A neokonok geopolitikai szempontból – mint az eddigi bejegyéseimből is kiderült, és az ezutániakból talán még inkább ki fog derülni – nem tartoznak a kedvenceim közé. Ugyanakkor nem szeretném letagadni, hogy eszük vagy inkább eszességük komoly vonzerőt gyakorol rám. Ez persze nemcsak nekik – mindenekelőtt főkolomposuknak, Bill Kristolnak – köszönhető, hanem jelentős mértékben atyamesterüknek, Leo Straussnak is, akinek Az üldöztetés és az írás művészete című tanulmánya – és az abban foglaltakat kiválóan példázó Spinoza- és Maimonidész-értelmezése – mindig a szemem előtt lebeg, amikor a nyilvánosság számára írok.

Ebben az épp most lezáruló egyetemi első félévben a neokonzervativizmusról tartott kurzusomat – diákjaim nem kis megdöbbenésére – Xenophón Hierón, avagy a zsarnokságról című írásának a részletes elemzésével kezdtem. Azért is, mert Strauss két fontos tanulmányban is foglalkozik vele (a másodikban a múlt század másik jeles gondolkodójának, Alexandre Kojeve-nek a kritikájára válaszol), de azért is, mert a Hierón nekem is az egyik kedvencem. Szimonidész, a költő és a szürakuzai  zsarnok párbeszéde, amelyben az utóbbi elpanaszolja, hogy a sorsa annyira kibírhatatlan, hogy a legjobban akkor járna, ha felkötné magát – ezt persze lehet, csak azért mondja, nehogy a bölcs valami csellel elfoglalja a helyét –, azzal zárul, hogy Szimonidész kifejti: tegyen úgy, mintha igazi népbarát lenne, kedveltesse meg magát alattvalóival, és akkor minden problémája megoldódik, és egyeduralma nem forog majd állandóan veszélyben.

Erre mit ad Isten, épp az utolsó óra előtt, a következőket olvasom Bill Kristol The Spirit of Republicans or the Taste of Xenophon című jegyzetében:

Mint Xenophón tudatlan, de rendületlen csodálója, elképesztett egyik olvasóm emailje, amelyet úgy gondolom, más olvasóim is élvezni fognak.

„Miután elolvastam a The Weekly Standard website-ján, hogy Chris Christie-nek [New Jersey konzervatív kormányzójának, aki nem átallotta az elnökválasztás finisében Obamát agyba-főbe dicsérni a hurrikán idején tanúsított  viselkedése miatt] az elfogadottsága milyen magas, gondolkodóba estem: vajon a republikánusok mostani gondjai nem abból fakadnak-e, hogy nem olvasnak elég Xenophónt?

Christie valószínűleg egyetlen sort sem olvasott Xenophóntól, de mélyen belelátott a mai Perzsia lelkivilágába, és 3:2 arányban meggyőzte a közszolgálati szakszervezetektől függő családokat, a kisebbségeket és a nőket, hogy ő, New Jersey modernkori történelmének egyik legkonzervatívabb kormányzója, kiváló munkát végez. Ez olyasmi, amit csak egy Xenophón agyalhatott ki. Legyen egy bátor és racionális terved, és győzzél meg egy ellenséges csoportot egy ellenséges ország kellős közepén, hogy te vagy az ő emberük. Ez igazán figyelemre méltó tett.

Úgyhogy az jár a fejemben, vajon azok a negatív vélemények, amelyeket Christie újabban a republikánusokról megfogalmazott, nem olyasmik-e, mint azok a gyakori áldozatok és fohászkodások, amelyekkel Xenophón az istenek kegyét kereste végig az Anabázisz [a Perzsiából való visszavonulás] idején. Az emberek nagy többsége manapság nem azért liberális, mert tudatosan jutott erre a meggyőződésre, hanem azért, mert úgy hisz benne, mint ahogy az átlagember szokott hinni istenben. Aminek tekintélye van, az iskola, a tévé, a sajtó, azt mondja nekik, hogy a republikánusok a gonosz megtestesítői. Valóban, nem túlzás azt állítani, hogy a republikánusok elleni gyűlölet az Utolsó Ember istene. (Azt hiszem, Allan Bloom mondta azt, hogy ’a polgárellenes düh az utolsó ember ópiuma…’.) Úgyhogy Christie áldozatot mutat be – mert így kell tennie – ennek a gyűlöletes istennek. Ehhez az istenhez fohászkodik. Ezt az istent karolja fel a nyilvánosság előtt.         

Ezt számtalan formában megtehetné valamennyi republikánus, csak éppen Xenophón szellemében kellene eljárnia. Ehelyett a republikánusok pózolnak,  csak hogy valami eredményt érjenek el, mert képtelenek különbséget tenni a szofista pózolás és a szokratikus irónia között. Nem értik meg, hogy az istenek kikövetelik maguknak, ami az övék, és hogy az államférfi feladata az, hogy a racionális vezetést ne csak igaznak, hanem elfogadhatónak is láttassa azok előtt a hatalmak és előítéletek előtt, amelyeket az ész nem tud megváltoztatni.     

A republikánusok problémája nem az eszmékkel van. Sem a kisebbségekkel, vagy a bevándorlókkal, vagy a nőkkel. A retorikájukkal és a józan eszükkel van baj.

Chris Christie mutathatja az irányt, amerre haladni kell. Az persze biztos, hogy messze van ő egy athéni hőstől. Nyersebb, rikítóbb és érdesebb ő annál. De hát  demokráciában élünk. Érvelése értelmes, részletekbe menő és megyőző. Túl sok lenne a jóból, hogy politikai éleslátásához még Xenophón stílusa is társuljon.”           

Azt mondtam a fiatal szerzőnek, hogy szeretném az emailjét publikálni. „Ez  megtiszteltetés volna” – válaszolta. De – Xenophón szellemében? – hozzátette: „Bár szeretném a nevemet mellette látni, mivel jogi egyetemre járok, azt hiszem okosabb, ha névtelen maradok.”

A neokonok gondolkodásmódját eredeti és kreatív módon megvilágító szöveg – és magatartás. A szerző egyébként nyugodtan hivatkozhatott volna a Hierónra vagy az idős Platón zsarnokság-értelmezésére is. De a jelenlegi amerikai kontextusban az Anabázisz találóbb. Csak egy gond van ezzel a figyelemreméltó írással: szerzője (aki még sokra fogja vinni a neokon táborban) még túl tapasztalatlan ahhoz, hogy jobban elrejtse nemcsak a nevét, hanem egyáltalán a mondanivalóját. Veszélyes – már úgy értem, a „konzervatív ügy” szempontjából veszélyes – dolog ennyire nyíltan fogalmazni. 

És még valami: az amerikai (neo)konzervatív vezetők igazi problémája az, hogy a demokraták jelentős részével talán el tudják hitetni, hogy valójában az ő isteneiknek áldoznak, de a republikánus bázissal – a „borzalmas tagság”-gal, ahogy egy sokat tudó magyar politikus fogalmazott jó húsz évvel ezelőtt –, amely az előválasztásokon kegyetlenül megrostálja őket, nem.

E-mail: vilagnaplo@gmail.com