Előző bejegyzésemben  jeleztem ugyan, hogy „a 28-29-i csúcson nyilvánvalóan a ‘tűzoltás’, a rövid távú intézkedések szükségessége vagy szükségtelensége körüli vita kerül majd előtérbe”, azt azért nem gondoltam volna, hogy az általam ennél sokkal fontosabbnak tartott “föderalizálási menetrend” (Egy igazi Gazdasági és Monetáris Unió felé, kérdését negyedóra alatt elintézik.  Így azt vitaalapként az euróövezet tagállamai közül mindenki – Franciaország is – elfogadta (hogy esetleg a többiek közül is néhányan, annak nincs jelentősége). Ettől persze még októberben, amikor a Van Rompuy-féle jelentés bővebb változatát, és különösen decemberben, amikor a végleges jelentést megvitatják érdekes  jelenetekre kerülhet majd sor.

Az ügy igazi tanulsága azonban az általam előrejelzett “föderális fordulat”-tal kapcsolatban az, hogy az Európai Tanácsot még csak véletlenül sem szabad valamiféle tudományos konferenciával, vagy akár egy aktuális témát megvitató politkai kerekasztallal összetéveszteni. Egy ilyen tanácskozáson az elvi kérdésekhez a “horror vacui” tételének megfelelően viszonyulnak. Ugyanakkor, bármennyire irtóznak is dologtól – legalábbis a többség –, a valóságban mégis előmozdíthatják azt, amennyiben olyan konkrét döntéseket hoznak, amelyek az általuk nem feltétlenül kívánt irányba mutatnak.

Ez történt a legutóbbi brüsszeli csúcson is. Jól mondja François Godement  professzor, a francia külügyminisztérium külső tanácsadója a The Guardianben:  “Az EU-politikában egy csomó ‘nem’ néha ‘igen’-hez vezethet.”  A szó szoros értelmében meghátrálásra kell kényszeríteni az egyes országok egoizmusát, vagyis nacionalizmusát ahhoz, hogy a mélyebb integrációhoz el lehessen jutni. 

Ennek leghatékonyabb módja természetesen a háború, de a második világháború után – legalábbis Európában – hál’istennek erre már nincsen szükség. Ötvenegynéhány évvel ezelőtt a nyugat-európai nemzetállamokat (mindenekelőtt Franciaországot) két dolog késztette a szó fenti értelmében vett, tehát pozitív végkimenetelű meghátrálásra: a náluk jóval erősebb világhatalmak (Amerika, Szovjetunió) megjelenése a színen, valamint az a tény, hogy a szovjet veszély miatt a Német Szövetségi Köztársaságot comme il faut partnernek kellett tekinteni. Ráadásul – és ez már speciálisan francia szempont volt –, ha nem lépnek fel egy komoly integrációs ajánlattal, azt kockáztatták volna, hogy Németország Amerika kiváltságos szövetségesévé válik.

Ha az Európai Szén- és Acélközösség megalapításának egy geopolitikai kényszerhelyzet volt a fő mozgatója, akkor a mostani integrációs fordulópontnak a pénzügyi és gazdasági válság áll a hátterében mint kényszerítő tényező.

Bár e fordulópont közelebbi megjelölésére – hozzám hasonlóan – sokan használják a “föderális” jelzőt, ez nem más, mint a csak később bekövetkező fejlemények jóhiszemű megelőlegezése. Most ugyanis még csak a szupranacionális dimenzió radikális megerősítése van napirenden. A szupranacionalizmus demokratizálása (ez lényegében a föderalizmus) csak később következik.

Demokrácia és birodalomépítés kizárják egymást (ezt az ókari Athén és talán a mai Amerika példája is igazolja), de sehol nincs az megírva, hogy azokat a központosító intézkedéseket, amelyeket az egyes államoknál nagyobb erők diktálnak, később nem lehet majd ugyancsak központosított (azaz nemzetekfölötti) legitimitással ellátni.

Mindezt nagyon jól példázza a június 29-én hajnalban elfogadott döntés az összeurópai (EU-szintű), illetve az újabb brit “győzelem” nyomán: csupán euró-szintű bankfelügyeleti rendszer felállításáról, amely a németek által igényelt feltétele volt annak, hogy az euróövezeti mentőalapokból közvetlenül lehessen feltőkésíteni (anélkül tehát, hogy ezzel az adott ország államadósságát növelnék) a bajba jutott bankokat.            

Az egyik meglehetősen pimaszul fogalmazó (Comment François Hollande a fait la nique à Angela Merkel ) francia kommentátor büszkén írja, hogy „ez volt az átverések éjszakája, amely Párizs számára győzelmet hozott. François Hollande, aki (…) tart a föderalizmus melletti vagy elleni felesleges vitáktól, egy nagyon fontos gyakorlati előrelépést ért el, az európai szerződések jelenlegi keretei között, anélkül, hogy a szuverenitásról a legcsekélyebb mértékben lemondott volna”. És Angela Merkel is azzal győzködte a Brüsszelben tett „engedménye” miatt berzenkedő képviselőket, hogy ne aggódjanak, mert a mentőalapokból történő tényleges kifizetések kérdésében a Bundestagé marad az utolsó szó.

Az euróövezet központi bankfelügyelete viszont – ha decemberre tényleg megvalósul – ettől függetlenül nagyon komoly konkrét lépést jelent a bankunió irányába. Ezzel gyakorlatilag lehetelenné válik, hogy az egyes országok bankjai a saját Nemzeti Bankjaik védőszárnyai alá húzódjanak. (Nem kell mondanom, hogy főként a francia bankokról van szó, amelyek előszeretettel folyamodnak ehhez a módszerhez.) Mi ez, ha nem a szuverenitásról való lemondás?          

Amit egyébként a Francia Nemzeti Bank kormányzója (és az Európai Nemzeti Bank kormányzótanácsának befolyásos tagja) elkerülhetetlennek tart. Az eurózóna államainak autonómiája el kell hogy tűnjön című Le Monde-interjújában  Christian Noyer a következőket mondta: „Kulcsfontosságú momentumhoz érkeztünk. A monetáris unió többé nem elég, tovább kell lépnünk a több föderalizmus irányába. Ez a téma a viták és – remélem – a döntések középpontjában áll majd. Konkrétan ez több költségvetési uniót jelent, ami mindenütt együttjár majd a közpénzek korrekt kezelésével, és az ennek biztosítását lehetővé tevő mechanizmusokkal. Ezek része a bankrendszer közös kereteinek a megteremtése is, hogy megszüntessük a bankok és az államok (amelyek területén megtelepedtek) közötti kapcsolatot.”

Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy a bankok (kéretlen) propagandistája lettem, épp most, amikor hírnevük még igazi pátriájukban, Angliában sem makulátlan (az erről szóló cikket lásd itt, a nagyon kifejező karikatúrát pedig itt , sietek leszögezni, hogy ezek – és a hozzájuk hasonló további – döntések még nem jelentik a föderalizmus győzelmét Európában. Ez a jelenlegi válság kőkemény szorításában beindult figyelemreméltó folyamat még csak a szupranacionális „birodalom” alapjait fekteti le, ami azért rendkívül fontos, mert – mint fentebb már jeleztem – megteremti azokat az intézményi kereteket, amelyeket egy föderális politikai makrostruktúra keretében demokratikus legitimitásra tehetnek szert.

Mindenestre már a puszta „birodalom” is több, mint a mégoly legitimnek tűnő, de egyre inkább kifáradó demokráciájú nemzetállamok kaotikus egyvelege, mint ahogy a még antidemokratikus vagy nem eléggé demokratikus nemzetállam is több volt annakidején, mint a különböző feudális, majd kapitalista hitbizományok rendszereként működő oligarchikus állam. De az biztos, hogy még „több”, és természetesen még szilárdabb lesz, ha a föderalizmus kézzelfogható elemeit is sikerül majd a „birodalomba” bevezetni.

Éppen ezért érdemel különös figyelmet a föderalizmus-vitától amúgy ódzkodó farncia elnök múlt péntek hajnalban, Brüsszelben tartott sajtóértekezlete, amelyben kifejtette, hogy álláspontja szerint „a szolidaritási integrációnak előbb a tizenhetek között kell megvalósulnia”. Ez – mint az EUobserver kommentátora nagyon helyesen megjegyzi – öszhangban van Angela Merkelnek a kétsebességű Európával kapcsolatos nézeteivel. De Hollande tovább megy, mint Merkel: ugyanis utalt arra, hogy az eurózónának külön, speciális intézményekre lesz szüksége. „Hosszú távon el kell majd gondolkodni azon – mondta –, hogy a parlament hogyan tudja elevenebbé tenni  a tizenheteket.”

Az igazság az, hogy Pevenche Beres francia szocialista EU-képviselő már tavaly ősszel azt javasolta, hogy az euróövezet képviselői külön szavazhassanak az őket érintő kérdésekben, ami akkor éles vitát váltott ki. Ennél is tovább megy Daniel Cohen, a Le Monde munkatársa, aki legutóbb egy még radikálisabb tervvel állt elő: e szerint  az eurózóna parlamenti képviselőit trasznacionális listákon lehetne megválasztani, míg a többiek a hagyományos nemzeti választókörzetek szerint szavaznának. Az eurózóna parlamentje így annyiszor ülhetne össze, ahányszor csak szükséges, hogy kijelölje a zónát érintő kérdésekben illetékes bizottságokat, és szavazzon róluk. A folyamat hosszú lesz és bonyolult. Nemcsak Németországgal kell majd megegyezésre jutni az új intézményi keretekről, de kompromisszumos megoldást kell találni a közös politikákat irányító alkotmányos alapelvekkel kapcsolatban is.”

Ezekbe a francia elképzelésekbe (mindenekelőtt az államfőébe) vegyül némi pártpolitikai hevület is. Ez érthető, ha meggondoljuk, hogy az európai jobboldal az utóbbi időben már tett néhány fontos lépést az euró-birodalom felé vezető úton, úgyhogy éppen ideje, hogy a baloldal most megpróbálja demokratizálni ezeket a birodalmi vagy kvázi-birodalmi kereteket. Siegmar Gabriel, a SPD egyik vezére valami ilyesmire gondolhatott, amikor a Welt am Sonntagnak adott interjújában azt mondta, hogy „az Európai Unió újjáalapítása előtt állunk. (…) Az EU-t tetőtől-talpig meg kell reformálni, és ki kell dolgoznunk egy új EU-koncepciót, amellyel az emberek egyetértenek. (…) El fog jönni a nap, amikor az alaptörvényt meg kell majd változtatnunk. És tisztázni kell majd, hogy ehhez elég lesz-e a Bundestag kétharmados többsége, vagy a megújított alkotmányt a népnek kell megszavaznia.”

Gabriel szerint a vörös-zöld koalíciónak jó esélye van arra, hogy a jövő őszi németországi választásokon kormányt tudjon alakítani. Én azért bízom benne, hogy Angela Merkel még jónéhány olyan „meghátrálásra” fog kényszerülni, mint a legutóbbi csúcson is tette, hogy addigra a most elkezdődött szupranacionális fordulat visszafordíthatatlanná váljon. Remélhetőleg a nagy valószínűséggel hatalomra kerülő német baloldali kormány is beletanul majd abba, hogy látványos koncepciók meghirdetése helyett jobb lesz lépcsőzetesen haladni a kétségtelenül szükséges demokratikus reformmal, hogy a költségvetési unió „kényszerű” kialakításának farvizén a politikai uniót is egyre több tartalommal lehessen megtölteni. 

 

Feltéve, hogy a karlsruhei alkotmánybíróság nem fog úgy határozni, hogy a 2009-ben kimondott verdiktjének („eddig, s ne tovább az integrációval!“)  már a stabilitási szerződést (fiskális paktum) és az Európai Stabilitási Mechanizmust a múlt pénteken megerősítő törvények is ellentmondanak. Ez esetben (legalábbis Németországban) az új európai intézményi struktúrával összhangban álló alkotmányos alapelveknek a megvitatását is jóval hamarabb kell napirendre tűzni, mint eddig gondolták. És nem pártpolitikai, hanem „nagykoalíciós“ alapon.