Az izraeli lapok diplomáciai forrásokra hivatkozva közölték (lásd itt és itt), hogy a brit és a francia külügyminiszter márciusban (vagyis az új izraeli kormány megalakulása után) részletes izraeli-palesztin béketervet kíván előterjeszteni, amelyet Németország és Catherine Ashton, az EU „külügyminisztere” is támogat. A terv független palesztin államot körvonalaz a területcserékkel korrigált 1967-es határok alapján, amelynek fővárosa Kelet-Jeruzsálem. Az európaiak már kapcsolatba léptek Obamával és Kerryvel, a Hillary Clinton helyébe lépő új külügyminiszterrel a béketervről, amelynek értelmében egy regionális közel-keleti béke-bizottságot hoznának létre. Ebben nemcsak a két érintett fél venne részt, hanem Jordánia, Egyiptom és más arab államok is.

Egy magas rangú izraeli tisztségviselő a következőképpen nyilatkozott a helyzetről: „Nagy mozgások vannak a színfalak mögött. Az európaiak nem kényszeríthetik rá Izraelt arra, hogy elfogadjon egy megállapodást, de kétségtelenül kényelmetlen helyzetbe hozhatnak bennünket. Most dolgoznak egy olyan dokumentumon, amely le fogja szögezni az eljövendő békemegállapodás alapelveit, és amelyet kihívásnak szánnak. A palesztinok valószínűleg el fogják fogadni, és Izrael nehéz helyzetbe kerül. Ezzel sarokba szoríthatnak bennünket.”

A közel-keleti kvartett (Egyesült Államok, EU, Oroszország és az ENSZ) legutóbbi ammani tanácskozásán már tárgyaltak a kérdésről, de döntés még nem született, mert az amerikaiak március elejéig haladékot kértek.Ez teljesen érthető, hiszen Obamának meg kell várnia nemcsak a saját (másodszori) beiktatását, hanem azt is, hogy nemzetbiztonsági kabinetje új kulcsembereinek, John Kerry külügyminiszternek, John Brennan CIA-főnöknek és főként Chuck Hagel védelmi miniszternek a kinevezését a szenátus jóváhagyja. Ami nem lesz könnyű, hiszen a katonai csapásmérést mindhárman csak abban az esetben tartják elképzelhetőnek, ha az az amerikai nemzeti érdekek szempontjából  elkerülhetetlenül szükséges. Kerry és Hagel ugyanakkor az aktív külpolitika hívei (a Financial Times kommentátora „agresszív galambok”-nak nevezi őket), és a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetekben is látnak esélyt a diplomáciai, tárgyalásos megoldásokra.

Az egyébként republikánus Chuck Hagelt  azért emeltem ki a hármasból, mert a körülötte zajló nem mindennapi polémia nagyon sokat elárul a mai Amerikáról, és nemcsak a neokonok és a realisták közötti kemény küzdelemről, hanem az amerikai zsidók nagyon mély belső ellentéteiről is.

A neokonok és az izraeli lobbi által vehemensen támadott (lásd itt, itt , itt és itt) Chuck Hagel volt nebraskai szenátort és (Kerryhez hasonlóan) vietnámi veteránt ugyanis nemcsak a nemzetbiztonsági establishment nagy öregjei, nemcsak volt tekintélyes diplomaták, nemcsak Robert W. Merry, a realisták vezető orgánumának, a The National Interestnek a főszerkesztője és még sokan mások vették védelmükbe, hanem olyan liberális cionisták is, mint Bernard Avishai, vagy Peter Beinart, az Open Zion szerkesztője, vagy – a Hagel védelmében szervezett kampány finanszírozójaként, ami nem kevésbé fontos! – az a Bill Benter, aki a Netanjahu-kormány politikáját feltétel nélkül támogató konzervatív AIPAC ellensúlyozására létrejött liberális J-Streetnek is a legnagyobb támogatója.

Nyilván nem azért tették ezt, mert Chuck Hagelt antiszemitának tartják csupán azért, mert egy interjúban azt találta mondani Aaron David Miller volt közel-keleti békeközvetítőnek, hogy „a valóság az… hogy a zsidó lobbi sok embert megfélemlít itt [a kongresszusban]. Mindig elítéltem ostoba fellépéseik némelyikét, mert nem hiszem, hogy ezzel Izrael érdekeit szolgálják. Egyszerűen nem hiszem, hogy ez okos dolog Izrael szempontjából.” És még hozzátette: „Én nem izraeli szenátor vagyok. Én az Egyesült Államok szenátora vagyok. Támogatom Izraelt, de hivatali esküm az Egyesült államok alkotmányához köt, nem az elnökhöz, nem egy párthoz, nem Izraelhez.”

Az amerikai liberális zsidók, akik közé tartozik Thomas Friedman is, a The New York Times vezető publicistája (és akit a neokonzervatív Commentary szerzője természetesen stupid”-nak tart) pontosan azért támogatják Hagelt, mert az a hatalmon lévő, és valószínűleg a január 22-i választások után is hatalmon maradó izraeli jobboldallal szemben úgy véli, hogy „nem lesz béke addig, ameddig a felek a saját elgondolásaikra hagyatkozhatnak”.

A fenti sokatmondó szavak Hagel 2008-as könyvéből valók (America; Our Next Chapter). Január 7-én, amikor Obama végre hivatalosan is kinevezte védelmi miniszternek, az egyik nebraskai lapnak nyilatkozva Hagel ezt – kissé lájtosabb formában – megismételte: „Izrael érdekeit az szolgálja, ha hozzásegítjük Izraelt és a palesztinokat ahhoz, hogy békésen együtt éljenek.”

Nos, ez a „segítség”  szerintem abban állhat, hogy amikor az Európai Unió egy-két hónap mulva a kvartett elé fog terjeszteni egy olyan béketervezetet, amelyben szerepelnek majd az 1967-es határok (amelyeket kölcsönös megállapodás keretében nyilván korrigálni kell), és szerepelni fog Kelet-Jeruzsálem mint Palesztina eljövendő fővárosa, Amerika ezt nem fogja megvétózni.

Ez az amerikai-izraeli viszonyban alapvető fordulatot jelentő lépés – ha sor kerül rá – természetesen még nem vezet el a megállapodáshoz. De Izrael végre szembesülni fog a béketerv (pontosabban a fenti két paraméter vagy alapelv) elutasításának diplomáciai következményeivel. Cipi Livni volt külügyminiszter nem véletlenül mondta 12-én Jeruzsálemben a következőket: „Az ENSZ-ben meghozott döntés [a palesztin államiságról] csak a kezdetet jelentette. Egy vulkán tetején ülünk, amely várhatóan márciusban fog kitörni, amikor a világ letesz az asztalra egy diplomáciai tervet.”

юридическое сопровождение
viknastyle.com.ua
www.smartum.by