Marine Le Pen, a francia elnökválasztások első fordulójának igazi meglepetése – a szocialista François Hollande első helyét ugyanis gyakorlatilag biztosra lehetett venni – az Európa-ellenességet állította kampánya középpontjába. A szélsőjobboldali Front Nationalt megalapító Jean-Marie Le Pen lánya – aki sokkal okosabb és jobb politikus, mint az apja, és mellesleg Európa-parlamenti képviselő – az Európai Uniót impotens impériumnak nevezte.

Az igazság az, hogy az euró-zóna évek óta húzódó válsága miatt ebben van is némi igazság. A francia nacionalizmus új nemzedékének képviselői részéről (Marine Le Pen kampányfőnöke az alig 30 éves, elitegyetemen végzett Florian Philippot) mindenestre logikus lépés volt az euró elleni frontális támadás. Jegyezzük meg, hogy az euró-ellenesség és az iszlám veszély  jelszavával ma Franciaországban 18 százalékot lehetett elérni. (A Guardian Európa-rovatának vezetője szerint a mai jobboldali populisták számára az iszlamofóbia lett az új antiszemitizmus.)

Még érdekesebb a kép, ha összesítjük az ún. rendszerellenes – szélsőjobboldali és az Európa-ellenességben szintén jeleskedő szélsőbaloldali – elnökjelöltekre leadott szavazatokat, mert akkor kiderül, hogy 33 százalék áll mögöttük (egy 2011-es felmérés szerint pontosan ugyanennyi francia tekinti a kapitalizmust működésképtelennek), ami a 20 százaléknyi otthonmaradóval együtt már több, mint a választójoggal rendelkező polgárok fele.

Nicolas Sarkozy valószínű veresége, amit az pecsételne meg, ha a baloldal – a szenátusi többség és az államelnöki pozíció megszerzése után – a júniusi nemzetgyűlési választásokon is győzelmet aratna, természetesen nagy örömöt fog okozni Európa-szerte a meglehetősen megtépázott baloldalnak. De ebből még nem következik, hogy Franciországban valamilyen komoly baloldali fordulat veszi kezdetét, amely majd „végigsöpör Európán”.

Szerintem az Economist is feleslegesen aggodalmaskodik és nevezi François Hollande-ot veszélyesnek Franciország és Európa számára. Sokkal valószínűbb, hogy a fiskális paktum körüli vitának is valamilyen kompromiszum lesz a vége. Hollande politikai főtanácsadója már jelezte, hogy a szerződés elfogadott szövegén nem kell feltétlenül változtatni, amennyiben elfogadnak majd egy a növekedésre vonatkozó kiegészítést. Pierre Moscovici, Hollande kampányfőnöke, korábbi Európa-ügyi miniszter pedig már Hollande hivatalba lépésének napján (valószínűleg május 15-én) Berlinbe utazik, hogy előkészítse az új elnök Merkell kancellárral való találkozását.

Az biztosra vehető, hogy az Európai Bizottságban nem fogják különösebben siratni Sarkozyt. Jean Quatremer egy magas rangú európai diplomatát idéz, aki szerint „Nicolas Sarkozy újraválasztása katasztrofális lenne Európa szempontjából: populizmusa csak még erősebbé válna, mivel az Európa- és bevándorlásellens témák álltak kampánya középpontjában. Mivel ez lenne az utolsó mandátuma, immár senki sem tudná megfékezni kormányközi lendületét. Még a föderalista  német kancellár is tehetetlen volna vele szemben, mert választások előtt áll”. Úgyhogy  – szögezi le a brüsszeli blogger – Sarkozyt semmi sem akadályozhatná meg abban, hogy „kikényszerítse az államok Európáját, amelyről de Gaulle álmodott”.

Merkel és Hollande temperamentumukat tekintve sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint a német kancellár és Sarkozy. De van két további – lényegesebb – szempont is, legalábbis Ulrike Guérot szerint, ami miatt Hollande „dinamikus tényezővé válhat a francia-német kapcsolatokban”. A két ország viszonyában az újabb időkben az államrezon mindig fontosabb szerepet játszott, mint a párthovatartozás (Giscard d’Estaing és Helmut Schmidt, Helmut Kohl és François Mitterrand a legjobb példái ennek).

A legkomolyabban azonban az befolyásolhatja az elkövetkező években az európai politikát, hogy intézményi kérdésekben a francia szocialisták álláspontja lényegében fedi a két nagy német párt, a CDU és az SPD álláspontját, amennyiben ők is egyetértenek az Európai Bizottság elökének közvetlen megválasztásával és a Bizottság és az Európai Parlament szerepének növelésével.

Végül kiemelnék még egy találkozási pontot, amire François Hollande csak eléggé futtában utalt választási kampánya során, de ami a későbbiekben még előtérbe kerülhet. A szocialista elnökjelölt, akiről általában azt szokták mondani, hogy a francia etatista hagyományok folytatója, egyik interjújában (franciául lásd itt, németül itt) nemrég azt mondta, hogy nagyon fontosnak tekinti a decentralizációt, a regionális kezdeményezések dinamikáját, „amit a németek, föderális rendszerükből kifolyólag, sokkal jobban ismernek, mint mi”. Ebből nyilván még nem következik, hogy Hollande valami hasonlót akarna vagy volna képes bevezetni Franciaországban is, de legalább tisztában van azzal, hogy a francia állammodell komoly reformra szorul.

Edgar Morin francia filozófussal folytatott figyelemreméltó beszélgetésében, amelynek egyéb vonatkozásaira később majd visszatérek, mindenestre megjegyezte, hogy „a decentralizáció új szakaszát szeretné megnyitni”.

Egyszóval, az EU kulcsországaiban az európai integráció elmélyítésének vannak még reális esélyei, különösen, ha Németországban egy olyan nagykoalíciós kormány kerül hatalomra, amelyben Merkel kancellár – a külügyminiszteri pozícióval megelégedő SPD-s Frank-Walter Steinmeier támogatásával – megőrizhetné kancellári (és ezzel európai domináns) pozícióját. Azt azonban most még nem lehet tudni,  hogy ezek az esélyek az euróövezet tovább mélyülő gazdasági-pénzügyi és politikai válsága közepette semmivé foszlanak-e, vagy épp a válság helyzeti energiáját kihasználva realizálódnak.

A helyzet pillanatnyilag Spanyolországban és a május 6-án parlamenti választásokat tartó Görögországban (a pártok listáját és programjaik rövid bemutatását lásd itt) tűnik a legrobbanékonyabbnak, Németországban pedig a legkevésbé fenyegetőnek, de az igazán kritikus szintet (legalábbis politikai téren) mégiscsak Franciaországban érheti el. Mégpedig azért, mert a francia jobboldalon belül 2002, a gaulle-ista RPR és a konzervatív-liberális és kereszténydemokrata UDF egyesülése óta érvényesülő erőviszonyok (erős jobbközép – UDM –, perifériára szorított Front National) május 6-a és még inkább június 17-e (a nemzetgyűlési választások második fordulója) után meg fognak változni, mégpedig lehet, hogy földcsuszamlásszerűen.

Az elnökválasztás első fordulójának részletes eredményei alapján (ezeket megyei bontásban szokták megadni), a Le Monde kiszámolta, hogy Marine Le Pen 353 választókörzetben lépte túl a 12,5%-os küszöböt (ennyi kell ahhoz, hogy egy képviselőjelölt bekerülhessen a második fordulóba), és 23 választókörzetben első, 93-ban pedig a második helyre került. 1977-ben (amikor a nemzetgyűlési választásokon eddig a legjobb eredményt érte el) az FN 76-ban indult a második fordulóban, és ebből 47-ben győzelemre segítette a baloldali jelöltet. Ez most nyilván jóval nagyobb arányban fog megismétlődni. De lesz még egy újdonság: szinte kizárt, hogy ezúttal a Nemzeti Front – amely a Rassemblement bleu Marine néven fog szerepelni, mintegy utalva a párt valószínű új nevére (Alliance pour un rassemblement national), amelyet már januárban levédtek – ne jusson be a nemzetgyűlésbe, ami újabb fontos állomása lehet a francia nemzeti (és nem szélsőjobboldali, mely elnevezést Marine Le Pen, édasapjával ellentétben, visszautasítja) jobboldal felemelkedésének. Végül is – egy friss felmérés  szerint – a franciák 37 százaléka (vagyis minden tízből négy ember) ért egyet valamilyen szinten az FN-nel, 42 százalék pedig úgy véli, hogy nem jelent veszélyt a demokráciára.

Ezzel pesze a most még egységes kormánypárt jobbszárnya is tisztában van. Gérard Longuet védelmi miniszter (ifjúkorában maga is az FN egyik híve) a szélsőjobboldali Minute című hetilapban azt nyilatkozta, hogy Marine Le Pen olyan politikus, akivel „nehéz kérdésekről tárgyalni lehet”, arról mindenképpen, hogy a patriótáknak feltétlenül meg kell akadályozniuk a szocialista jelölt győzelmét, már csak azért is, mert „a baloldalnak soha nem volt semmilyen erkölcsi alapja arra, hogy ránk kényszerítsen bármit is”.

Lehet persze, hogy a védelmi miniszter nyilatkozata merő kampányfogás. De Patrick Buisson, Sarkozy kampányfőnöke – aki nyilván nincs egyedül a kormánypártban (UDM) – egyértelműen a jobboldali irányzatok olyan koncentrációjára törekszik, amelyben a radikális jobboldaliak is megtalálhatják a helyüket. Buisson – mint azt maga az érintett is elismerte – a Nemzeti Front szavazatainak az elszipkázásával 2007-ben megnyerte Sarkozynek a választásokat.

Valószínűleg igazuk van azoknak a baloldali elemzőknek, akik szerint Buisson stratégiája ezúttal  nem fog sikerrel járni, de talán nem is ez a cél. Sarkozy annyira megosztó személyiség, hogy ő semmiképpen sem lehet „Franciaország pártjának” a meghatározó politikusa.

A nagy kérdés az, hogy a jobbközép jobboldala meddig akar elmenni a patriotizmusban. Ha csak odáig, hogy az EU-n és az euróövezeten belül akarják a francia nemzeti érdekeket „maximalizálni”, mint Franciaország eddig egyfolytában tette, akkor nem sok esélyük lesz a Marine Le Pen-féle „rassemblement” integrálására, és szembe kell majd nézniük azzal, hogy a nyíltan EU-ellenes „nemzeti” erők „összegyűjtésé”-n munkálkodók akarják majd őket integrálni.

Egyetértek Seres Lászlóval abban, hogy az idő az utóbbiaknak dolgozik. De azzal a lehetőséggel is számolni kell, hogy a kétfajta nacionalizmus között egyfajta egyensúlyi helyzet fog kialakulni, anélkül, hogy integrálni akarnák – vagy tudnák – egymást.

Ha az elnökválasztás után a  jobbközép gyűjtőpárt a nemzetgyűlési választásokat is elveszíti, könnyen több pártra szakadhat, bár Jean-François Copé – az UMP főtitkára –, ezt elkerülendő, épp most jelentette be, hogy május 6-a után javasolni fogja, hogy a párton belüli különböző irányzatok „mozgalmak”-ká szerveződhessenek.

Jacque Attali abban reménykedik, hogy a liberális jobboldal, ez „a francia politikai élet szempontjából lényegbevágó politikai család” hamarosan újjá fog születni, és egyszer még választásokat is nyerhet. Ez azonban hiú ábrándnak tűnik, hiszen a mai Franciaországban pillanatnyilag egyetlen dologban érzékelhető valamiféle nemzeti konszenzus, és ez az antiliberalizmus.

Mivel a Valéry Giscard d’Estaing támogatására létrehozott egykori UDF legtöbb politikusa 2002-ben csatlakozott a Jacques Chirac és Alain Juppé jelenlegi külügyminiszter által alapított egységes kormánypárthoz (UDM), az akkor már François Bayrou által vezetett UDF pedig 2007-ben Mouvement Démocrate  (MoDem) néven új, a jobboldaltól (is) elhatárolódó centrista párttá alakult, a nem-gaulle-ista (liberális és keresztényemokrata) és az EU politikai unióvá való átalakulása mellett elkötelezett kormánypárti politikusok inkább Bayrou mozgalma felé orientálódhatnak, amely a későbbiekben még fontos politikai szerepet játszhat.

Ez elősorban attól függ, hogy Hollande megérti-e, hogy – amennyiben nem akar valamilyen radikális baloldali zsákutcában kikötni és tényleg egy újfajta, nem nacionalista alapokon megszerveződő nemzeti egységre törekszik – előbb-utóbb új szövetségesre lesz szüksége. Bayrou mindenestre fontos lépést tett ebbe az irányba azzal, hogy bejelentette: a második fordulóban személy szerint Hollande-ra fog szavazni, bár gazdasági programjával nem ért egyet.

Ennek a döntésnek fontos politikai üzenete van egész Európa (ezalatt most az euróövezetet értve) számára: mivel az egyes országok gazdaságpolitikai döntései egyre inkább az EU-belpolitika részeként vagy annak összefüggésében értelmezhetőek (például a balközép által Európa-szerte javasolt, sőt követelt gazdasági-pénzügyi intézkedések – euró-kötvények bevezetése, az EKB szerepének radikális megnövelése stb. – egyszerűen szóba sem jöhetnek a politikai unió irányába tett döntő előrelépés nélkül), az igazi vízválasztó immár  nem a hagyományos bal- vagy jobboldali politizálás, hanem a politikai uniót elfogadók és a nemzeti szuverenitáshoz ragaszkodók álláspontja között húzódik.

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy miközben a jobbközép kormánypárt nem-nacionalista kisebbsége kénytelen lesz „bal felé” tájékozódni, azok a gaulle-isták és egyéb szuverenisták, akik az Európai Uniót és az eurót kezdettől fogva elsősorban geopolitikai megfontolásokból, pontosabban félelmekből támogatták,  most kutyaszorítóba kerülnek. (Jellemző az EU-val kapcsolatos kétértelműségükre Alain Juppé jelenlegi külügyminiszternek a Maastrichti Szerződés ratifikálása melletti 1992-es érvelése: „Ha a ’nem’ győzne, akkor olyan erőket szabadítanánk el Németországban, amelyek alig várják, hogy újból önállóvá váljanak, és ez súlyos veszélyt jelentene a békére nézve.”)

Ha a most Nemzeti Front irányába tett taktikai gesztusokkal megelégedő „republikánus” jobboldaliak – immár ellenzékben – azt fogják látni, hogy François Hollande, saját gazdasági programjának sikere érdekében elmegy azoknak a nemzeti szuverenitás tabuját ledöntő intézményi változtatásoknak az elfogadásáig, amelyekről Ulrike Guérot fentebb idézett cikkében beszélt, eredeti gaulle-ista krédójuknak megfelelően kénytelenek lesznek nyíltan szembefordulni az új német-francia duó immár döntően nem kormányközi, hanem inkább föderális jellegű európai politikájával. Egy táborban találván magukat Marin Le Pen következetesen Európa-ellenes mozgalmával.

Akkor fog majd kiderülni, hogy az európai integráció elmélyülésének és a szuverenitás döntő elemeinek feladását feltételező politikai unió megteremtésének igazi kerékkötője nem Nagy-Britannia (túlságosan kívül áll a magövezeten, vagyis az eurócsoport meghatározó országain ahhoz, hogy érdemben befolyásolhatná az azon belüli folyamatokat), hanem Franciaország.

Arra ugyanis már nem lesz idő, és az euróválság kíméletlen logikája miatt egyszerűen nem marad „tér”, hogy a nemzeti szuverenitáshoz és „Európához” egyaránt ragaszkodó jobboldal egy alternatív, a „meghatározó és persze szuverén európai hatalmak” egyfajta direktóriumán alapuló EU-kormányzás  bevezetését kiböjtölje, amivel Sarkozy eddig próbálkozott. És amivel – ha az utolsó pillanatban valami csoda folytán egy hajszállal mégis győzne – nyilván újból próbálkozni fog. A politikai unió alternatívája ugyanis a széthullás.