Miután François Hollande lett Fraciaország elnöke, kevesen gondolták, hogy az Európai Unió élén a Merkozy-duót hamarosan felváltja a Frangela vagy a Merkollande páros. Ez most sem valószínű, hiszen az euróválság megoldására vonatkozó nézeteik – mint lentebb majd látni fogjuk – enyhén szólva távol állnak egymástól. Legutóbb Rómában találkoztak, ahol Hollande – Monti olasz és Rayol spanyol miniszterelnökkel karöltve – megpróbálta sarokba szorítani a német kancellárt, de az – legalábbis a Le Figaro szerint  -rendesen kioktatta a francia elnököt és a délieket a reformokból.

Angela Merkel most mégis úgy döntött, hogy ma, szerdán este, vagyis alig fél nappal a 28-án, csütörtök délután kezdődő EU-csúcs előtt Párizsba látogat, hogy új francia partnerével előkészítsék a megint sorsdöntőnek nevezett tanácskozást és elsimítsák a közöttük lévő ellentéteket.

Ebben a nagyon érdekes – és kritikus – helyzetben érdemes röviden felvázolni az Európai Unió két meghatározó országának az euróválság megoldásával és az EU jövőjével kapcsolatos nézeteit.

Német esélyek   

Angela Merkel a G-20-ak mexikói csúcstalálkozója előtt a Bundestagban megtartott június 14-i beszédében (lásd itt és itt) a következőket mondotta: „A költségvetési paktum az első lépés afelé, hogy a nagyobb egységet nagyobb európai szintű ellenőrzéssel kapcsoljuk össze. És létfontosságúnak kell tekinteni azt, hogy a nemzeti kompetenciákról csak akkor szabad lemondani, ha ez egyértelműen együttjár az európai intézmények független felügyeletével.”

Merkel szerint a rövid távú válságmegoldási intézkedések helyett Európának a szorosabb európai integráció kialakításának „herkulesi feladatára” kell koncentrálnia. „Az a feladatunk – hangsúlyozta, hogy most megtegyük azt, amit elmulasztottunk megtenni az euró bevezetésekor. Ezt nem holnapután kell elvégeznünk, de mindenképpen viszonylag rövid időn belül.”

 

Egy június 7-én (két euroszkeptikus ország, Nagy-Britannia és Norvégia miniszterelnökével való találkozója előtt) megjelent interjúban a német kancellár konkrétan is megfogalmazta, hogy a június 28-29-i csúcsértekezleten a közös költségvetési politika mellett fog kiállni. “Nemcsak valutaunióra van szükségünk, hanem fiskális unióra is, több közös költségvetési politikára. És mindenekelőtt politikai unióra. Ez azt jelenti, hogy lépésről lépésre további kompetenciákról kell Európa javára lemondanunk, Európa számára ellenőrzési jogköröket kell biztosítanunk.”  

 

A fentiek alapján nem meglepő, hogy a már említett római csúcstalálkozón Angela Merkel nem zárkózott ugyan teljesen el a “szolidaritás”-tól, de cserében ragaszkodott ahhoz, hogy minden olyan segély fölött, amelyet a német adófizetők pénzéből finanszíroznak, ellenőrzést kell gyakorolni. Szerinte pillanatnyilag a meglévő szabályokból kell kiindulni, és olyan közös struktúrák létrehozásán kell gondolkodni, amelyek központilag szabályozzák és ellenőrzik a folyamatokat, nem pedig olyan politikai intézkedéseken, amelyeket 17 szuverén parlamentnek kell foganatosítania. Nem fogadható el – szögezte le –, hogy “én mint német kancellár pénzt juttassak ezeknek a bankoknak anélkül, hogy beleszólhatnék abba, miket csinálnak”. (Lásd itt és itt.)

Angela Merkel pragmatikus föderalista. Vagyis most az (korábban ugyanis inkább “kormányközi” volt). Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszternek viszont, aki a berlini kormánynak a jelenlegi válságos helyzetben a legfontosabb tagja, régi meggyőződése, hogy az EU magövezetének egy sajátos szupranacionális formát kell öltenie. 1994-ben (egy évvel a Maastrichti szerződés hatályba lépése után) szintén CDU-s képviselőtársával, Karl Lamersszel együtt már javaslatot tett az Eduard Balladur vezette francia kormánynak arra, hogy hozzanak létre egy föderális kemény magot (Kerneuropa) az EU-n belül, mert tudatában volt annak, hogy az euró tartósan nem maradhat fenn politikia unió nélkül. (A franciák akkor még csak nem is válaszoltak a javaslatra.)

Schäuble június elején – Merkel nézeteivel teljes összhangban – azt nyilatkozta a Handelsblattnak, hogy „közös adósságkezelés”-re csak „egy igazi költségvetési unió” keretében van lehetőség. És rögtön kozzá is tette, hogy ez csak közép távon valósítható meg. A Spiegel legújabb számában megjelent interjújában, az elmúlt hetekben látványosan felgyorsuló események hatására, Schäuble sokkal nyíltabban beszélt erről, mint eddig.

És nyilván az sem véletlen, hogy ugyanebben a számban ismerteti a hamburgi lap a német pénzügyminisztérium “papírját” arról, hogy az euró összemlása milyen katasztrofális következményekkel járhat a német gazdaság számára.

Az említett interjúban Schäuble elmondja, hogy ők „akarták a politikai uniót [az euró bevezetésekor], de az akkor nem volt lehetséges. Németország készen állt volna arra, hogy hatásköröket adjon át Brüsszelnek… De más országoknak ez gondot okozott, sajátos hagyományaik miatt, vagy például azért, mert épp csak hogy visszaszerezték nemzeti autonómiájukat a vasfüggöny leomlása után.”

Most viszont, pontosan a válság miatt az egyes országok könnyebben felismerhetik, hogy amitől eddig elzárkóztak, az elkerülhetetlenné vált. „Így fog az új Európa létrejönni.” Ebben az új Európában – a német politikus szerint – az Európai Bizottságnak igazi kormánnyá kell válnia, az elnököt közvetlenül kell megválasztani és az európai parlamentet valódi törvényhozói hatalommal kell felruházni. Mivel mindez (sok más föderális lépéssel, például a fiskális unió bevezetésével és egy, a nemzeti költségvetések fölött vétőjoggal rendelkező európai pénzügyminiszterrel együtt) jelenleg Németországban alkotmányjogilag keresztülvihetetlen, Schäuble arra számít, hogy a német nép hamarosan egy új alkotmányról fog – népszavazással – dönteni.   

Hogy pontosan mikor? “Hamarabb, mint néhány hónappal ezelőtt  gondoltam volna. (…) Pár hónapja még azt mondtam: Öt év múlva? Soha az életben! Most már nem vagyok ebben olyan biztos.”

Ezzel alighanem eljutottunk a német politika EU-val és az euróválsággal kapcsolatos magatartásának a kulcsmozzanatához.

Az Angliában élő és a német közéletet nemcsak közelről figyelő, de abban aktívan részt is vevő Wolfgang Münchau (az itt emlegetett Spiegelben például állandó rovata van) még 2009-ben, a karlsruhei alkotmánybíróságnak a Lisszaboni szerződést a német alaptörvénnyel összhangban lévőnek nyilvánító 147 oldalas (!) határozatát kommentálva  rámutatott, hogy a bíróság gyakorlatilag az integráció minden további elmélyítését (így például a költségvetési politika koordinációját vagy az EU egységes katonai parancsnokságának a létrehozását) jóelőre alkotmányellenesnek nyilvánította.   

A berlini politikusok természetesen még a látszatát is el akarják kerülni annak, hogy a karlsruhei taláros testület döntéseivel vitába szálljanak. Nekik az a dolguk, hogy figyelmeztessenek az alkotmányosság határaira. De – mint Berthold Kohler, a FAZ főszerkesztője bölcsen megjegyzi – “a parlament feladatait nem vehetik át”.

És van még valami, amit nem tehetnek meg: nem fogalmazhatnak meg a jövőre vonatkozólag sem a szuverenitás átruházásával, sem mással kapcsolatban normatív ítéleteket, hogy “eddig, s ne tovább!”. Szerencsére az 1949-ben elfogadott német alkotmány 146-os számú rendelkezése, amelyet az újraegyesülés esetére fogalmaztak meg, kimondja, hogy “az egész német nép” egy napon, “saját szabad akarátóból” egy teljesen új alkotmányt fogadhat el a maga számára.

Az alkotmánymódosítás vagy egy teljesen új alkotmány megalkotásának nélkülözhetetlensége már a CDU tavaly novemberi pártkonferenciáján felmerült, az SPD, Németország másik meghatározó pártja pedig már korábban is sürgette, hogy a 2013-ban esedékes parlamenti választásokkal egyidejűleg tartsanak népszavazást a Brüsszelre átruházandó hatalmi kompetenciák kérdésében.

Németország (és Európa) szempontjából döntő fontosságú, hogy a német parlamenti pártok (a bajor CSU és a Balpárt kivételével, amelyek az alkotmánybírósággal együtt alkotják a szuverenista frontot) támogatják az EU föderális irányba történő átszervezését.

A Phoenix Europe. How the EU Can Emerge from the Ashes című cikk szerzői tehát joggal írhatták – ugyancsak 2011 őszén, amikor a jelek szerint a legújabb német „föderális offenzíva” beindult –, hogy „Németország most történelmet írhat. A legerősebb európai országnak az Európai Egyesült Államok érdekében újból ki kell találnia magát.”

De azért ne engedjünk – túl könnyen – a nagy szavak csábításának. A németeknek elsősorban nem az „Európai Egyesült Államok”, hanem az Európai Unión belüli hegemónia megőrzése – és megerősítése – érdekében kell az euroföderalizmust felvállalniuk. Különben megint elveszíthetnek mindent.

Christoph Schönberger Hegemon wider Willen. Zur Stellung Deutschlands in der Europäischen Union című tanulmányában (Merkur, 2012. január) pontosan fogalmaz: „Az Európau Unión belüli német hegemóniát nem szabad összetéveszteni az Európán belüli német dominanciával. Egy ilyenfajta dominancia gyakorlására a Szövetségi Köztársaság változatlanul gyenge. Ez a régtől fogva ismert német dilemma: hogy ti. Németország erősebb bármelyik szomszédjánál, de nem erősebb, mint valamennyi szomszédja együttvéve. Az EU-n belül megfontoltan gyakorolt hegemónia az egyetlen elfogadható válasz erre a dilemmára.”  

Ennek az újabb – remélhetőleg tartós – német megfontoltságnak a kétségtelen jele az is, hogy a mostani Európai Tanács elé kerülő Egy igazi Gazdasági és Monetáris Unió felé (Towards a Genuine Economic and Monetary Union) című jelentés, amely – a The Guardian brüsszeli tudósítója szerint – „az eurózóna 17 tagállamát akarja teljes körű politikai föderációvá alakítani egy évtizeden belül”, és amelynek végleges, részletes menetrendet is tartalmazó formáját a 2012. decemberi csúcsértekezletre ígérik, nem német és mégcsak nem is német-francia közös tervezet, hanem a négy legfontosabb EU-tisztségviselő közös munkája. Bár Herman Van Rompuy ET-elnök, valamint Mario Draghi, az Európai Központi Bank, José Manuel Barroso, az Európai Bizottság és Jean-Claude Juncker, az Eurócsoport elnökei érthető módon nem részletezik túlságosan a csak közép és hosszabb távon aktuálissá váló legradikálisabb intézményi újításokat, és inkább a jelenlegi válságos helyzetben létfontosságú bank-közösség és a költségvetési unió rövid távon megvalósítandó elemeire teszik a hangsúlyt, a Le Figaro nagyon jól érzékeli, hogy a négyek tervezetében “igenis a központi hatóságon alapuló költségvetési unió német architektúrája érvényesül”.

A jelentés – mintegy mellékesen – rámutat arra, hogy egy adott pillanatban – és feltehetően inkább előbb, mint utóbb – szükségessé válhat az EU-alapszerződések módosítása. Erre a német politika – nem utolsó sorban a karlsruhei alkotmánybíróság intranzigenciája miatt – fel van készülve. Magyarán: bízik abban, hogy az új európai alapszerződést – a megfelelően módosított német alkotmánnyal együtt – nemcsak a parlament lesz képes  (legalább kétharmados többséggel) jóváhagyni, hanem az immár elkerülhetetlenné váló népszavazás is szentesíteni fogja.       

Ebben persze csak addig bízhatnak, ameddig a német gazdaság nem inog meg, vagyis ameddig a közvélemény nem fordul az euró és az EU ellen. Két-három, esetleg négy-öt évig tehát. Ennyi idő alatt az európai föderális áttörésnek – még ha teljesen nem is bontakozhat ki – mindenképpen visszafordíthatatlanná kell válnia, különben az a bizonyos Gazdasági és Monetáris Unió sem “igazi”, sem jelenlegi, “nem-igazi” formájában nem maradhat fenn.

Francia malaise

A nagy kérdés az, hogyan fog Franciaország ehhez a föderális fordulathoz viszonyulni.  A francia kormánykörökhöz közel álló Libération elemzése szerint az Ayrault-kormányban határozottan az a benyomás alakult ki, hogy a politikai unióra vonatkozó német ajánlat csapda: halogató taktika, amely hagyja a válságot kibontakozni, a nagy intézményi áttörésre várva.

 

Jean-Luc Sauron párizsi jogprofesszor a föderalizmussal kapcsolatos francia “malaise”-t történelmi okokkal magyarázza: “A németek úgy úszkálnak a föderalizmusban, mint hal a vízben, míg a franciák számára az egységes és oszthatatlan köztársaság kultusza a meghatározó. Másfelől az európai föderalizmus a végrehajtó hatalmat a törvényhozás fölé emelő gaullista politikai szerkezet gyökeres megváltoztatását jelentené.”

Ugyanez a végeredményben lélektani gyökerű tartózkodás érződik az Élysée-palota által június közepén elkészített és Berlin, valamint Brüsszel figyelmébe ajánlott 11 oldalas “növekedési paktum” (Pacte pour la croissance en Europe) szövegében is. Jean Quatremer szerint ez a dokumentum világosan mutatja a francia és a német megközelítés közötti alapvető különbséget. Németország számára a politikai unió vagy a föderalizáció bármiféle pénzügyi szolidaritás alapfeltétele, míg Franciaország számára az csak lépcsőzetesen épülhet fel, az elkövetkező tíz év folyamán, meghatározott menetrend szerint.

“Ha a politikai unióval akarjuk kezdeni, akkor falnak megyünk” – idézi Quatremer a francia kormány egyik tanácsadóját. A helyzet az, hogy a két dimenziót nem lehet ennyire mereven szétválasztani és szembeállítani egymással. Egyrészt a németek is tisztában vannak a fokozatosság és lépcsőzetesség nélkülözhetetlenségével, másrészt tulajdonképpen a franciák is sejthetik, hogy itt nem időbeli egymásutánról van szó (semmelyik értelemben), hanem egyidejűségről. Amikor a francia elnök Rómában odavágta a német kancellárnak, hogy “a szuverenitás átruházásáról csak a szolidaritás konkrét elemeinek a függvényében lehet szó”, tulajdonképpen maga is elismerte ezt, és úgy látszik, nem jött rá arra, hogy amit mond, az fordítva is érvényes („szolidaritásról csak a szuverenitás átruházásának a függvényében lehet szó”), és így voltaképpen ugyanazt mondja, mint Merkel: „Olyan politikai struktúrát kell teremtenünk, amely lépést tud tartani a közös pénzzel.”

A lépcsőzetesség természetesen nagyon fontos, de a franciák úgy látszik nem akarják megérteni, hogy ebben a mostani válság által kreált örvényben már az első – mégoly szerénynek tűnő – lépcsők is egyértelműen föderális jellegűek, mert ha nem ilyenek, akkor nem vezetnek sehová. (Ennek belátásához persze egy kicsit görögnek vagy németnek kell lenni, akik – legalábbis az utolérhetetlen Monthy Python szerint – még a focihoz is filozofikusan viszonyulnak.)     

A francia fenntartások és félelmek mögött természetesen nemcsak történelmi és lélektani félelmek, hanem nagyon konkrét politikai aggodalmak is rejlenek. Ha Németországban most még viszonylag nyugodtan bele lehet vágni egy EU-val kapcsolatos (vagy lényeges pontokon az EU-hoz fűződő kapcsolatokat érintő) népszavazásba, Franciaországban ez egyáltalán nem így van. A Giscard d’Estaing-féle európai alkotmány 2005-ös leszavazása óta bármilyen francia kormánynak kétszer is meg kell gondolnia, hogy népszavazásra merjen-e bocsátani egy újabb alapszerződés-módosítást.

Ezen kívül arról sem szabad megfeledkezni, hogy a francia külügy- és Európa-ügyi miniszter (Laurent Fabius és Bernard Cazeneuve) 2005-ben a “non” mellett agitáltak, tehát nemcsak a francia baloldal, hanem maga a kormány is megosztott Európa kérdésében. De maga François Hollande is, akit általában elkötelezett européernek neveznek, még közvetlenül elnökké választása előtt azt nyilatkozta  a Slate francia változatának, hogy “bármiféle intézményi alapszerződést nehéz volna ratifikálásra bocsátani anélkül, hogy helyreállna a bizalmi légkör a népek és az Unió között”. Szerinte ehelyett a növekedés, a munkahelyteremtés és az energia kérdéseit kell középpontba állítani, mert ezek képesek mozgósítani a közvéleményt.

Közben, míg a franciák a maguk hosszadalmas választási ceremóniáival voltak elfoglalva, és a különféle politikai szólamok eladhatósága foglalkoztatta őket, a brüsszeli “négyek bandája” már javában dolgozott az Európai Unió föderális átszervezésének tervezetén.

Bár a tervezet, illetve jelentés most nyilvánosságra hozott szövege, mint fentebb már jeleztem, jóval kevésbé ambíciózus és részletes, mint a korábban kiszivárgott változatok (lásd itt  és itt ), mégis igaza van Reynders belga külügyminiszternek, amikor azt mondta róla: „Jó kiindulópont a föderális Európa számára.” Végül is – mint FAZ megjegyzi – „ha a dolog valósággá válik, akkor az eladósodás mértéke nem marad többé az egyes államok hatáskörében. (…) Ez a fajta adósság-kontroll valószínűleg elkerülhetetlen. Ám ez gyakorlatilag a költségvetési autonómia feladását jelenti. A parlamentek legfőbb jogköre [Königsrecht] Brüsszelbe tevődik át.”

Nem csekély dologról van tehát szó. Bár a 28-29-i csúcson nyilvánvalóan a “tűzoltás”, a rövid távú intézkedések szükségessége vagy szükségtelensége körüli vita kerül majd előtérbe, igazi jelentősége annak van, hogy az ET megadja-e a négy euro-honatyának az általuk kért mandátumot, amelynek értelmében december végéig – a tagállamokkal szorosan együttműködve – ki kell dolgozniuk jelentésük végleges – és részletes – változatát.  A németek is kifogásolhatnak majd egyet s mást a jelentésből (mint ahogy már kifogásolták is az eurókötvények közép távú kilátásba helyezését), de alapvetően elégedettek lehetnek vele, és minden bizonnyal a mandátum megadása mellett foglalnak majd állást.

Kiváncsian várom, Franciország hogyan fog dönteni ebben a kérdésben. Ha rábólint a tervezetre, lehet, hogy később jóval nehezebben fog tudni visszafordulni a föderalizmus felé vezető úton. Ha nem fogadja el, akkor viszont nem Németországgal, hanem magával az EU-val kerül szembe, és kockára teszi az EU-n belül eddig megőrzött különleges pozícióját.