Frissítve (2012 08 19)!

Augusztus 12-én, vasárnap, a londoni olimpia zárónapján, éppen a játékok geopolitikai tanulságain töprengtem (amerikai-kínai párviadal, azért még meggyőző amerikai fölénnyel, a dél-koreaiak és a magyarok kiváló szereplésének lehetséges okai; ez utóbbiakkal kapcsolatban van egy hipotézisem, amit majd, egy más kontextusban szóba fogok még hozni), így többek között azon is, hogy amennyiben úgy gondoljuk, hogy a legújabb kori olimpia nem más, mint a nemzetek közötti háborúskodás és rivalizálás folytatása más – erkölcsi szempontból tökéletesnek mondható – eszközökkel, vagy az utóbbi félszázadra inkább illő megközelítésben: nem más, mint a történelemből – a „mi” történelmünkből – fokozatosan eltűnő thümosz működésének kivételes tere („Nem tapasztaltad-e – kérdezi Szókratész Glaukontól Az államban –, hogy az indulat megvívhatatlan és legyőzhetetlen, s akiben ez megvan, annak a lelke mindig és minden körülmények között rettenthetetlen és legyőzhetetlen?”), voltaképpen logikusnak mondható, hogy a közel-keleti országok, amelyek tényleges háborús vagy legalábbis háború-közeli helyzetben vannak, annyira gyengén szerepeltek Londonban. (Richard N. Haass, a Council of Foreign Relations elnöke is felfigyelt erre, csak ő nem pontosan így magyarázza.)

Úgyhogy számomra már nem tűnt annyira különösnek, hogy az Olimpia utolsó napján, illetve napjaiban Izraelben és Egyiptomban a térség és egy kicsit az egész világhelyzet szempontjából is döntő fontosságú eseményekre került sor.

Egyiptomban a Muszlim Testvériséget képviselő Mohamed Morszi elnök, akit eddig sokan csak amolyan bábfigurának tartottak, vasárnap délután menesztette Husszein Tantavi marsall védelmi minisztert, az eddig a tényleges hatalmat birtokló Legfelső Katonai Tanács elnökét és Szami Anan vezérkari főnököt. Az új védelmi miniszter a katonai hírszerzés volt főnöke, ami – számos egyéb jel mellett – arra utal, hogy ezeket a személyi változásokat Morszi egyeztette az LKT befolyásos tagjaival, tehát a dolog nem tekinthető a Testvériség által végrehajtott egyszerű puccsnak.

Ennél azonban fontosabb döntéseket is hozott Morszi. Így például kinevezte alelnöknek a volt ellenzéki Mahmud Mekki bírót, a jelenlegi igazságügyminiszter öccsét, ami arra utal, hogy az elnök felkészült az eddig az LKT engedelmes eszközének bizonyult Alkotmánybírósággal való leszámolásra. Hosszabb távon azonban a legnagyobb jelentősége annak van, hogy Morszi egy Alkotmányos nyilatkozatban az LKT június 17-i Alkotmányos addendumát hatályon kívül helyezve ideiglenesen magához ragadta a teljes végrehajtó és törvényhozó hatalmat. Ezen kívül ahhoz is joga van, hogy új Alkotmányozó gyűlést nevezzen ki (ha a régi valamilyen oknál fogva nem tudná ellátni feladatait), amely megalakulása után három hónapon belül ki fogja dolgozni az új nemzeti chartát. Ezt 30 napon belül népszavazásra kell bocsátani. Mivel Morszinak nem áll szándékában az LKT által korábban feloszlatott Népgyűlésnek (a parlament alsóházának) az összehívása, a jelenlegi alkotmányos helyzet az új alkotmány jóváhagyása után két hónapon belül megtartandó parlamenti választásokig – tehát nagyjából fél évig – fog tartani.

„Üllő és kalapács között vagyunk – mondta El-Szajjad egyiptomi elemző az Ahram online-nak. –  Ameddig nem kerül sor új parlamenti választásokra, a törvényhozó hatalom vagy a korábbi rendszert képviselő katonai testület, vagy egy választott, civil elnök kezében fog összpontosulni. Ilyen helyzetben az utóbbi a kedvezőbb megoldás.”

Egy biztos, Egyiptomban lerakták egy új típusú iszlamista rendszer alapjait, amely – Michael J. Totten szerint –  sem a török, sem a gázai, sem az iráni, sem a szaudi modellhez nem fog hasonlítani. „És minthogy Egyiptom az arab világ kulturális központja, komoly esélye lesz arra, hogy más helyeken is kipróbálják.”

Az egyiptomi változások belpolitikai dimenziója természetesen nagyon fontos. De geopolitikai szempontból az az igazán érdekes, hogy mi lesz mindennek a külpolitikai következménye.

Az Egyiptom és Gáza közötti rafahi átjáró újbóli – részleges – megnyitása, azzal az ígérettel, hogy hamarosan várható a teljes megnyitás, arra utal, hogy Morszi számára a Gázai övezet és általában a palesztinok problémája kiemelt fontosságú lesz. Bár az új egyiptomi védelmi miniszter arról biztosította amerikai kollegáját, hogy Kairó betartja a Camp David-i megállapodást, ezt úgy is lehet értelmezni, hogy betartja, amennyiben Izrael is betartja, vagyis nem gördít akadályt a palesztin probléma megoldása elé (amire papíron kötelezettséget vállalt).

Az egyiptomi elnök Peresz izraeli elnökhöz intézett múlt hónapi levele – ebben arra hívta fel a figyelmet, hogy mindent el kell követni azért, hogy „a közel-keleti békefolyamat visszakerüljön a rendes kerékvágásba”, mert csak így lehet garantálni „a biztonságot és a stabilitást minden térségbeli nép számára, beleértve az izraeli népet is” – mindenestre inkább ezt az utóbbi értelmezést valószínűsíti.

„Itt az ideje a szíriai rezsim távozásának” – mondta Mohamed Morszi az Iszlám Együttműködési Szervezet most zajló mekkai csúcsértekezletén, ahol „a palesztin ügy”-et Egyiptom, és az egész arab és iszlám világ legfontosabb kérdésének nevezte. Mekkában egy barátságos kézfogás erejéig találkozott az iráni elnökkel is, aki meghívta, vegyen részt az el nem kötelezett országok augusztus végi teheráni csúcsértekezletén. Meglátjuk, elmegy-e.

Ezeknél a jelzéseknél többet elárul az egyiptomi vallási-katonai hatalom képviselőinek gondolkodásmódjáról és várható külpolitikájáról Szedki Szobhi tábornok, új vezérkari főnök amerikai tanulmányai idején készült és a Pentagon honlapjára kitett dolgozata (lásd itt és itt). Íme néhány figyelemreméltó idézet a 2005-ben írt tanulmányból:

Azt tanácsolom, hogy az Egyesült Államok közel-keleti stratégiájának egyik célja az kellene hogy legyen, hogy az amerikai katonai erőket véglegesen kivonják a térségből. (…)

A demokratizálási folyamatnak politikai, társadalmi, kulturális és vallási legitimitással kell rendelkeznie. Más szavakkal, ennek a folyamatnak teljes mértékben belső eredetűnek kell lennie. (…)

Semmi sem világít rá jobban azokra az ideológiai nehézségekre, amelyekkel az Egyesült Államoknak a Közel-Keleten meg kell küzdenie, mint az Izraellel fenntartott egyedoldalú és kizárólagos stratégiai viszonya  által kiváltott ellenségesség és negatív percepciók. (…) Az iráni civil atomprogram esetleges titkos katonai felhasználásáról folyó jelenlegi vitában például az Egyesült Államok gondosan elhallgatja Izrael nukleáris arzenáljának a kérdését.  

 

A héják között is eléggé kirívó nézeteket hangoztató Caroline Glick nyilván túloz, amikor azt írja, hogy “Egyiptom, Amerika által felszerelt hadseregével, harminc év után ismét a legnagyobb katonai veszélyt jelenti Izrael számára” (ugyanebben a blogban nagyon szomorúnak tartja, hogy “Netanjahu és Barak számára nem adatott meg az a lehetőség, hogy egy Morszit felhasználva testületileg kirugják az egész [Obamában bízó] vezérkart”). Az azonban biztosnak tűnik, hogy a közel-keleti ügyekben jól tájékozott Martin Kramernek igaza volt, amikor már egy június végi elemzésében arról írt, hogy Mohamed Morszi elnökké választásának napjától kezdve „Egyiptomra soha többé nem lehet már számítani”.

Így egy Irán elleni izraeli katonai akció esetén sem.

Ami, mind izraeli, mind pedig amerikai megfigyelők szerint, vészesen közeleg.

Az izraeli tévé legfontosabb hírműsora augusztus 10-én arról számolt be, hogy a csapásméréssel kapcsolatos végső döntés „hamarosan várható”. Izrael nem hiszi, hogy Amerika katonai lépéshez folyamodik, mert Obama a választások előtt semmiképpen sem vállalkozna erre, Romney-nak pedig, ha megválasztják, nem lesz meg a kellő támogatottsága, hogy elnöksége első évében egy újabb közel-keleti háborúba bonyolódjon. Az Egyesült Államok együtt tud élni egy virtuális atomhatalommá váló Iránnal, Izrael számára viszont egy virtulis atomhatalom, amely bármelyik pillanatban képes lehet arra, hogy atomfegyverre tegyen szert, valójában már atomhatalom.

Abból, hogy ugyanez a hírműsor két nappal később már azt is tudni vélte, hogy az izraeli támadásra a szeptember végén az ENSZ-közgyűlés helyszínén vagy Washingtonban sorra kerülő Obama-Netanjahu-találkozó után és a november 6-i elnökválasztás előtt kerül sor, én arra következtetek, hogy az sokkal inkább augusztus második, vagy szeptember első felében következhet be. Hasonlóképpen okoskodnak a Gatestone Institute vitájának résztvevői is. Mivel az egyiptomi fejlemények és a szíriai polgárháború miatt a közel-keleti helyzet most a legcseppfolyósabb  és a legkaotikusabb, egy-két hónapon belül viszont már esetleg Izrael számára kedvezőtlen módon stabilizálódhat, „a mostani időzítés tűnik a lehető legkedvezőbbnek”.

A vita során egy adott pillanatban még Ámosz Harel, a Háárec katonai tudósítója és elemzője is, csak úgy mellékesen, megjegyezte: „Ne feledkezzünk meg arról, hogy mindenki az őszről beszél. Nem lehet hamarabb? (Csak teoretizálok, persze.)” Pedig ő úgy gondolja, hogy Netanjahu óvatossága, sőt gyávasága, Obama fenyegető utalásai, és a katonai-tikosszolgálati vezetők ellenállása miatt nem valószínű, hogy Izrael az év folymán támadni fog.

Hogy mennyire nem csak elméleti kombinációkról van itt szó, arra leginkább abból következtethetünk, hogy a New York Times augusztus 13-i, Izraelt bíráló vezércikkével egyidejűleg (ebben a kritikus helyzetekben az Obama-kormányzat szócsövének tekinthető amerikai lap felelőtlennek nevezte a lehetséges katonai akcióról beszélő izraeli vezetőket, egyúttal jelezve, hogy Izraelben komolyan feltételezik, hogy „az elkövetkező hetekben Netanjahu támadni akar”), a két vezető – nem héber, illetve nem csak héber nyelvű – izraeli napilap, a Háárec és a The Jerusalem Post szintén vezércikkben figyelmeztette Netanjahut (lásd itt és itt), hogy tartózkodjon a demagógiától, és ne feledkezzen meg arról, hogy legfontosabb szövetségesét, az Egyesült Államokat „tájékoztatnia kell bármiféle Irán elleni akcióról”.

Közben az izraeli kabinet megszavazta a miniszterelnök jogkörének kiszélesítését. Ez Saul Mofaz, a Netanjahuval – pontosan az Irán elleni támadás miatt – szakító  ellenzéki vezető (egykori vezérkari főnök) szerint arra irányul, hogy a miniszeterelnök mellőzhesse a neki ellentmondó álláspontot, „azaz a védelmi establishment álláspontját”. Ugyancsak ezzel a növekvő harciassággal függ össze Avi Dichter kinevezése a hátország biztonságáért felelős védelmi miniszterré. Azzal, hogy a Kadima volt parlamenti képviselője, pártját cserbenhagyva, tagja lett Netanjahu szűkebb kabinetjének, lényegében eldőlt a támadás kormányzati támogatásának a kérdése, hiszen eddig a biztonsági kabinet négy tagja (Netanjahu, Barak és két további miniszter) támogatta, négy pedig ellenezte a katonai akciót.

Ugyanerre utal az is, hogy a Háárec múlt hétvégi számában egy rendkívül fontos interjút közölt egy meg nem nevezett „döntéshozóval”, aki nyilvánvalóan nem más, mint Ehud Barak hadügyminiszter. Mivel Amerika más csapásmérési lehetőségekkel rendelkezik, mint Izrael, még várhat. Izraelnek viszont addig kell cselekednie, ameddig a saját eszközeivel még sikerrel végre tudja hajtani a feladatot.

„Ha Izrael elszalasztja a lehetőséget a cselekvésre, és világossá válik, hogy immár nem áll módjában cselekedni, az amerikai akció valószínűsége csökken. (…) Teljes világossággal kell most szembenéznünk a valósággal. Izrael erős és tudatában van felelősségének, és meg fogja tenni, amit meg kell tennie.”

Ezekre a nagyon mély indulatról (thümoszról) árulkodó szavakra Martin Dempsey, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának az elnöke a következő – higgadt és racionális – választ adta, a Pentagonban Panetta védelmi miniszterrel közösen megtartott sajtótájékoztatóján: „Világossá szeretném tenni, hogy nincs tudomásom arról, mik a terveik. Úgyhogy amit mondok, az azon alapul, amit a képességeikről tudok. És lehet, hogy nem tudok mindent a lehetőségeikről. De azt hiszem, a helyzet korrekt jellemzése, ha azt mondom, hogy haladékhoz juthanak, de nem tudják megsemmisíteni Irán nukleáris potenciálját.”

Izrael nyilván tisztában van mindezzel, mint ahogy azzal is, amire a Közel-Keletet jól ismerő Jevgenyij Primakov volt orosz miniszterelnök hívta fel a figyelmet: ha légicsapást intéznek ellene, Irán két év képes helyreállítani lerombolt atomlétesítményeit, és fel fogja mondani az atomsorompó-szerződést.

Michael Oren Izrael washingtoni nagykövete a Martin Dempsey által hangoztatott érvre azzal vágott vissza , hogy „egy-két-három év a Közel-Keleten nagyon hosszú idő”, különösen, ha az utóbbi év fejleményeit tartjuk szem előtt. Tehát érdemes kockáztatni. Netanjahu miniszterelnök pedig – a Jerusalem Postértesülései szerint – nemrég azt mondta (igaz, nem a nyilvánosság előtt), hogy a néhány éves időnyerés nagyon fontos lehet, „még akkor is, ha Izrael nem tudja teljesen kiiktatni Irán atomprogramját”, mert ez alatt az idő alatt rendszerváltozásra vagy egyéb, előre nem látható fejleményekre is sor kerülhet.

Az amerikaiak ezzel szemben egészen mást „látnak előre”: azt nevezetesen, hogy a katonai akció meg fogja erősíteni a rendszert, továbbá fel fogja robbantani a most Iránnal kapcsolatban kialakult nemzetközi diplomáciai konszenzust.

Danny Ayalon izraeli külügyminiszterhelyettes szerint egészen másfajta diplomáciai konszenzusra van immár szükség: a Biztonsági Tanács öt állandó tagja és Németország „jelentse ki most, hogy a tanácskozások nem vezettek eredményre”. Ha Irán egy ilyen nyilatkozat után sem állítja le atomprogramját, akkor „világossá válik, hogy minden opció szóba jöhet”, nemcsak Izrael, hanem az Egyesült Államok és a NATO számára is. „Néhány hétről, nem hosszabb időről van szó” – tette hozzá. Ez az álláspont a tárgyalásokat és a szankciókat kombináló egész amerikai ún. dual-track politika nyílt és egyértelmű elutasítása.

És az izraeliek – tovább haladva egy olyan pályán, amelyet lehet, hogy már nem annyira a mérlegelő értelem, mint inkább a hübrisz jelölt ki a számukra – Obama amerikai elnöknek is egészen világosan megmondják, mit tegyen, ha el akarja kerülni a választások előtti háborúskodást. Egy csúcs-szintű jeruzsálemi politikai forrás, aki valószínűleg nem más, mint Silvan Shalom miniszterelnökhelyettes, kijelentette, hogy ez az egész nyilvános vita az Egyesült Államokkal tulajdonképpen arra szolgál, hogy rábírja Washingtont egy egyértelmű állásfoglalásra: „Obama elnöknek nyilvánosan és nagyon világosan új álláspontra kell helyezkednie Iránnal kapcsolatban: meg kell győznie az irániakat, hogy komolyan gondolja a katonai opciót.” Egy ilyen nyilatkozat még meggyőzheti az irániakat arról, „hogy abbahagyják az urándúsítást”.

 

Az izraeliek pontosan tudják, hogy Obama nem fog ilyen kijelentést tenni, hiszen ez azt jelentené, hogy Iránnak a nem katonai szintű urándúsítás lehetőségéről is le kellene mondania, amit a nemzetközi egyezmények megengednek.

De tudnak valami mást is. Azt, hogy Mitt Romney republikánus elnökjelölt nemrég lezajlott londoni, izraeli és lengyelországi kampány-körútja előtt egy fontos külpolitikai beszédet tartott, amelyben – Iránnal kapcsolatban – többek között ezeket mondta: „Az iráni rezsim jogot formál arra, hogy hogy feltételezetten békés célú urándúsítást folytasson. Ezt az igényt megtévesztő magatartásával diszkreditálta. Világos vonalat kell húzni. Semmiféle dúsításról sem lehet szó. Pont.”

Dan Senor, Romney egyik külpolitikai tanácsadója és az izraeli látogatás megszervezője, még ennél is tovább ment, amikor az elnökjelöltet a körútjára elkísérő újságíróknak azt mondta: „Ha Izrael rákényszerül arra, hogy maga lépjen akcióba, hogy megakadályozza Irán [nukleáris] potenciáljának a kifejlesztését, a kormányzó tiszteletben fogja tartani ezt a döntést.” Ezt a sokatmondó nyilatkozatot később némileg árnyalnia kellett, de végül is a főnöke is ugyanezt mondta ki jeruzsálemi beszédében, csak valamivel diplomatikusabb megfogalmazásban („… semmilyen opciót sem szabad kizárni. Mi elismerjük Izrael jogát ahhoz, hogy megvédje önmagát, és hogy Amerika szempontjából az a helyes, ha Izrael mellett áll.”).

Nem tartom kizártnak, hogy Mitt Romney, aki régóta bizalmas barátja Netanjahunak, a maga részéről szabad kezett adott az izraeli miniszterelnöknek az Irán elleni támadásra. Ezzel ugyanis el tudná érni, hogy a választási kampány finisében sokkal határozottabban és egyértelműbben léphessen fel a külpolitikai és nemzetbiztonsági kérdésekben mindig ingadozó és bizonytalan Obamával szemben.

Úgyhogy alighanem igaza van Trita Parsinak, az egyik legkiválóbb amerikai Irán-szakértőnek, amikor úgy véli, hogy a Netanjahu-kormányzat Iránnal kapcsolatos stratégiája és végső döntése nem az iráni atomprogrammal, hanem az amerikai politika időrendjével hozható összefüggésbe. „Netanjahu – írja Parsi – minden bizonnyal nem egy iráni atomtámadást akar megelőzni, hanem Obama újraválasztását.”

Nehéz eldönteni, hogy mértéktelenségről van-e itt szó, aminek a mélyén ésszerű számítás lapul, vagy racionális mérlegelésről, amit a háttérből az irracionális hübrisz irányít. Nyilván mindkét dimenzió jelen van, nagyjából egyenlő arányban, mint ahogy az sorsdöntő lépések megtétele során már lenni szokott. De hogy végül is melyik válik uralkodóvá, és „dönti el” ez esetben nem egy személy, hanem egy egész nemzet sorsát, az csak az „elkerülhetetlen” bekövetkezése után derülhet ki.

Az igazi probléma azonban – a látszatok ellenére – mégsem az, hogy küszöbön áll-e az izraeli-iráni háború, hanem az, hogy Izrael, ha végül is elszánja magát erre a nagyon kockázatos akcióra,  tulajdonképpen nem fog vele megoldani semmit. Először is az Egyesült Államokat maga ellen fordíthatja. Ne feledjük ugyanis el, hogy Amerikában nem az izraeli lobbi a legerősebb, mint sokan gondolják, hanem a Pentagon, vagy ha úgy tetszik, a katonai-titkosszolgálati lobbi, amellyel nem csak Obamának kell számolnia, hanem esetleges megválasztása után, a kampányidőszakban tett számos kijelentését „elfeledve”, Mitt Romney-nak is. A Pentagon pedig – legalábbis a Közel-Keleten – nem akar újabb háborúba bonyolódni.

Másodszor – és ez a fontosabb szempont – az izraeliek (mint erre az országot nagyon jól ismerő George Friedman, a Stratfor alapítója legújabb geopolitikai elemzésében  rámutatott), stratégiai szempontból súlyos válságban vannak. Bármilyen kiváló legyen ugyanis a katonai erejük, az immár nem alkalmas arra, hogy közvetlen környezetük eseményeit ténylegesen befolyásolja. „Elveszítették a stratégiai kezdeményezést – írja Friedman –, és a hatalomnak az a fajtája, amivel rendelkeznek, nem bizonyulhat döntő fontosságúnak stratégiai problémáik megoldásában. Immár nem a hatalom csúcsszintjein kell cselekedniük, hanem egy nagyon komplex mezőben, amelyben a katonai megoldások nem működőképesek többé.”

Az Egyiptomban (és Szíriában) most zajló események egyértelműen igazolják ezt a látleletet.

Frissítés 1

Hát elmegy. Mármint Morszi egyiptomi elnök Teheránba (http://www.ynetnews.com/articles/0,7340,L-4269995,00.html), az el nem kötelezettek augusztus 30-i csúcsértekezletére. Kínából visszajövet fog ott megállni. Ez azt jelenti, hogy Mekka után (ahova első útja vezetett), Peking, majd Teherán következik.

Frissítés 2

Mivel pillanatnyilag valamilyen technikai malőr miatt nem lehet hozzászólni a bejegyzésemhez, íme egy részlet P. leveléből:

Remélhetőleg a Pentagonnál több bölcsesség koncentrálódott az utóbbi évek tanulságai alapján, így aztán az elnökválasztási cécóra megy ki az egész. De majd meglátjuk, ha pedig az Irán elleni katonai akció be is következik, minden attól függ, hogy mennyire lehet lokalizálni, mert ha nem, akkor Európában is gondok lehetnek. Már így is vannak jelek Németország körül, idegesíti az angolszászokat kontinentális pozíciójuk. Látom, tengerentúli, egyelőre magyar kezdeményezésre ismét bimbózik a közép-európai gondolat (nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél), ugyanis ez lenne az ellensúly a bosche-okkal [németekkel] szemben.

Albion jó úton halad a churchille-i elképzelés irányába, a világ angolszász nemzeteinek összefogása, ezt jól illusztrálták az olimpia lelátói is. A francia gloire-t is csak úgy lehetne megtartani, ha valami ellensúlyt hoznának létre, s ez volna az euróövezeten kívül rekedtek valamiféle összefogása, főleg akkor, ha a németek ne adj Isten, közelednek az oroszokhoz, az aztán végképp felülírná a Brzezinski sakktábláján bemutatott szcenáriót. Egyelőre ennek a játszmának az álcázása az euró sorsa, de láthatóan jóval többről van szó, s akkor még nem beszéltünk a kínai testvérekről (minden magyar anyja kínai – szól a mondás).

Tény, hogy az eurázsiai tengely nyugatról keletre és keletről nyugatra a világ legnagyobb összefüggő térsége, hatalmas emberi, anyagi, technológiai képességekkel, ez már az antroposzociogenézis kezdeteitől így van,  s ebben a térségben vannak az iszlám államok is.

Nem véletlen, hogy a fő törekvés a kaotikus állapotok kreálása és állandósítása, hiszen ez felelne meg az amerikai világuralomnak, egy ilyen rendszerben aztán szépen helyet kapna a maffia típusú gazdaság (otthonos az amerikaiaknak is), a klán-szerveződések, s ezzel aztán a filmipar sem maradna téma nélkül, Hobbes ideálja gyökeret verne, mindenki mindenkinek farkasa lenne.

Amíg a zárlat tart, arra kérem azokat az olvasóimat, akiknek netán kommenteni volna kedve, hogy hozzászólásukat küldjék el a vilagnaplo@gmail.com címre.