Amikor annak idején a kommunizmus várható összeomlásáról elmélkedtem, komolyan számítottam arra a lehetőségre, hogy – a „törés” és nem a „sima átmenet” formájában bekövetkező vég előtt – az ún. keményvonalas, dogmatikus és nacionalista kommunisták át fogják venni a hatalmat a szocializmus demokratikus reformját őszintén támogató reformkommunistáktól.

Ez a fordulat – okoskodtam 1977 és 1982 között – „nyilvánvalóvá fogja tenni” a kommunizmus valódi – megreformálhatatlan – természetét, és ezzel – legalábbis a Nyugathoz közelebb álló közép-európai kommunista országokban (Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia) – megteremti a feltételeit egy olyan demokratikus és egyben forradalmi átmenetnek, amely „alulról és belülről” fogja megdönteni a rendszert.

Meg voltam győződve arról, hogy a kelet-közép-európai fordulattal a Nyugat és Kelet közötti geopolitikai határvonal – a limes – el fog tolódni kelet felé, mégpedig úgy, hogy a Szovjetunió, Románia és Jugoszlávia a keleti – autoritárius – oldalon marad.

A teória azon bukott meg, hogy Oroszországban sem a balkáni típusú nacionalista tradíció, sem a kínai típusú birodalmi tradíció nem volt elég erős ahhoz, hogy egy egypártrendszeren alapuló és a birodalmat legalább a szláv térségekben (Ukrajna, Belarusz) fenntartó autoritárius-kapitalista rendszert meg lehessen teremteni, amely természetes szövetségese és támogatója lehetett volna a hasonló berendezkedésű balkáni államoknak. E helyett – Gorbacsov alatt – az oroszok ragaszkodtak a demokratikus szocializmus és a teljes birodalmi folytonosság utópiájához, aminek egyenes következménye a teljes birodalmi széthullás és a Jelcin alatti oligarchikus vadkapitalizmus lett.  

Ez az egész – külön elemzést igénylő – probléma most csak azért jutott eszembe, mert ha Obamát és a demokratákat nem is lehet Gorbacsovhoz, illetve a reformkommunistákhoz, a republikánusokat pedig a vélt nemzeti érdekek mellett kiálló nacionálkommunistákhoz hasonlítani, egy lényeges tekintetben mégis meglepő hasonlóság mutatható ki a lényegében a kelet-európai kültagokat is magában foglaló szovjet birodalom előtt a nyolcvanas években álló alternatívák és a globális hegemóniaigényen alapuló amerikai informális birodalom jelenlegi dilemmái között. 

Fenn kell-e tartani, sőt ki kell-e terjeszteni a „világuralmat”, vagy alkalmazkodva az egyre inkább több pólusú világ követelményeihez, a konfliktusokat – különösen a katonai konfliktusokat – mindenütt lehetőleg kerülő politikával a „tiszteletbeli hegemón” vagy a primus inter pares globális konszenzuson alapuló pozíciójára kell-e inkább törekedni?

A november 4-én sorra kerülő amerikai elnökválasztásnak ez az igazi tétje, még akkor is, ha – szokás szerint – a gazdasági kérdések állnak majd a viták középpontjában.

Szerintem mindkét elképzelés illuzórikus, de az kétségtelennek tűnik, hogy a nacionál-konzervatívok és az őket támogató neokonzervatív külpolitikai stratégák nemcsak Irán, hanem Kína, Oroszország és nem utolsó sorban az Európai Unió irányában is egyértelműen konfrontatív stratégiája sokkal nagyobb veszélyt jelent Amerika világhatalmi helyzetére, mint a hosszabb távon szintén bukáshoz vezető, de legalább  a sorsot nem provokáló konszenzusra törekvés.