Egy volt amerikai tisztségviselő a következőképpen értelmezte a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség legutóbbi Iránról szóló jelentését (a lényegét lásd itt, a teljes szöveget pedig itt):

1. Az irániaknak immár 2100 urándúsító centrifugájuk van a légicsapásokkal gyakorlatilag meg nem semmisíthető fordói nukleáris létesítményben.

2. Ugyanakkor nem nőtt azoknak a gépeknek a száma, amelyek 20%-os dúsításra képesek, és a 20%-ra dúsított üzemanyag egy részét átszállították a Teheráni Kutató Reaktorba, ami azt jelenti, hogy nem növelték az atombomba gyártására alkalmas uránmennyiséget.

3. Ez egy briliáns kombináció, mert ezzel ugyan közelebb kerültek az izraeli biztonsági határvonalhoz (red line), hiszen több olyan üzemanyaggal rendelkeznek, amit Izrael immár nem képes megsemmisíteni, de tudatosan elkerülik az amerikai biztonsági határvonal megközelítését.       

4. Így Irán mindenképpen jól jár: a rövid távú izraeli-amerikai súrlódások elkerülhetetlenné válnak, ha pedig Izrael megtámadja, Irán eljátszhatja az áldozat szerepét, és kitörhet elszigeteltségéből. 

5. Avégeredmény: arra bátorítják az izraelieket, hogy egy olyan helyzetben támadjanak, amikor az amerikaiak (és mindenki más) ezt a lépést elhamarkodottnak tekintené. 

A fentiek fényében új megvilágításba kerülnek az iráni vezetők Izrael elleni legújabb kirohanásai  (Izraelt el kell tüntetni a Föld színéről stb.) – lásd itt és itt. Ezek az első pillantásra teljesen képtelennek látszó megnyilatkozások ugyanis legalább kétféleképpen értelmezhetőek.

Egyrészt természetesen úgy, hogy az irániak teljesen irracionálisan viselkednek, mint például George Jochnowitz gondolja:

Egy atomháború esetén, Jeruzsálemet eltalálhatja egy atombomba, amely örökre megsemmisítené a Szikladómot és az al-Aksza mecsetet. Iránt ez nem érdekli. Ők elfogadnák ezt az árat azért az erényes cselekedetért cserébe, hogy eltöröljék Izraelt a Föld színéről. A legnagyobb árat természetesen Iránnak kellene fizetnie. Egy atomháború könnyen több tízmillió iráni életébe kerülhetne. Ahmadinezsad képes vállalni ezt a kockázatot. 

Gondoljunk Hitlerre. A történelem folyamán a legtöbb gonosz cselekedetet nem gyakorlati megfontolásokból követték el. Ezek mindig irracionálisak voltak, az „erény” diktálta őket. Azok a legveszélyesebb ellenségek, akiknek nincsenek racionális céljaik.

Értelmezhetőek azonban úgy is, hogy Irán tudatosan provokálja Izraelt: rajta, támadjon csak!

És ha történetesen ez az értelmezés a helyes, akkor viszont felmerül a kérdés, hogy mennyiben tekinthető racionálisnak az izraeliek viselkedése.

Az izraeli kormánykoalícióban résztvevő Sasz vallási párt szellemi vezére, Ovadia Joszef rabbi augusztus 25-i szentbeszédében  például arra kérte az Urat, hogy „pusztítsa el Iránt és a Hezbollahot”. 

Netanjahu nemzetbiztonsági tanácsadója nemrég tájékoztatta Joszefet az iráni helyzetről, és ha az izraeli miniszterelnöknek az volt a célja, hogy elnyerje a rabbi támogatását e kérdésben, akkor ez a vágya teljesült.

„Amikor azért fohászkodunk, hogy ’ellenségeinknek és gyűlölőinknek végük legyen’, az iráni rendszerre kell gondolnunk, azokra a gonosz emberekre, akik fenyegetik Izraelt. (…) Cselekedj jót, Istenünk, írtsd ki, gyilkold le őket” – mondta, amire az összegyűlt tömeg azt válaszolta: „Ámen.”

“Amikor esszük a póréhagymát – Joszef rabbi arra utalt, hogy a zsidó újév, a Ros hásáná idején (ebben az évben ez szeptember 16 és 18 között lesz) sok gyümölcsöt és zöldséget szoktak enni –, és amikor azt mondjuk, hogy le kell vágni ellenségeinket és mindazokat, akik rosszat akarnak velünk cselekedni, akkor a Hezbollahra és Iránra kell gondolnunk. (…) Semmisítsd meg őket, Mindenható, töröld el őket a föld színéről.” 

Itt nem csupán vallási fanatizmusról van szó, hanem egyértelmű politikai üzenetről is, tekintettel arra, hogy azon a bizonyos nemzetbiztonsági tájékoztatón részt vett a Saszt képviselő Eli Yishai belügyminiszter is, a szűkebb biztonsági kabinet tagja is, akiről a Jerusalem Post úgy tudja, hogy korábban ellenezte az Irán elleni egyoldalú izraeli légicsapást. Miután Ovadia Joszef rabbi a fenti módon nyilatkozott, nyilván nem nem fogja ellenezni.     

Most akkor mi a különbség az iráni és az izraeli álláspont, pontosabban az iráni és az izraeli fanatikusok között? Előbbiekről már láttuk, hogy kijelentéseik egy jól kiszámított hatalmi játszma részét alkotják. De ezúttal izraeli részről sem a gyengék és védtelenek kétségbeesett fohászkodásáról van szó a mindenható Istenhez, mint oly sokszor a zsidó történelem folyamán, hanem a térségében katonai szempontból egyértelműen domináns hatalom képviseletében  elhangzott kijelentésekről.

Mely hatalom természetesen nem szeretné ezt a kiváltságos pozícióját elveszíteni. És éppen ezért mindent elkövet ezért, hogy katonai szupremációja megmaradjon. Vagyis végeredményben racionálisan cselekszik, amikor Iránt meg akarja fosztani attól a lehetőségtől, hogy valóságos vagy akár virtuális atomhatalommá válva hatalmi egyensúlyt teremtsen a térségben.  

De vajon tényleg racionális-e az izraeli kormány (mindenekelőtt a kormányfő) politikája?

Saul Mofaz, az ellenzéki Kadima vezetője Netanjahu és Barak „veszélyes, messianisztikus céljai”-ról beszélt, ugyanakkor „szégyentelen”-nek és „cinikus”-nak nevezte a kormányt, amelynek képviselői szerinte manipulatív céllal állítják be Iránt „egzisztenciális veszély”-ként, nem törődve azzal, hogy az Irán elleni akció katasztrofális következményekkel járhat.

De lehet-e valaki egyszerre messianisztikus és cinikus? Netanjahu a messianizmussal (is) manipulál, vagy azért manipulál, hogy messianisztikus céljait hatékonyabban érvényesítse? 

Yossi Yona professzor, a Ben Gurion Egyetem tanára és a jeruzsálemi Van Leer Institute tudományos főmunkatársa Uri Saguy tartalékos tábornokot, az izraeli Katonai Hírszerzés volt vezetőjét idézi, aki fel van háborodva  azon, hogy 

milyen könnyedén használják az „egzisztenciális veszély” kifejezést: „Nem elég azt mondani, hogy ’komoly’ és ’súlyos’? A mostani helyzetnek a holokauszttal való bárminemű összehasonlítása ideologikus gondolatrendszerből fakad.”    

Yona professzor szerint ez az Irán elleni légicsapás hívei és ellenfelei közötti vita kulcsfontosságú pontja.

Az apokaliptikus tábor képviselői úgy vélik, hogy az iráni vezetők az első adandó alkalommal bevetnék Izrael ellen az atomfegyverüket, még akkor is, ha ez országuk teljes megsemmisülését jelentené, mert egy vallási eredetű önpusztító ösztön vezérli őket. 

A légicsapás ellenfelei ezzel szemben úgy vélik, hogy az iráni vezetők racionálisak, és nem vetnék be atomfegyvereiket egy olyan ellenféllel szemben, amely atomtöltettel ellátott ballisztikus rakéták kilövésére képes tengeralattjárókkal rendelkezik. A nukleáris Irán – e tábor álláspontja szerint – tényleges veszélyt, stratégiai veszélyt jelentene, ugyanis Irán képes volna elrettenteni ellenségeit attól, hogy megpróbálják megsemmisíteni.

Irán és a térség többi állama tanult a történelemből. Ezek az országok tudják, hogy atomhatalmakként korlátok közé szoríthatják Izrael ellenük irányuló katonai opcióit.      

„Az persze lehet – teszi hozzá az izraeli szakértő –, hogy Netanjahu és Barak a lelkük mélyén tudják, hogy az apokaliptikus tábor feltevései hamisak, és hogy végeredményben ők is a stratégiai táborhoz tartoznak. Talán azt hiszik, hogy csak egy rémeket láttató kampánnyal tudják elérni, hogy a közvélemény támogassa a megelőző csapásmérést. Apokaliptikus retorikájuk csak a közvélemény megtévesztését szolgálja. Feltételezik, hogy a közvélemény támogatását könnyebben megszerzik egy olyan megelőző csapáshoz, amely úgymond, egy konkrét egzisztenciális veszélyt hárít el, mint egy olyan kalandhoz, amely tulajdonképpen arra irányul, hogy fenntartsa Izrael katonai fölényét a konvencionális csatatéren.”

A probléma azonban nem az Benjamin Netanjahuval – mert ő az igazi „döntéshozó”, nem Ehud Barak –, hogy az ő céljai messianisztikusak, illetve apokaliptikusak-e, avagy sem, hanem az, hogy úgy gondolja: az irániak céljai holtbiztosan azok.

Netanjahu már 2009 márciusában – rögtön választási győzelme után és Obama mandátumának kezdetén – Jeffrey Goldbergnek adott interjújában megüzente Obamának: vagy megállítja Iránt, vagy ő fogja megállítani.

Egy messianisztikus és apokaliptikus felekezetnek nem kerülhet a kezébe atombomba. Ha a kikerekedett szemű hívő ragadja magához a hatalmat, és tömegpusztító fegyverek birtokába jut, az egész világnak érzékelnie kell a veszélyt, és pontosan ez történik most Iránban. Azt mondják, úgy fognak viselkedni, mint a többi atomhatalom. De lehet ilyen kockázatot vállalni?

Irán az Irak elleni nyolc évig tartó háborúban szemrebbenés nélkül feláldozott több, mint egymillió életet. Ez egy olyan ország, amely dicsőíti a vért és a halált, beleértve a saját elpusztítását is.           

Ez év áprilisában, a holokauszt emléknapon a Welt am Sonntagnak nyilatkozva, Netanjahu Bertrand Lewisra hivatkozott, amikor Irán pusztító és önpusztító szándékait jellemezte. (Néhány évvel ezelőtt hosszú beszélgetést folytatott vele, és – mint a Háárec munkatársa, Ary Shavit írja – attól  a naptól kezdve meg van győződve arról, hogy jelenleg a harmincas évekhez hasonló helyzetben vagyunk.)     

„Az iszlám nagy tudósa, a princtoni Bernard Lewis – így Netanjahu – azt mondja egyik írásában, hogy Irán vallási vezetői számára egymás kölcsönös elpusztításának a lehetősége nem elrettentés, hanem kihívás. Egy különös és bizarr elképzelésük van arról, hogy a rejtett imám, egy ezer évvel ezelőtt eltűnt vallási vezető éppen most fog tűzesőben visszatérni, mert egy katasztrofális  összecsapásra van szükség ahhoz, hogy újból megjelenhessék. És én nem fogadnék ennek a rezsimnek a racionalitására. (…) És nem hagyatkoznék arra, hogy az ilyen végsőkig elszánt emberekkel szemben az elrettentés hatékony lehet. Mert nagy különbség van köztük és a kommunisták között, akik szintén világuralomra törtek. De a szovjetek egészen mások voltak: túlélésüket mindig az ideológia elé helyezték. Mindig!    ”      

A harcos iszlám öngyilkos merénylők sokaságát termeli. Buszokban robbantják fel magukat, berepülnek a World Trade Centerbe és a Pentagonba. Nem lehetünk benne biztosak, hogy az irániak nem fordítják meg a sorrendet, és nem helyezik az ideológiát az életük elé. Lehetséges olyasmi, hogy öngyilkos rendszer? Nem lehet kizárni.”

A  magam részéről erre azt mondanám – egy jól ismert logikai sémát követve –: „ha a harmincas éveket éljük újra, akkor a rejtett imám visszatér”. Vagyis a kétfajta gondolkodásmód és magatartás között alighanem valami mély belső rokonság mutatható ki. Persze itt nem „iráni” és „izraeli” gondolkodásmódról és magatartásról beszélek, hanem arról, amely Netanjahura és híveire, valmint az Izrael létjogosultságát el nem ismerő iráni vallási és politikai vezetőkre jellemző.

Mivel az Iránnal kapcsolatos izraeli hivatalos álláspont abból indul ki, hogy egy irracionális szereplővel áll szemben, önmagára nézve sem tartja kötelezőnek a józan ész szabályait, amikor annak agresszív viselkedését megpróbálja semlegesíteni. Ez a sajátságos hozzáállás azonban nem Irán miatt alakult ki (bár most elsősorban Iránnal kapcsolatban mutatkozik meg), hanem a holokauszt alapélményéből fakad.

Hogy jobban megértsük, miről is van szó, érdemes hosszabban is idézni a német lapnak adott interjú eredeti, angol nyelvű szövegét.

Welt am Sonntag: Angela Merkel kancellár egyszer azt mondta, hogy Izrael biztonsága alapvető fontosságú számára és kormánya számára. De valójában mennyire komoly ez az elkötelezettség?  Úgy érzi, megbízhat Németországban és más európai országokban?

Netanjahu: Számunkra itt két különböző dologról van szó. Az egyik: másokra hagyatkozunk-e, amikor a biztonságunkról és a túlélésünkről van szó? A válasz: nem. [A másik:] Szükségünk van-e szövetségesekre?  Minden országnak szüksége van szövetségesekre. A szuperhatalmaknak is. Az Egyesült Államoknak szüksége van szövetségesekre, és magától értetődik, hogy egy olyan kis országnak is szüksége van rájuk, mint Izrael, és mi nagyra értékeljük a Németországgal fennáló közeli kapcsolatunkat, mint ahogy természetesen azt is, amelyet az Egyesült Államokkal és másokkal ápolunk. De hogy erre hagyatkoznánk? A válasz: nem. Ez a legfontosabb történelmi tanulság, amit a holokausztból levontunk, és tulajdonképpen abból a két évezredből, amely a holokausztot megelőzte, amikor ki voltunk téve a kegyetlenség és a vadállatiasság szeszélyeinek, úgy, ahogyan egyetlen más nép sem. A holokauszt volt az utolsó a borzalmak zuhatagából, amely a zsidókat érte, mert hontalanok és gyengék voltak. Ezért döntöttünk úgy, hogy rendelkeznünk kell azzal a képességgel, hogy megvédjük magunkat.           

Welt am Sonntag: A holokauszt emléknap nyitó ünnepségén elmondott beszédében mintha többet beszélt volna Iránról, mint a holokausztról.

Netanjahu: Hadd mondjam el először, melyek a hasonlóságok és melyek a különbségek [az akkori és a mostani helyzet között]: a hasonlóságok a zsidó nép megsemmisítésére irányuló felhívásokból adódnak.  A harmincas években túlságosan gyengék voltunk ahhoz, hogy cselekedjünk, és hogy felemeljük a szavunkat ez ellen. Nem volt képviseletünk a nemzetek közösségében. Nos, ma van. Akkor az uralkodó faj őrült ideológiája nevében tették ezt, ma pedig egy uralkodó vallás őrült ideológiája nevében. De a különbség az, hogy most rendelkezünk azzal a képességgel, hogy megvédjük magunkat.

Welt am Sonntag: Az  ön beszédét hallgatva az volt a benyomásunk, hogy biztosra veszi: amint Irán szert tesz az atombombára, azt be is veti Izrael ellen. Azt gondolja, hogy Irán valóban ezt tervezi?

Netanjahu: Nem kétséges, hogy elkötelezték magukat amellett, hogy elpusztítsanak bennünket. Nem kétséges, hogy mindent el fognak követni, ami a hatalmukban áll, hogy ezt megtehessék.   

Welt am Sonntag: Azt mondta, hogy nem lehet kizárni, hogy Irán használni fogja az atombombát. Ami nem ugyanaz, mintha teljesen biztos lenne abban, hogy használni fogja.

Netanjahu: Vajon a náci Németországot el lehetett volna rettenteni attól, hogy használja a bombát, ha rendelkezett volna vele? Önök tudják erre a választ. Önök biztosan nem szeretnének választ kapni erre a kérdésre.   

Welt am Sonntag: Barack Obama ismételten leszögezte, hogy az Egyesült Államok nem fogja megengedni, hogy Irán atomfegyverekhez jusson. Nem elég biztosíték ez Izrael számára?

Netanjahu: Azt hiszem, számunkra nem az a döntő kérédés, hogy mások ígéretet tesznek arra, hogy megállítják Iránt, hanem az, hogy vajon a zsidó állam a maga hatmillió zsidó állampolgárával feladhatja-e azt a képességét, hogy megvédje magát. A döntő kérdés számunkra az, hogy rendelkezzünk azzal a képességgel, hogy megvédjük magunkat.

Érdekes, hogy Charles Krauthammer, az egyik legismertebb neokon kommentátor augusztus 31-i Washington Post-cikkében szinte szó szerint ugyanezt a gondolatmenetet követte. Ebből legalább két dolog következik: 1. hogy az amerikai nekonzervatívok Izrael melletti elkötelezettsége tulajdonképpen egy bizonyos (az övékével rokon) izraeli ideológia és politika melletti elkötelezettség, mint az a Netanjahu első miniszterelnöksége idején és kifejezetten az ő számára készített A Clean Break  című stratégiai papírjukból is kiderül; 2. amennyiben Izrael támadást intéz Irán ellen, és az  Obama-adminisztráció és az amerikai közvélemény azt nem fogja egyöntetű lelkesedéssel fogadni, a neokonok (a Romney-tábor egészével egyetemben, amelyben persze nem csak neokonok vannak) egyértelműen Obamát fogják okolni, amiért Izrael, látva Amerika passzivitását, „kénytelen volt” önállóan cselekedni.

De cselekedni fog-e Izrael? Egyre nő a valószínűsége annak, hogy igen, és Douglas Bloomfieldnek igaza lehet abban, hogy erre november 6-a előtt fog sor kerülni. Mint erre korábban már én is utaltam, Netanjahu és Romney közeli kapcsolata régi keletű. Bloomfield rámutat arra, hogy „sok a közös barátjuk, tanácsadójuk és pénzügyi támogatójuk”, és így nem zárható ki, hogy „a maximális politikai hatás érdekében a két tábor összehangolja a stratégiáját”. „Az izraeli politikai vitát látva – teszi hozzá a befolyásos washingtoni szerző – nehéz nem arra gondolni, hogy az iráni nukleáris fenyegetés ugyan az ország első számú stratégiai problémája, de az a tény, hogy a legfelsőbb vezetés ennyire sürgetőnek tartja a dolgot, valahol azzal magyarázható, hogy Obama politikai sebezhetőségét akarják kihasználni, belesodorva az Egyesült Államokat egy olyan konfliktusba, amelyről az elnök úgy gondolja, hogy mind ő, mind az ország nehezen engedhet meg magának.”     

Bár az kétségtelen tény, hogy Obamának mindenképpen ártana a választások előtti izraeli katonai akció, míg Mitt Romney – mint erre Philip Stephens is felhívta a figyelmet a The Financial Times szeptember 6-i számában – a „biztonságos kispadról” figyelve az eseményeket „lelkesen szurkolhat a nevember előtti légicsapásnak”, én mégsem értek egyet Douglas Bloomfieldnek azzal az ugyan óvatosan, de mégiscsak félreérthetetlenül megfogalmazott tézisével, hogy a november 6-a előtti támadás fő célja nem annyira az iráni atomprogram leállítása, mint inkább Barack Obama újraválasztásának a megakadályozása.         

Ez kétségtelenül fontos körülmény, de komoly kockázatokkal is jár, és nagyon valószínűtlen, hogy az amerikai elnök és a Pentagon határozott ellenkezését, valamint saját – funkcióban lévő! – titkosszolgálati vezetőinek jól érzékelhető vonakodását  látva, Netanjahu miniszterelnök pusztán ezért meg merné hozni és a szűkebb kabinettel el tudná fogadtatni a légicsapást elrendelő döntést. 

Ez a döntés csakis ideológiai természetű lehet, és csakis a „második holokauszt” puszta lehetőségének a kizárására irányulhat. Ezt a Netanjahu által mély meggyőződéssel vallott álláspontot persze le lehet a stratégia racionálisabbnak tűnő nyelvére fordítani (az izraeli elrettentő erő – beleértve az ún. második csapásmérést lehetővé tevő, atomfegyverekkel felszerelt tengeralattjárókat is – mint a radikális iszlám követőnek gyűlöletével szembeni végső menedék, értelmét veszti, ha Irán rendelkezni fog az atomfegyverek gyártásának képességével; és a hangsúly itt a képességen van, nem az atomfegyverek tényleges birtoklásán), de a mélyén egy irracionális ideológiai elkötelezettség rejlik.   

Erre utalt a Netanjahu bizalmasának számító Tzachi Hanegbi, amikor a Likud múltheti konferenciáján a következőket mondta: „Sorsdöntő 50 nap előtt állunk, talán ugyanolyan sorsdöntő napok előtt, mint amilyeneket a jóm kippúri háború előtt átéltünk. (…) A döntést, hogy megtámadjuk-e Iránt, vagy ne, csak olyasvalaki hozhatja meg, aki rendelkezik az előrelátás képességével, akinek van történelmi víziója, aki egy bizonyos ideológiai otthonból jön. Ma, amikor az iráni veszélyről beszélünk, és megértjük azt, hogy a konfrontációnak meglesz az ára, ezt azért tesszük, mert meg akarjuk kímélni gyermekeinket és unokáinkat attól, hogy egy elviselhetetlen ár megfizetésére kényszerüljenek.”    

Hogy végül is a döntés mi lesz, azt most még nem lehet tudni, de Hanegbi azt mondja, hogy a nem-döntés is sorsdöntő lesz Izrael szempontjából, és alighanem igaza van. Obama szeptember 6-án elmondott programbeszédének külpolitikai részéből egyértelműen kiderül, hogy ő nemcsak most, de később sem akar újabb háborút a Közel-Keleten. 

És jó okkal feltételezhető, hogy amennyiben ő marad az elnök – amire az izraeli katonai akció nélkül komoly esély van –, ha előbb nem is, de a június 14-i iráni elnökválasztás után, amikor Ahmadinezsad végre lelép a színről, kész lesz kompromisszumot kötni az iráni vezetéssel, olyan új javaslatokat előterjesztve, „amelyek – mint Nicholas Burns (2005 és 2008 között) volt külügyminiszterhelyettes nemrég  javasolta – lehetővé tennék Irán számára, hogy polgári atomhatalommá váljon, de megtagadná tőle az atomfegyvert”.

Az mindenestre feltűnő, hogy Obama beszédéből – mint erre a The Washington Post figyelemreméltó szeptember 6-i szerkesztőségi cikke is rámutatott – teljességgel hiányoztak azok az Iránnal szembeni követelések (red lines), amelyek világos amerikai megfogalmazása nélkül – Netanjahu szerint – a konfliktust nem lehet elkerülni.             

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor az izraeli óra valóban ketyegni kezdett.