2000 őszén, pontosan tizenkét évvel ezelőtt az Isten háta mögötti, de annál gyönyörűbb Montanában voltam egy konferencián. A társaság egy része a szálloda halljában nézte az Al Gore és Bush közötti utolsó vitát. A végén elég határozottan megjegyeztem: „Bush lesz a győztes.” „Hogyhogy – kapták fel a fejüket többen is, az amerikai politika rejtelmeihez nálam sokkal jobban értő politikai szakértők és professzorok –, nem látja, Gore mennyivel okosabb?” „Ez nem számít – válaszoltam –. Gore-nak csillog a homloka az izzadságtól, a másik meg könnyedén kommunikál. Ő fog nyerni.”

Neki is láttam rögtön egy cikknek az amerikai külpolitika várható irányváltásáról (a Népszavában jelent meg egy-két nappal a választások előtt), amelyben – George W. Bush és főként Condoleezza Rice kampányszövegeit a kelleténél komolyabban véve – kifejtettem, hogy a Clinton-korszak liberális intervencionizmusa után Amerika felhagy az ún. nemzetépítés nehéz és költséges stratégiájával, és külpolitikája visszafogottabb lesz.

Nos, ebben nagyot tévedtem, mert nem sejthettem előre szeptember 11-ét, sem azt, hogy a Cheney alelnök és Rumsfeld védelmi miniszter körül csoportosuló neokonzervatívok – az iszlám szélsőségesek látványos akcióját is kihasználva – hamarosan háttérbe fogják szorítani a Colin Powell külügyminiszter által képviselt realistább irányvonalat.    

Az ifjabb Bush viszont tényleg győzött, ha nem is olyan simán, mint gondoltam (végül is csak kétszázvalahány floridai szavazaton és nem utolsó sorban a Legfelső Bíróság Bushnak kedvező döntésén múlott az egész).

Mindez csak azért jutott eszembe, mert könnyen lehet, hogy a mostani amerikai elnökválasztás a 2000-eshez hasonló – csak épp fordított felállású – patthelyzetet fog eredményezni, amennyiben a legfrissebb felmérések azt mutatják, hogy Mitt Romney, a konzervatív elnökjelölt országosan egy hajszállal vezet Obama elnök előtt, viszont az utóbbi előnye növekedni látszik az ún. billenő államokban (swing states), amelyekben nem előre lefutott a választás, és így az elektotok többsége mégis őt fogja támogatni.

Így a Romney győzelme melletti érvek legalább olyan meggyőzően hatnak, mint azok, amelyek Obama győzelmét jósolják. De az is lehet, hogy senki sem fog győzni, mint Jeremy D. Mayer választási szakértő írja egy figyelemreméltó cikkben.

Mi lesz, ha senki sem győz? Mi lesz, ha november 7-én reggel arra ébredünk, hogy a választások kimenetele egy, három, öt vagy akár hét államban is kétséges, és olyan törvényszéki küzdelmek elé nézünk, amelyekhez képest a 12 évvel ezelőtti Florida úgy fog hatni, mint egy szülőértekezleti csetepaté?

Több, mint tíz állam fogadott el új választási törvényt a választók azonosítására vagy a korai szavazásra vonatkozóan. Más államok kevésbé nyilvánvaló változtatásokat eszközöltek. Mindezek a változások növelik a nem szándékos tévedések, a zűrzavar vagy a rendszerhibák esélyét.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a két uralkodó párt és rajtuk kívül álló csoportok pereskedni fognak e változások és a választási csalások gyanúja miatt.

Mint az 2000-ben is világossá vált sok szavazó számára, a legtöbb amerikai államban, a fejlett demokráciák zömétől eltérően, nincs semleges választási adminisztráció. Ehelyett a választásokat általában választott vagy kinevezett pártemberek felügyelik.      

Igen, minden más fejlett demokráciától eltérően Amerikának olyan állami vagy helyi szinten irányított ósdi választási rendszere van, amelynek a költségvetése szánalmas és amely híres arról, mennyire pontatlan. Néhány széleskörűen alkalmazott választási módszer esetében a szavazók szándékának megállapítását lehetetlenné tevő hibák aránya jócskán két százalék fölött van, ami Európában közbotrányt okozna.

Úgyhogy viharos vitákra számíthatunk, amelyeket nem lesz könyű lecsillapítani. Lehet, hogy úgy fogunk visszaemlékezni 2000 december 12-ére, amikor Al Gore elfogadta a Legfelső Bíróság 5-4 arányban meghozott döntését, mint a jóindulat és a polgári erények aranykorára. Most ugyanis egyik fél sem úgy néz ki, mint amelyik kész lenne elfogadni a bíróságok – vagy akár a Legfelső Bíróság – döntését.        

A kölcsönös gyűlölködés olyan magas szintre hágott, amilyennel a polgárháború előestéje óta nem találkoztunk. A Kongresszusban alig maradtak mérsékelt politikusok, és mindkét párt meg van győződve arról, hogy a másik fél nemcsak rossz, de egyenesen gonosz.  A növekvő ideológiai szegregáció miatt az amerikaiak egyre inkább vörös és kék templomokban, munkahelyeken, megyékben és társadalmi hálózatokban találják magukat. És sokkal kevésbé bíznak a semleges intézményekben, mint 2000-ben. Mindenütt politikailag elfogult machinációkat látunk.

Végül is az ország túl fogja élni a két, három vagy négy hónapig tartó bírósági csatározásokat. De mindezért nagyon nagyon nagy árat kell majd fizetnünk. Képzeljünk el egy olyan Romney elnököt, vagy Obama elnököt, akit lehet, hogy január 20-a után fognak csak beiktatni, anélkül, hogy az ország 45 vagy még annál is nagyobb százaléka legitim vezetőnek tekintené. Hogyan fognak a piacok erre reagálni?

Nagy nemzetek általában a belső hatalmi harcok és kormányzati kudarcok miatt szoktak gyors hanyatlásnak indulni. Rómának nem volt nagyobb ellensége, mint a belső viszálykodás azon, hogy kit illet az uralkodás joga. A mostani választás tétje nem is lehetne nagyobb, anélkül, hogy a legtöbben ennek tudatában lennénk. Minden egyes különös ügynél, a két jelölt valamennyi ígéreténél döntőbb módon mered elénk a kérdés: képes még Amerika arra, hogy békés módon bonyolítsa le a hatalmi váltást, kegyetlen viták és hetekig tartó bizonytalanság nélkül?                     

A kulcsszó itt a hanyatlás. A már régóta és sokak által szóvá tett politikai döntésképtelenséghez most egy látványos intézményi és alkotmányos patthelyzet társulhat. A japán származású Francis Fukuyama és az ízig-vérig WASP Walter Russell Mead érdekes beszélgetéséből is ez derül ki.   

Fukuyama nehezményezi, hogy az amerikai választási rendszer teljesen elszabadult, olyan folyamat, amelyet – szemben más demokratikus országokkal – nem lehet ellenőrzés alatt tartani, mert az alkotmány, pontosabban az 1791-es alkotmánylevél (Bill of Rights) ezt nem teszi lehetővé. Mivel a bíróságok az alkotmány betűjét szentnek és sérthetetlennek tekintik, mindenki tehetetlenül nézi, hogy míg Japánban vagy Nagy-Britanniában csak hat hétig tart a kampány, az amerikai politikusok legalább két évig kénytelenek kampányolni. Ráadásul ez az alkotmányos kényszerzubbony azt is kizárja, hogy a mértéktelen és a legkülénfélébb lobbi-érdekeket szolgáló pénzadományok rendszerét korlátok közé szorítsák.    

Mead ezzel kapcsolatban a sztoikus derűt ajánlja Fukuyama figyelmébe: „Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket meg kell tanulnom elfogadni, hogy aztán olyan dolgokról gondolkodhassam, amelyeket meg tudok változtatni.” Nagyon jól tudja, hogy az amerikai alkotmányt egy hárommilliós ország számára dolgozták ki, mely három milliónak csak körülbelül egy tizede szavazhatott. Mégsem kíván változtatni rajta.

Amikor pedig Fukuyama arra hivatkozott, hogy amikor két évvel ezelőtt Virginiából a mindig demokrata többségű Kaliforniába költözött, úgy érezte, hogy megfosztották szavazati jogától, és éppen ezért úgy gondolja, hogy sokkal célszerűbb volna az egyes államokon belül az elektorokat nem többségi, hanem proporcionális választással  kijelölni, hogy ne csak a billenő államok  számítsanak, mint például Ohio és Virginia, hanem valamennyi, és hogy ezt a változtatást alkotmánymódosítás nélkül is végre lehetne hajtani, Mead azt válaszolta, hogy az elnökválasztás lényege és igazi szépsége pontosan abban áll, hogy ki „viszi el” – nyilván mindenestül, és nem csak az adott jelöltre szavazók arányában – ezt vagy azt az államot.     

Ez a szokásjogon alapuló angolszász rendíthetetlenség és tradicionalizmus rokonszenves persze, de ugyanakkor tragikus is. Egy hanyatló birodalom ragaszkodása ez saját sztereotípiáihoz, még azon az áron is, hogy ezzel csak saját bukását sietteti.  

*

A fentiek miatt most nem fogom a győztest megnevezni, és az amerikai külpolitika várható irányváltásáról sem fogok írni, mint 2000-ben tettem. Nem azért, mert nem szeretnék tévedni, hiszen eddig sem riadtam vissza és ezután sem fogok visszariadni a “jóslatok”-tól, ha azoknak értelmét látom. (Sokszor a tévedésnek is lehet nagyon is fontos értelme.)

Most másról van szó. Most nem az az igazán érdekes, hogy Amerika milyen irányba fordul, hanem az, hogy milyen irányt vesz a világ (mindenekelőtt a Közel- és a Távol-Kelet, és természetesen Európa) – anélkül, hogy tekintettel lenne Amerika speciális érdekeire.