „úgy bántak vele, mint valami kiközösítettel”,  megállapítja, hogy azokkal ellentétben, akik „az izraeli megelőző háborúban látják az egyedüli lehetőságet” Irán megfékezésére, ő ezt az álláspontot „teljesen hibás”-nak tartja, hozzátéve, hogy a „közel-keleti konfliktust vagy csak politikailag lehet megoldani, vagy sehogy”.

De az igazán érdekes megállapítása az, hogy „csak két országnak lehet itt meghatározó szerepe, az USÁ-nak és Németországnak”. A németeknek – mondja a luxembourgi politikus – el kell kezdeniük különbséget tenni Izrael állam és annak kormánya között. Az állam és a kormány érdekei nem feltétlenül azonosak. És Németország szolidaritási elkötelezettsége csak az országra vonatkozhat. (…) Csak Németország van abban a helyzetben, hogy az egész Európai Uniót egy új, komoly közel-keleti politika irányába befolyásolja, vagy – ha passzív marad – hagyja fennmaradni annak jelenlegi kétértelműségét. Csak ha az Egyesült Államok és Németország, Európa egészével együtt, nagyobb nyomást gyakorol valamennyi közel-keleti félre, nyílik meg a lehetőség a béke számára. Máskülönben a status quo közép és hosszú távon zsákutcába vezet, ahol a békének immár nincs esélye. Egy ilyen fejlemény elkerülhetetlen destruktív potenciálja sokkal nagyobb, mint bármilyen atombombáé.”

Természetesen nem állítom azt, hogy az egyik álláspont (a komment szerzőjéé)  hamis, a másik pedig igaz, pusztán azért, mert az utóbbit egy külügyminiszter mondja. De ez utóbbinak mindenképpen van bizonyos politikai relevanciája. (Nem mintha nagy baj lenne, különösen manapság, hogy valaki nem politikus.) Luxembourg ugyan kicsi ország, de az EU (vagy annak egy meghatározó része) által közösen képviselt politikának a kialakításában nagyobb szerepe van, mint gondolnánk.

Egy ilyen új, közös politika még határozottabb képviseletét ígérik most – a választási kampány finisében – a francia elnökjelöltek is. Jacques Attali, Franciaország egyik legkiválóbb koponyája, aki a nyolcvanas évek elején Mitterand elnök különleges tanácsadója volt, egyik blogbejegyzésében (azoknak mondom, akik nem tudnak franciául, hogy minden posztja angolul is olvasható, ez például itt) nehezményezi, hogy a francia elnökjelöltek egy csomó olyan kérdéssel foglalkoznak (belbiztonság, adóügyek), amelyek Franciaországban a miniszterelnök hatáskörébe tartoznak, miközben hallgatnak a külpolitikáról, ami viszont elsősorban az ő kompetenciájuk.

Attali mindenekelőtt azt rója fel a jelölteknek, hogy nem foglalnak állást az európai föderalizmus kérdésében, holott az az elkövetkező öt év folyamán meg- és kikerülhetetlenné válik. A többi kérdést – így a Közel-Keletet is, nagyjából Észak-Afrikával és Malival egy sorban – éppen csak felsorolásszerűen érinti.

Attali, aki – elsősorban Németország túlhatalma miatt  – Franciaország (és egész Európa) számára a föderalizmusban látja az egyedüli kiutat (a kérdésről szóló, angol felirattal ellátott videót lásd itt), úgy tesz, mintha nem tudná, hogy ez fontos (sőt a legfontosabb) kérdés ugyan ma Európában, de a legkevésbé sem választási kampánytéma. Ugyanis – különösen Franciaországban – mélyen megosztja a közvéleményt.

Ezzel szemben figyelemreméltó, hogy egy másik – a francia államérdek szempontjából kétségtelenül kevésbé létfontosságú – külpolitikai kérdéssel, a közel-keleti válság megoldásába való aktív bekapcsolódással igencsak  részletesen és alaposan foglalkozott a közvéleménykutatások szerint az első három helyen szereplő jelölt: Nicolas Sarkozy, François Hollande és a szélsőbaloldali, a Kommunista Párt és a trockisták által támogatott Jean-Luc Mélenchon  – ráadásul (és ez az igazán meglepő) a legfontosabb kérdésekben gyakorlatilag azonos álláspontot képviselve! Nyilván azért (is), mert ebben a témában viszont valóságos konszenzuskényszer állhatott elő.

A Le Monde izraeli-palesztin kérdésekkel foglalkozó blogjának szerzője (Gilles Paris) nemcsak pontos, de szellemes címet is adott legutóbbi bejegyzésének: Palesztina, az Hollande-Mélenchon-Sarkozy közös program).

A mostani elnök március 7-én jelentette be, hogy amennyiben újraválasztják, elutazik Izraelbe és a palesztinokhoz, mert azt szeretné, hogy „Franciaország – és mögötte egész Európa – kezdeményezze, hogy 2012 legyen az Izrael és és a palesztinok közötti béke éve… Ha van egy nép a világon – tette hozzá –, amely meg kell hogy értse, miért annyira fontos a palesztinok számára, hogy legyen egy államuk, akkor az az izraeli nép… A zsidó nép olyan hosszú ideig várakozott arra, hogy legyen egy állam, olyan hosszú ideig, hogy megértheti a palesztinok törekvését, amely pontosan ugyanolyan, mint az övéké. Évszázadok óta élnek egymás mellett.”

A szocialista párti Hollande már nem ennyire lírai, és valamivel konkrétabban fogalmaz: „Új béketárgyalásokat fogok javasolni Izrael és Palesztina között. Támogatni fogom a palesztin állam nemzetközi elismerését.” Bár a Szocialista Párt álláspontjában egyesek látni vélnek némi bizonytalanságot (http://www.france-palestine.org/Francois-Hollande-et-le-conflit), az eléggé egyértelműnek tűnik. Egy olyan nemzetközi békekonferenciát javasolnak ugyanis, amelynek „a béke valamennyi lényeges kérdését rendeznie kell”. A palesztin területek kolonizációját (a franciák következetesen a „colonisation” kifejezést használják, amely egyértelműbben jelent a „betelepítés”-en kívül „gyarmatosítás”-t is, mint az angol „settlement”) be kell fejezni, és a dekolonizációt el kell kezdeni. Az izraeliekre és a palesztinokra tartozik, hogy – az 1967-es határok alapján – a megfelelő területcseréket végrehajtsák, hogy a palesztin állam végleges határait megállapíthassák, és hogy a menekültek kérdését, valemint Jeruzsálem státusát rendezzék, amelynek az a hivatása, hogy a két állam fővárosa legyen.

Végül Jean-Luc Mélenchon programja is kimondja: „Küzdeni fogunk azért, hogy a nemzetközi jog fölébe kerekedjen az erőszaknak, nevezetesen a palesztin nép ama szuverén jogáért, hogy egy életképes és független állama legyen az 1967-es határok között, amely tiszteletben tartja a menekültek visszetéréshez való jogát, és amelynek Kelet-Jeruzsálem a fővárosa.”

Tekintettel arra, hogy a legutóbbi közvéleménykutatási eredmények (lásd itt és itt) eléggé egyértelműen azt mutatják, hogy a francia elnökválasztásokat François Hollande fogja megnyerni (többek között azért is, mert Mélenchon táborában világossá tették, hogy bár programjuk „összeegyeztethetetlen” az Hollande programjával, tudják, hogy legfőbb feladatuk „Nicolas Sarkozy megbuktatása”). Mivel a szemlátomást gyarapodó kommunista szavazótábor közismerten fegyelmezett, nem kétséges, kire fognak szavazni a második fordulóban.

A francia szocialisták által – és tulajdonképpen Sarkozy által is – javasolt nemzetközi békekonferencia azonban – még ha netán összeülne is – nem lehet képes arra, hogy az izaeli-palesztin béke ügyét kimozdítsa a holtpontról, hiszen – bár fontos elmozdulást jelent az amerikaiak által eddig támogatott közismert izraeli állásponthoz viszonyítva, amely szerint minden lényeges kérdésben a két érintett félnek kell megegyeznie – túl sok mindent bízna az izaeliekre és palesztinokra (a területcseréről esetleg még meg tudnának egyezni, de Jeruzsálem és a menekültek ügyében ez más nehezen elképzelhető).

Én magam – mint azt a tavaly szeptemberi Bibó-konferencián kifejtettem – Bibó Istvánnak az 1967-es ún. hatnapos háború  után elkezdett és az 1973-as Jóm kippúri háború után befejezett, az arab-izraeli viszályról szóló esettanulmányában kifejtett állásponttal értek egyet, amely egyértelműen a Biztonsági Tanács által „formális és kötelező határozat”-ként elfogadott, azaz a nagyhatalmak által kikényszerített békéről beszél.

Ezt a következetes és logikus álláspontot persze nem szabad úgy érteni – maga Bibó sem úgy értette –, hogy amennyibe nem kerül rá sor „most azonnal”, akkor majd minden bizonnyal sor kerülhet rá később. Épp ellenkezőleg – hangsúlyozta Bibó –, ha az izraeliek „engedik, sőt erősítik azt az ellenkező irányú folyamatot, amely az 1967 előtti határ legitimitását lassan felmorzsolja”, és közben az ellenféllel szembeni döntő helyzeti előnyük (hogy ti. eddigi katonai és politikai sikereik „egyrészt egy sor különleges nemzetközi konstelláció”-nak, „másrészt az ellenféllel szemben való különlegesen nagyfokú társadalmi és gazdasági fejlődési szintkülönbség”-nek voltak köszönhetőek) megszűnik, vagyis az említett „két döntő segítő tényező közül bármelyik elmarad [vagy] lecsökken (…), akkor Izrael harcra való készsége ugyanúgy vezethet katasztrófára, ahogyan eddig sikerekre vezetett”.

De ne szaladjunk annyira előre. Egyelőre nem a béke kikényszerítéséről, vagy ennek elmaradása esetén valamilyen közelebbről meg nem határozott „katasztrófá”-ról van szó, hanem annak latolgatásáról, hogy mit tehetnek a béke érdekében esetleg a németek, hogy miket terveznek ezzel kapcsolatban a franciák, és hogy mit tehet a legfontosabb szereplőnek számító amerikai elnök – ha újraválasztják.

Aaron David Miller, a kérdés egyik legjobb ismerője szerint: semmit. Először is merő legenda, hogy az amerikai elnökök inkább második mandátumuk során léptek fel keményebben az arab-izraeli béke érdekében. Épp ellenkezőleg történt: Gerard Ford rövid elnöksége alatt példátlanul erős nyomást gyakorolt Izraelre, és Jimmy Carter és George H. W. Bush is első mandátumuk idején értek el – ugyancsak az Izraellel szembeni keményebb fellépéssel – komolyabb áttörést. (Más kérdés, hogy épp e három elnöknek lett az első mandátuma egyben az utolsó is.)

Az egyetlen kivételnek Bill Clinton tűnik, aki második mandátuma alatt – írja Miller – Camp Davidben valóban komoly diplomáciai erőfeszítést tett a béke érdekében, de „világos, hogy az nem volt elég kemény és elszánt, és főként nem azt a célt szolgálta, hogy az izraelieket szorítsa sarokba. Inkább a palesztinokra gyakorolt nyomást, akikről Clinton úgy gondolta, hogy köntörfalaznak, és nem mondják ki, mit akarnak.”

Egy cselekedni akaró elnök valóban nélkülözhetetlen a sikerhez. „De fontosabb a térségbeli helyzet és az arabok és az izraeliek kalkulációi. Ma három dolog akadályozza a kétállami megoldást: az izraeli miniszeterelnök, akinek az álláspontja nagyon távol áll mind Obamának, mind pedig a palesztinoknak a megállapodásról kialakított álláspontjától; a palesztin nemzeti mozgalom megosztottsága, végül pedig az arab tavasz bizonytalanságai, amelyek tovább korlátozzák Izrael rugalmasságát. És ezek mind fontos tényezők maradnak 2013-ban is.”

Van azonban egy harmadik körülmény is, ami befolyásolhatja Obama Izraellel kapcsolatos várható magatartását, és amiről Miller nem beszél. Akiva Eldar viszont igen, mégpedig a liberális cionista Peter Beinart új könyve, A cionizmus válsága alapján (a könyvre – és az általa kiváltott vitára – később majd viszatérek).

Beinart többek között elmondja, hogyan árulta el a „chicagói zsidó közösség kellős közepén felnőtt Obama” azokat a számára legfontosabb erkölcsi értékeket  megtestesítő liberális cionista rabbikat, akik elítélték a telepítéseket, és ezért félretolták őket. Ugyanígy egytől-egyig leváltotta azokat a tehetséges tanácsadóit, mint például Dan Kurtzert és Bob Malley-t, akik aggódtak amiatt, hogy Izrael vagy binacionális állammá vagy apartheid-rezsimmé válik.

Lehet persze ezt bizonyos értelemben akár árulásnak is nevezni, de szerintem inkább arról van szó, hogy Obama egyszerűen megértette, hogy a hagyományos (baloldali) cionizmus Izraelben gyakorlatilag nem politikai tényező többé, ahhoz pedig nincs sem ereje, sem kedve, hogy az egyre jelentősebb szerepet játszó (vallásos és nem vallásos) jobboldali cionizmussal hadakozzon. Majd kiderül, mire jutnak.

Egyszóval, akár Obama marad az elnök, akár nem, nagyjából biztosak lehetünk abban, hogy Amerika nem fog nyomást gyakorolni Izraelre. Ez viszont nagyon könnyen előidézheti a Bibó által is emlegetett „katasztrófá”-t. Ő – 1974-ben! – nyilván egy újabb, minden korábbinál pusztítóbb izraeli-arab háborúra gondolt. De ma már nagyon valószínűnek látszik, hogy – legalábbis ami a palesztinokat, pontosabban ami a palesztinok többségét illeti – bármi legyen is az „elvi” álláspontjuk Izraellel kapcsolatban, taktikai szempontból – nem utolsó sorban éppen az arab tavasz hatására – okosabbak lettek.

Korábban az ún. asszimmetrikus (nem állami aktorok között zajló) hadviselés legkézenfekvőbb, legprimitívebb és legborzalmasabb eszközéhez folyamodtak, a civil lakosság elleni terrorizmushoz. Most viszont a mindig elképesztő Ury Avneri  (Izraelről mint „zsidó állam”-ról mondott véleményét lásd itt) The New Mandela című március 31-i kommentárjából az derül ki, hogy leendő új vezérük, az izraeli börtönben ülő Marwan Barghouti legutóbbi manifesztumában új, harmadik intifadára szólított fel, olyan erőszakmentes felkelésre, amely az arab tavasz logikáját követi.

Ez a kiáltvány – írja Avnery – egyértelmű elutasítása Mahmud Abbasz politikájának, aki fenntratja a korlátozott, de alapvető fontosságú együttműködést a megszálló izraeli hatóságokkal. Marwan mindenfajta együttműködés elutasítására szólít fel, legyenek azok gazdasági, katonai vagy bármilyen más jellegűek. Ugyanakkor azt javasolja, hogy véget kell vetni a ’béketárgyalások’-nak nevezett abszurditásnak. A béketárgyalások hiányát hivatalossá kell tenni. Nincs többé értelme a ’békefolyamat felélesztésé”-ről szóló szövegelésnek, a Tony Blairhez hasonló nevetséges alakok közel-keleti rohangálásainak, Hillary Clinton és Catherine Ashton vagy a Kvartett üresen kongó nyilatkozatainak. Mivel az izraeli kormány nyilvánvalóan felhagyott a kétállami megoldás politikájával – amelyet valójában soha nem is fogadott el –, a látszat fenntartása csak árthat a palesztinok küzdelmének.    

Bár Marwan Barghouti feladott minden olyan reményt, hogy a palesztin szabadságot az Izraellel való együttműködés útján érjék el, békepárti maradt. Ezt világossá tette egyik újabb keletű bírósági megjelenésén, amikor odakiáltotta az izrali újságíróknak, hogy továbbra is támogatja a kétállami megoldást. És továbbra is az erőszakmentes ellenállás híve, belátva, hogy az elmúlt évek erőszakos támadásai többet ártottak, mint amennyit használtak a palesztin ügynek.

Véget akar vetni annak, hogy a Palesztin Hatóság fokozatosan és akaratlanul  Vichy-szerű kollaborálássá váljon, miközben az izraeli „telepítési akció” akadálytalanul zajlik tovább.   

Marwan Barghouti kiáltványa – zárul Avnery kommentárja – a nyugati parti és máshol élő palesztinok majdnem-egyöntetű érzéseit fejezi ki. Akárcsak Nelson Mandela az apartheid-rendszerű Dél-Afrikában, könnyen lehet, hogy a börtönben ülő ember fontosabb szerepet tölt be, mint a kinti vezetők.

De ez csak a „katasztrófa” egyik, „külső” (palesztin) dimenziója. A másik – belső – dimenzió legalább ennyire veszélyes lehet Izrael szempontjából. Bár a palesztinokkal érdemi kompromisszumra törekvő és a Nagy-Izrael de facto megteremtésére irányuló jobboldali cionista politikát határozottan elítélő, azt az állam „zsidó és demokratikus” jellegének megőrzése szempontjából veszedelmesnek tekintő felfogás – mint jeleztem – immár nem politikai tényező Izraelben, az izraeli közvélemény egy jelentős részében még mindig elég erős maradt ahhoz, hogy ebben a kérdésben bármiféle nemzeti konszenzust lehetetlenné tegyen.

Hogy mennyire összeegyeztethetetlenek a szóban forgó álláspontok, annak most   csak a jelzésére szorítkozhatom. Lássuk mindenekelőtt az ún. történelmi cionizmus és az etnikai – vagy ha úgy tetszik, törzsi – alapokon nyugvó judaizmus képviselőit.

Ronan Shoval szerint „a zsidó népnek döntenie kell a föld betelepítését erkölcsi kötelességnek tekintő zsidó történelmi cionizmus és a zsidókat saját földjükön idegen megszállónak tekintő kolonialista poszt-cionizmus között. Lehetetlenség fenntartani egy olyan nemzetállamot, amely tagad minden kapcsolatot a nemzet múltjával. Lehetelenség egy olyan ad hoc cionizmust kialakítani, amely a Ramat Avivban letelepedő zsidót erkölcsi lénynek tekinti, azt pedig, aki Jeruzsálemben teszi ugyanezt, idegen megszállónak. A cionizmus a zsidó nép és Izrael földje közötti eltéphetetlen köteléken alapul. Még a több ezer éves száműzetés sem tudta ezt a köteléket szétszakítani. Ez egy nagyon mély kapcsolat, amely a zsidó népet morális értelemben előnyben részesíti azokkal a (csekély számú) arab fellahokkal (parasztokkal) szemben, akik a cionizmus kezdeti korszakában ott éltek.”

Daniel Gordis, az új izraeli nemzetpedagógia legaktívabb és legtekintélyesebb képviselője (2009-ben megjelent könyvére – Saving Israel. How the Jewish People Can Win a War That May Never End -, amelyben a permanens háború vállalására buzdít, korábban már reagáltam) legutóbbi cikkében a fentebb már idézett Peter Beinarttal szemben fogalmazza meg a saját  koncepcióját).

Beinartot valójában az zavarja, hogy van a zsidó életnek egy olyan dimenziója, amelyet ő nem bír elviselni, de amire a cionizmus folyton emlékezteti. Ez nem más, mint az a tagadhatatlan tény, hogy a judaizmus törzsi jellegű. Még azután is, hogy a törzsek nagyrészt eltűntek, a zsidók törzsi szemüvegen keresztül látták a világot. Eszter könyve a népiségről szól (Eszter 3:8), és a törzsiség elfelejtésének veszélyeiről, amikor az idegen többség elfogadása túl csábítóvá válik (4:14). Más népek is aszerint határozzák meg az embereket, hogy milyen néptől származnak. Amikor Jónás hajója viharba került, a többi tengerész azt kérdezte tőle: „Melyik a te hazád, és miféle népből való vagy te?” (Jónás 1:8). A lista gyakorlatilag végtelen.   

Nem tudom, melyik kiddust mondta el Beinart a Pészach első estéjén, de bizonyára tudja, hogy a legtöbb zsidó a kiddus fő részét azzal kezdi, hogy dicséri Istent, „aki kiválasztott bennünket a népek közül, a többi nyelv fölé helyezve bennünket”. Vajon feltűnt neki, hogy a Shabbatot a havdalával fejezzük be, megjegyezve, hogy Isten különbséget tesz „szent és profán, világosság és sötétség, Izrael és a nemzetek között”? És mit szól ahhoz, hogy a Misna megköveteli a Bikkurim 1:4-ben, hogy az áttértek nem mondhatják el azt a mondatot, hogy „Isten megesküdött a mi őseinknek”, mert ők nem a mi törzsünkből valók (mely álláspontot Maimonidész érdekes módon elutasította), vagy a Talmud ama állításához, hogy „az áttértek olyan terhet jelentenek  Izrael [népe] számára, mint a bélpoklosság” (Jevamot 47b)?      

Vajon Beinart Haggadája nem tartalmazza ezt a sort: „Öntsd ki a te haragodat a nemzetekre”? És ez a mondat nem jelent semmit? A judaizmus nagyon sokfélét jelent, de minden kétséget kizáróan törzsi jellegű.

Azon persze lehet vitatkozni, hogy a zsidó törzsiség – az a világkép, amely szerint nem vagyunk éppen olyanok, mint bárki más, hogy másfélék vagyunk, és hogy ilyenek is kell hogy maradjunk – vajon elfogadható-e a számunkra. Vitakozhatunk azon, hogy a judaizmusnak ez a vonása feltétlenül a tarthatatlan zsidó felsőbbrendűség-tudathoz vezet-e. De azon nem vitatkozhatunk, hogy a judaizmus mindig is ez volt.

Néhányan közülünk, magamat is beleértve – hamarosan megjelenő, The Promise of Israel című kötetemben – azt válaszoljuk erre, hogy a törzsiség, amely annyira zavarja Beinartot, valójában a lényeg. Miért? Mert a törzsi jelleg, az univerzalizmus teljes ellentéte, amely annyira lenyűgözi Beinartot, pontosan a lényege annak, hogy mi valakik vagyunk, hogy valamivel hozzájárulhatunk a humanitáshoz. Ő azt hiszi, hogy a törzsi judaizmus miatt szégyellnünk kellene magunkat. Az a fajta judaizmus, amelyre igazán büszkék lehetünk, egy univerzalista judaizmus lenne, amely azt tanítja a zsidóknak, hogy „legyenek megértőek a palesztinok jogai iránt…, legalább annyira, mint a globális felmelegedés, az egészségbiztosítás, a melegek jogai és egy tucat egyéb ügy iránt”.        

Abban az univerzalistává tett judaizmusban azonban, amely után Beinart sóvárog, nincs hely Izrael számára. A zsidóknak nem lenne szükségük egy menedékre, mert bármilyen környezetbe beleillenének. Nem laknának a Közel-Keleten, mert a zsidó állam megteremtése (mint bármilyen más állam megteremtése) bizonyos számú ember eltávozását tette szükségessé.

Beinart igazi problémája az, hogy Izrael nem egy falafel-evő, héberül beszélő verziója Amerikának, és soha nem is akart az lenni. Etnikailag nem semleges. Nem azért jött létre, és gyermekeink nem azért halnak meg érte, hogy legyen még egy demokrácia a Közel-Keleten. Izrael a zsidó nép revitalizálásáról szól. Tökéletesek vagyunk? Dehogy. De az amerikai demokrácia ideáljának az elérésére törekszünk? Egyáltalán nem. Mi valami egészen mások vagyunk. 

Beinart maga is elismeri, hogy nagyrészt fiatal amerikai zsidókból álló környezete zsidó szemponból lényegében analfabéta. Semmit sem tudnak a judaizmus intellektuális mélységéről, fogalmuk sincs arról, hogy a judaizmus milyen nagy eszméket adott a világnak. Teljesen képtelenek arra, hogy megfogalmazzák, milyen is lehet egy olyan zsidó állam, amely nem az amerikai ideálok mellett kötelezi el magát. Összezavarodva és kiábrándultan, úgy nőnek fel, hogy szégyellnek bennünket. A mi dolgunk az, hogy beleilleszkedjünk az ő univerzalista világukba, amelyben semmi, ami zsidó, nem tartozhat a legfőbb értékek közé. Tökéletesnek akarnak bennünket. És ha nem vagyunk azok, nem bírnak elviselni.    

Mi zsidók ismerjük ezt a helyzetet nagyon jól. Mostanáig tipikusan az ellenségeink követelték tőlünk azt, hogy mondjunk le a sajátosságainkról, ha azt akarjuk, hogy fogadjanak el bennünket. Manapság maguk a zsidók teszik ezt, vagy néhányan közülük. De a helyesen ítélő zsidók jól tudják, hogy semmi jóra nem vezet, ha mindenki máshoz hasonlóvá válunk. Amellett, hogy ez lemondást jelentene a judaizmus lényegéről, és egy vérszegény ethoszt szülne, soha nem tudná elérni, hogy a világ szeresse a zsidókat. Ahogy Israel Zangwill, a híres brit cionista elborzadva írta száz évvel ezelőtt: „A kisinyevi szerencsétlenek úgy próbáltak megmenekülni, hogy kitették az ablakaikba az orosz szentképeket. Ez dióhéjban az egész történelmünk. Veszély esetén kitűzzük az ellenség lobogóját. Ami hosszú távon semmit sem segít: a kisinyevi kép-imitátorok voltak az elsők, akiket keresztre feszítettek.”

Nem véletlen, hogy Beinart könyve az újabb idők legvitatottabb és a legtöbbet szidalmazott könyvei közé tartozik. Mert a könyv valójában nem Izraelről szól, hanem arról a tarthatatlan új judaizmusról, amelynek ő az önjelölt prófétája, és amely, sajnos, sok fiatal amerikai zsidóra gyakorol vonzerőt, annak ellenére, hogy a velejéig rosszindulatú.

Nem tudok elképzelni erre alkalmasabb választ, mint a Mózes V. könyvének 13:11. versét: „És hallja meg az egész Izrael, és féljenek.”

A történelmi és törzsi (vagy etnikai) cionizmussal szembenálló „másik oldal” radikálisan békepárti, politikailag pedig baloldali irányzatához tartozó Yossi Beilin, aki a Peresz-kormány külügyminiszterhelyetteseként azokat a titkos tárgyalásokat kezdeményezte, amelyek az 1993-as Oslói megállapodáshoz elvezettek, nem a Bibliára hivatkozik, hanem a palesztinok józan eszére, elemi érdekeire apellál.

Beilin nyílt levélben szólította fel Mahmud Abbasz palesztin vezetőt, hogy váltsa be fenyegetését, és oszlassa fel az Oslói megállapodás értelmében létrehozott Palesztin Hatóságot, és bízza a Nyugati part és Gáza fölötti teljes ellenőrzést Izraelre. Abbasz ugyanis egy levélben, amelyet kedden (április 17-én) fog átadni Salam Fayyad palesztin miniszterelnök Netanjahunak, azzal fenyegette meg az  izraeli miniszterelnököt, hogy amennyiben nem szüntetik be a telep-építkezéseket, feloszlatja a Hatóságot, ám később ezt a részt – Barack Obama nyomására – visszavonta.

Ha a Palesztin Hatóság feloszlatná önmagát, Izraelnek csapatokat kellene küldenie a palesztin városokba, és a megszállás költségeit is fedeznie kellene, amelyeket most nagyrészt az Európai Unó áll.

„Ne fogadja el Obama elnök követelését – írja Beilin –, hiszen ő csak azt akarja, hogy békén hagyják a választások előtt. Ne hagyja, hogy Netanjahu miniszterelnök elbújjon a Palesztin Hatóság fügefalevele mögött – és kényszerítse rá, hogy vállalja a felelősséget 4 millió palesztin sorsáért. Saját népe és a béke érdekében nem hagyhatja ezt a komédiát folytatódni. Egyszerűen nem lehet több, mint 20 éven keresztül fenntartani egy eredetileg átmenetinek szánt megállapodást.”

Ez a meglehetősen kétségbeesett próbálkozás világosan mutatja, hogy az izraeli békepártnak gyakorlatilag nincs semmi esélye. Mindenekelőtt azért, mert nem áll mögötte semmilyen komolyan vehető politikai erő, másrészt pedig azért, mert egy ilyen döntő fontosságú nemzetpolitikai kérdésben nem lehet kizárólag a másik félre hagyatkozni.

Egészen más irányt képvisel ugyanakkor a David Horowitz (a Jerusalem Post volt főszerkesztője) által nemrég alapított Times of Israel január 15-i számában megjelent figyelemreméltó interjú Talia Sassonnal, aki 25 éven át felügyelte a legfőbb ügyészségen azt, hogyan alkalmazzák a törvényeket „a területek”-en. Miután 2004 elején a funkciójáról lemondott, a legfőbb ügyész őt javasolta Ariel Saron miniszterelnöknek, hogy készítse el számára az illegális, ún. előörs-telepekről szóló Jelentést, amelyre a telepítési politikával egyre elégedetlenebb Bush amerikai elnök (!) erősödő nyomásgyakorlása miatt volt szüksége.

A dokumentum – írja Horowitz az interjú bevezetőjében – „elsöprő erejű volt, valóságos vádbeszéd”. „Az állam és a közhivatalok – szólt a miniszterelnökség honlapján most is hozzáférhető Jelentés – részt vettek a törvénysértésekben. Ők finanszírozták az építkezéseket anélkül, hogy a politika erre felhatalmazta volna őket, néha nem is állami, hanem a palesztinok magántulajdonában lévő földeken… Az állami hatóságok és a közhivatalok megszegték az állam által alkotott törvényeket és szabályokat.”

Saron nagyon meg volt elégedve a Jelentéssel, de sem ő, sem Ehud Olmert, aki követte őt a miniszterelnöki székben, nem hoztak semmilyen érdemleges intézkedést az illegális telepek ellen, Benjamin Netanjahuról nem is beszélve. Lássuk most az interjú legfontosabb megállapításait.

Abban az időben (amikor a területeket elfoglalták) egymillió palesztin élt ott. Ma 2,4 millióan vannak. Mi Izraelt a zsidó nép nemzetállamaként hoztuk létre. Ez annyit jelent, hogy Izrael államban zsidó többség van. Máskülönben, mivel ez egy demokratikus állam, ha nincs többség, akkor nem lehet zsidó jellegű – és most mindegy, hogy mit értünk ez alatt, de nem egy halachikus államról beszélek. A zsidó állam értelme, a legfelsőbb bíróság szerint az, hogy zsidó többség van Izrael államban, és hogy a zsidó nép minden tagjának joga van ahhoz, hogy itt éljen, és hogy az izraeli zsidóság és a diaszpóra összekapcsolódik. Ezt jelenti a zsidó állam.        

És itt jön be a képbe a legfelső bíróság által jóváhagyott ferde törvényértelmezés. A bíróság jóváhagyta, hogy ha a területen felépül egy ház, akkor azt átmenetileg használatban lévőnek lehet tekinteni. És nem csak egy házat, hanem egy egész települést. És nem csak egy települést, hanem sokat. És a saját történelmünk belenevet az arcunkba. Átmeneti használat ez még? A legfelső bíróság, az egész törvényszéki és katonai establishmenttel együtt eszközként szolgált a kormányok és a telepesek számára ahhoz, hogy a terület fölötti ellenőrzést megszerezzék. Ez a valóság. A polgári közigazgatást, amely felelős a föld, az elekrtomos áram, a víz és egyebek kiutalásáért a területeken,  nyilvánvalóan a „védelem alá helyezett” nép, a palesztinok érdekében hozták létre, a nemzetközi egyezményeknek megfelelően. De a nyugati-parti izraeli telepek központi táplálójává változtatták.    

Cionista vagyok. A családom 100 évvel ezelőtt jött Izraelbe Oroszországból, fiatal idealista pionírokként. Ők hozták létre a Kiryat Anavim kibucot, amely Jeruzsálem ostroma alatt fenntartotta a várost. Izrael megteremtése csoda volt a számukra, amely sok véráldozattal járt, de csoda volt. Ilyen nevelést kaptam. Úgyhogy cionistának tekintem magam.        

De úgy vélem, hogy ezek az emberek, akik a nyugati parton leteleptek, kihúzzák a szőnyeget Izrael alól, amennyiben az többé nem lesz a zsidó nép nemzetállama. Ha összeadjuk a nyugati parti, az izraeli és a gázai arabok számát, akkor öt és félmillióan vannak. És kevesebb, mint hatmillió a zsidó. Úgyhogy – ha csak szét nem válunk – vagy elveszítjük a zsidó nemzetállamot, vagy a demokráciánkat, vagy elveszítjük mind a kettőt.   

A munkapárti kormányok is megtették a magukét. Nem mentek be a legnépesebb centrumokba, de féltek a telepesektől, és kapituláltak előttük. Úgy gondolom, hogy köztük és a Likud között nincs semmi különbség. Mind vétkesek. És ennek az a következménye, hogy az izraeli állam a következő egy vagy két évtizedben a legsúlyosabb egzisztenciális veszéllyel szembesül.  

Egy állam felépítése csoda. Nem kerülhetett rá sor 2000 évig. És tudjuk, mi történt a zsidó néppel nem is olyan rég (a holokauszt idején, amikor nem volt állama). Úgyhogy az állam megtartása, az állam erejének, demokráciájának a megőrzése a legfontosabb. Én az állam szolgálatában álló katonának tekintem magam. Egyszerű katonának, nem miniszterelnöknek vagy vezető politikusnak.

Mivel itt két nép tart igényt ugyanarra a területre, azt meg kell osztani. Mit lehet tenni? Nem lehet minden a tiéd. Nem lehet az egész terület fölött, egészen a Jordán folyóig uralkodni. Rabin elfogadta ezt a tézist. Békét akart kötni. Megértette, mit kell tennie, és amikor megértette, megölték.   

És miután egy miniszterelnököt megölnek, minden utóda meg van rémülve, hogy vele is ez fog történni. És én nem tehetek olyan ígéretet, hogy az a miniszterelnök, aki kiüríti a telepeket, nem fog meghalni. Bármelyik miniszterelnök tudja, hogy amennyiben így dönt, a következőkre számíthat: a. megölik; b. polgárháború tör ki az országban, mert lesznek olyan telepesek, akik  használni fogják a fegyverüket. 

És azt lehet olvasni az újságoknban, hogy a kormány az egész nyugati partot ellenőrzése alá akarja vonni, és mindenféle terveik vannak, hogy megakadályozzák a palesztin állam megalakulását. Ez katasztrófát jelent a számunkra, mert állandósítja a 2,4 millió palesztin fölötti ellenőrzést, akik ott élnek és nincsenek jogaik. Nincs határ közöttünk. Miféle demokrácia ez?

Netanjahu tönkreteszi az állam jövőjét. Véget vet ennek az államnak, legalábbis abban a formájában, ahogy megalakult. Egyetlen állam lesz a Jordántól a tengerig. Eleinte minden úgy folytatódik majd, mint eddig: két nép él két külön jogrendben; a palesztinokra érvényes törvények nem vonatkoznak az izraeliekre, és az izraeliekre érvényesek nem vonatkoznak a palesztinokra. Az egyik népnek vannak jogai, van hadserege, amely megvédi és állama, amely megvédi. A másik népnek meg nincs semmije – nincsenek politikai jogai, nem gyakorol ellenőrzést a terület fölött, amelyen él. Ez a demokrácia abc-je. És neki ez nincs. És Nagy-Izrael úgy fog viselkedni továbbra is, ahogy most viselkedik. Amíg egy napon valaki rá nem jön, hogy azokat a nagyszerű szankciókat, amelyeket mi annyira támogatunk Iránnal szemben, Izraellel szemben is lehet érvényesíteni. Ez katasztrófa lesz számunkra. Katasztrófa.

A demokrácia azt jelenti, hogy az egy bizonyos terleten élő emberek ugyanolyan jogokban részesülnek. Én azt mondom, hogy ha a palesztinok finnek volnának, a világ legnagyszerűbb emberei, akkor sem állna szándékunkban, hogy demokráciát adjunk nekik. Úgyhogy kénytelenek vagyunk áthelyezni a telepeseket azokba a térségekbe, ahol zsidó többség van Izrael államon belül.

Ha tovább folytatjuk a nyugati parton a telepépítkezéseket, Izraelnek mint a zsidó nép nemzeti otthonának a sorsát egyszerűen a palesztin nép kezébe helyezzük. Köszönöm, ebből nem kérek. Nem akarok függni tőlük – sem Arafattól, sem Abu Mazemtől (Mahmud Abbasztól), akit tisztelek, sem senki mástól. Az én államom nem függhet senki mástól. Én izraeli hazafi vagyok. Ez a zsidó nép állama. A mi érdekünk, a zsidó nép érdeke az, hogy azokat a telepeket, amelyek a választófaltól keletre vannak, visszahozzuk Izraelbe. Egyoldalú cselekedet volt odaengedni őket, és egyoldalú cselekedettel fogjuk visszahozni őket. Ez nem része a palesztin néppel kötendő békemegállapodásnak.   

A legtöbb telepes ott marad, ahol eddig is volt, és a biztonsági kerítéstől keletre lévőket evakuáljuk. Nagy területen élnek szétszórva. Ez talán a legideologikusabb csoport, ők a legszélsőségesebbek. Megállapodás, a palesztinokkal való megállapodás nélkül helyezném át őket. És szeretném leszögezni, hogy a hadsereget a térségben hagynám. A hadseregnek kell felelnie az állam biztonságáért, ameddig megállapodásra nem jutunk a palesztinokkal. De ennek semmi köze a telepekhez. Vajon lesz olyan miniszterelnök, aki hozzám hasonlóan úgy véli, hogy ezek a telepek ártanak Izraelnek? 

Mellesleg a palesztinok nagyon boldogok lesznek, ha a falon túli telepeket evakuáljuk. De én nem ezért üríteném ki őket, hanem mert Izrael érdeke ezt kívánja.

Arra a kérdésre, hogy vajon ezt meg lehet-e csinálni, nagyon nehéz válaszolni. Megkérdeztem két embert, akik a hadseregben nagyon magas posztokat töltenek be, és akiket nem nevezhetek meg. Azt mondták, nem tudják. Nem tudják, hogy a kormány valóban képes-e ilyen parancsot kiadni a vezérkari főnöknek. Természetesen csak a hadsereg lehet erre képes. De én még hiszek az izraeli demokráciában. Hiszek abban, hogy a hadsereg egészében fegyelmezett, és hallgat a kormány utasításaira, és megteszi, amit elvárnak tőle.  

Emlékezzünk vissza Gáza evakuálására. Nem hasonlítható össze a nyugati parttal. Nem ugyanaz a terület, nem ugyanaz a lakosság, nem ugyanaz a nagyságrend. De senki sem hitte volna, hogy egy héten belül semmi sem marad ott. És ez történt.

Úgyhogy igen, ezért hiszek abban, hogy még lehetséges. Ha már nem hinnék benne, akkor egy olyan valaki számára, mint én, Izrael államnak vége volna. Mert akkor már nem lenne demokratikus állam… A demokrácia számomra lényeges ahhoz, hogy élni tudjak. Ez a levegő, amit beszívunk. Nem tudom elfogadni, hogy egy másik nép fölött uralkodjunk, borzasztó dolgokat kövessünk el velük szemben, és úgy folytassuk tovább az életünket, mintha mi sem történt volna. Ez nem demokrácia. És tarthatatlan is volna. A következmények rettenetesek lesznek. Nincs jövő egy ilyen helyen egy hozzám hasonló ember számára.

*

Mint jól látható, a kétféle cionizmus hite és ideológiája egyformán logikus és következetes. Az egyik háborúra készül, és így akarja megoldani külső és belső problémáit. (Nem véletlenül mondta a Gordishoz hasonlóan szintén Amerikából alijázott Martin Kramer egyik előadásában azt, hogy a sokféle szubkultúrából össszetevődő Izrael belső kohéziója „háború esetén” működik a legjobban.) A másik tudja, hogy egy nagyon nehéz – de úgy látszik elkerülhetetlen – belső „háborút” kell megvívnia ahhoz, hogy Izrael – mint zsidó és demokratikus és alapvetően „evilági” állam – fennmaradhasson.