Jakeszbruno hozzászólásában nagyon helyesen látja, hogy a „multikulti projekt” válságban van, de éles különbséget tesz a centrum és a félperiféria (Balkán, Közel-Kelet) között, jelezve, hogy az EU-ban (és Kanadában) megoldás lehet a „demokratikus szecesszió”, vagyis a „demokratikus államépítés kiválással”, amihez „a gazda államok” (a félperiférián dívó többségi „zsarnokság”-gal és bantusztán-típusú megoldásokkal szemben) „toleráns jogi kereteket biztosítottak”.

Nos, a skót, a katalán és a flamand szecesszió újbóli napirendre kerülése (1990-ben, amikor A szecesszió vírusa c. cikkemet a Magyar Hírlapban publikáltam, majd 1997-ben, amikor Az erdélyi kérdés a Magyar Kisebbségben megjelent, egy egészen más nyugat- és közép-európai kontextusban, még nem a tulajdonképpeni elszakadás, hanem a devulúció és az ún. alkotmányos régiók megteremtése volt napirenden) szerintem azt jelenti, hogy a nemzeti hegemónia, illetve nemzeti önállóság kérdése még az „igazi pluralizmus” ősterületein, az Egyesült Királyságban és az egykori Németalföldön sem jutott nyugvópontra, a csak 1978 óta demokratikus rendszerű Spanyolországban pedig éppen nem.

És – legalábbis Spanyolországban – nem is juthat, mert a tavaly novemberi regionális választások (lásd itt  és itt) nyomán a katalán parlamentben meggyőző függetlenségpárti többség alakult ki. Az új parlament januárban 85-41 arányban megszavazta a függetlenségi nyilatkozatot, amely kimondja, hogy 2014-ben az elszakadásról referendumot fognak tartani. Ha van egy kis fantáziájuk (és miért ne lenne), akkor erre a jövő ősszel (a bannockburni csata – ezen a skótok legyőzték II. Edward normann seregét, Mel Gibson filmet is készített róla – 700. évfordulóján) esedékes skót népszavazással egyidőben fognak sort keríteni.

Van azonban egy alapvető különbség a két helyzet között.  David Cameron miniszterelnök és Alex Salmon  „első miniszter” megállapodásának  köszönhetően a skót referendum törvényes lesz (az angol feltétel az volt, hogy a szavazólapon csak egyetlen kérdés – a függetlenség – szerepelhet, és a gyakorlatilag teljes költségvetési autonómiát jelentő ún. maximális devolúció nem). Jelenleg nem tűnik valószínűnek, hogy a többség az elszakadásra szavazna (innen a londoni engedékenység), de másfél év alatt sokminden megváltozhat.

Spanyolországban viszont teljes alkotmányos patthelyzet alakulhat ki, ugyanis az alkotmány nem teszi lehetővé a szecessziót, és így az arról szóló (a többség által szinte biztosan támogatott) katalán népszavazás Madrid szemében érvénytelen lesz.

Hogy ez hová vezethet, arról most nem érdemes elmélkedni. De arról annál inkább, hogy a helyzet a spanyol nemzeti hegemónia hívei – a jobboldali Néppárt és az ő álláspontjukat magáévá tevő spanyol alkotmánybíróság – miatt vált kritikussá. A katalán parlament által 2006-ban elfogadott autonómia-statutumot az akkor szocialista többségű madridi parlament támogatta, a katalán népszavazás pedig – óriási többséggel – megerősítette. A madridi alkotmánybíróság azonban – az ellenzéki Néppárt kifogásainak helyt adva –  2010 júliusában több pontját is alkotmányellenesnek minősítette (mindenekelőtt azt, amelyik a katalánokat nemzetnek minősíti). Mivel akkor épp Barcelonában voltam, beszámoltam a döntés elleni hatalmas tüntetésről.

A spanyol álláspontot nagyon jól kifejezik Alberto Ruiz-Gallardón spanyol igazságügyminiszter alábbi szavai: „Katalónia függetlensége valójában Spanyolország mint nemzet megszűnését jelenti.” A most hatalmon lévő spanyol nacionalista jobboldal (ezt nem megbélyegzésként mondom, hanem csak megállapítom, hiszen ők egyszerűen nem lehetnek mások, mint nacionalisták) csak azért festi az ördögöt a falra, hogy annál élesebben kinyilváníthassa: Katalónia alá van vetve a többség akaratának. Alkotmánymódosítás nélkül nem kerülhet sor semmiféle referendumra, az alkotmányt pedig csak országos népszavazással lehet megváltoztatni. Soraya Sáenz de Santamaría miniszterelnökhelyettes pontosan megmondta, mire lehet számítani: „Nem csak törvényes és intézményi eszközök állnak rendelkezésre ahhoz, hogy megakadályozzuk a [függetlenségről szóló] referendumot, de van itt egy kormány, amely használni is fogja ezeket az eszközöket.”

Nagy kérdés azonban, hogy – tekintettel a gazdasági megszorítások miatti növekvő elégedetlenségre és a legújabb belpolitikai botrányra – másfél év múlva ez a kormány a helyén lesz-e még. Mindenestre a Néppárt népszerűségének a zuhanása Brüsszel  – és mások – szerint egy görög típusú belpolitikai fragmentálódás veszélyét vetíti előre, azaz egy olyan helyzetet, amelyben mind a jobbközép, mind pedig a balközép (Szocialista Párt) el fogja veszíteni támogatói jelentős részét, és az ország gyakorlatilag kormányozhatatlanná válik.

Ha tehát tíz vagy húsz évvel ezelőtt a különböző autonómiatörekvések és a Nyugat-Európában valóságosan is működő autonómiák a hatékonyabb politikai integrálódás eszközei voltak (illetve lehettek volna), ma már sokkal inkább az általános – tehát nemcsak Európára, hanem a Közel-Keletre és más térségekre is kiterjedő – politikai dezintegrálódás egyik extrém esetének tűnnek, amely a politikai integráció adott keretének (azaz a nemzetállamnak) a teljes tagadását (értsd: elhagyását) tűzi ki célul. Katalónia (vagy Flandria) esetében így a nemzeti önaffirmáció egyben a kaotizálódó környzettől való menekülés módja is egyben, ami persze állami és EU-szinten nem csökkenteni, hanem inkább növelni fogja a káoszt.

Úgyhogy, mire 2014-ben túl leszünk a belgiumi parlamenti választásokon, amelyen eldől, hogy Bart De Wever antwerpeni polgármester pártja, az NWA szövetségi szinten is döntési helyzetbe kerül-e, valamint a skót és a katalán népszavazáson (ez utóbbit szerintem akkor is meg fogják tartani, ha a spanyol alkotmánybíróság jóelőre semmisnek fogja nyilvánítani), elképzelhető, hogy a politikai dezintegrálódás mélyebb folyamatai is jobban előtérbe fognak kerülni.

Jakeszbruno felvetésére visszatérve, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a „demokratikus szecesszió” egyáltalán nem lehetséges. Jogilag Nagy-Britanniában lehetséges. De ha véletlenül bekövetkezik (ez, mint már jeleztem, e pillanatban nem valószínű), nem a skót „demokratikus államépítés”-t lesz majd érdemes közelebbről megfigyelni (hiszen ők lényegében már most is ezt teszik), hanem a szűkebb Angliát, amelyben nemcsak a liberálisok válnak majd „strukturális kisebbséggé”, hanem a laburisták is, a politikai színteret  pedig az Európának félig, illetve teljesen hátatfordító toryk és az angol „Függetlenségi Párt” (UKIP) demagógjai foglalják majd el.

Юридические услуги Киев
www.viknastyle.com.ua/
smartum.by/