Aaron David Miller, aki Clinton elnöksége idején az arab-izraeli béketárgyalásokon résztvevő amerikai team kulcsfigurája volt, The Much Too Promised Land című, 2008-ban megjelent könyvében leírja, hogy miután 1996 nyarán, első találkozásuk alkalmával Netanjahu kioktatta Clintont az arab-izareli konfliktus igazi természetéről, az elnök kifakadt: „Who the fuck does he think he is?  Who’s the fucking superpower here?”

A kérdést – ha szangvinikusabb természetű – Obama is feltehette volna 2011 májusában, amikor Netanjahu – mint ezt  annak idején megírtam – felmosta vele a Kongresszus parkettjét. 

Obama most – hatalma csúcspontján – úgy gondolhatja: eljött az ideje, hogy visszaadja a kölcsönt. Legalábbis erre utal az a váratlan bejelentés, hogy március 20-án – egy tágabb közel-keleti körút keretében – elnöksége óta először Izraelbe látogat. Azt persze nem lehet tudni, hogy valójában mit is akar, de az tény, hogy már a látogatás puszta ténye is komolyan befolyásolhatja az izraeli kormányalakítási tárgyalásokat.

Mivel Netanjahu és Liberman közös pártja, a Likud-Béténu  jóval gyengébben szerepelt a januári választásokon, mint azt vezetői remélték, a látogatás csak még inkább arra ösztönözheti a kormányalakítással megbízott Netanjahu tárgyalópartnereit, mindenekelőtt Jair Lapidot, a Jes Atíd (Van Jövő) és Naftali Bennettet, a Bájt Hajehudi (Zsidó Otthon) vezetőit, hogy egyelőre közös frontot alkotva kitartsanak amellett, hogy a katonai szolgálat alól felmentett ultraortodoxokat képviselő Sasz ne kerülhessen be a kormányba.

Netanjahu opcióit tovább szűkíti, hogy amennyiben viszont (Obamára való tekintettel) a szokásos taktikázó, a palesztinok intranzigenciájára számító „béketervet” kívánná újból előterjeszteni, potenciális partnerei (Lapid, Cipi Livni volt külügyminiszter vagy akár a munkapárti Selli Jakimovics) csak abban az esetben lépnének vele koalícióra, ha az egyértelműen elismerné a palesztin állam létjogosultságát. Ebbe viszont Netanjahu nem mehet bele, mert akkor nemcsak a Ciszjordánia nagy részét annektálni akaró Bennettel, hanem saját pártjával is) szembetalálná magát. Bennett mindenestre a Knesszetben megtartott szűzbeszédében kijelentette: „Nincs hely a mi Istenadta területünkön egy másik állam számára. (…) Izrael földje Izrael népéé.” És ezzel a Shlomo Avineri által „álszent fundamentalizmus”-nak  nevezett ideológiai alapállással a Likud képviselőinek többsége is egyetért.  

Izrael nehéz helyzetbe került. Amiből persze volna egyfajta kiút, amit Ámosz Jadlin, a Tel Aviv-i Egyetem Nemzetbiztonsági Intézetének (INSS) igazgatója és 2006 és 2010 között az izraeli katonai hírszerzés főnöke vázolt február elején az amerikai New Israel Forumon (vö: Trudy Rubin: Bold proposals for the Mideast, The Philadelphia Inquirer, febr. 7.).

Javaslatom az – mondta Jadlin, nyilván nemcsak Netanjahura, hanem Obamára is gondolva –, hogy az új izraeli kormány adjon át egy béketervet a palesztinoknak, amely a Clinton- és az Olmert-paramétereket követné [ezeket Clinton 2000-ben, Olmert pedig 2008-ban terjesztette elő, az 1967-es határokat alapul vevő területcseréket és Jeruzsálem kettős fővárossá alakítását  javasolva].     

Cserében a palesztinoknak el kell fogadniuk, hogy a menekültek csak az új palesztin államba térhetnek vissza, és garantálniuk kell, hogy országuk nem válik egy Izrael elleni támadás kiindulópontjává. 

Mindenkit emlékeztetek arra, hogy Abu Mazen [Mahmud Abbasz] soha nem mondott igent Olmert ajánlatára. De azt hiszem, ezt most újból elő kell vennünk, még akkor is, ha a megállapodás nem valószínű. Ha tévedek, és a palesztinok beleegyeznek, nagyon jó. Ha viszont igazam van, és soha nem egyeznek bele, nem mi leszünk a hibások. Ebben az esetben Izrael – nemzetközi jóváhagyással – egyoldalúan kivonulhat a Nyugati Part legnagyobb részéből, annak nagyjából tíz százalékát megtartva, mindaddig ameddig a palesztinok el nem határozzák magukat a békére.        

Az elképzelés tökéletes, és persze tipikusan a hírszerző-szakértő észjárását követi, nem a politikus kényszerpályáit.  2011 májusában Netanjahu egyszer már – amerikai pályán, amit ő nagyon jól ismer – visszautasította az 1967-es határok alapul vételét, gondolom, mindenekelőtt Jeruzsálem miatt, amelyen nem óhajt osztozkodni. És ebből most sem engedhet, már csak azért sem, mert Jair Lapid – saját tanácsadójától és édesapja (a magyar származású Tommy Lapid) egykori legközelebbi barátjától, Ehud Olmerttől  (nem túl elegáns módon)  elhatárolódva - szintén ragaszkodik az egységes Jeruzsálem fikciójához.  

Utóbbi persze lehet hogy ezt csak kiinduló tárgyalási pozíciónak tekinti. Igaz, hogy nem rajong a palesztinokért, de pontosan azért akar megállapodni velük, mert elege van belőlük („Izraelnek végre meg kell szabadulnia  tőlük, és védőfalat kell emelnie közénk!”). Lapid számára a három nagy ciszjordániai kolónia (Ariel, Gus Eción és Máále Adumin) megtartása és a menekültek kérdésének rendezése az igazán fontos, nem pedig Kelet-Jeruzsálem arabok lakta része, a maga több, mint 300 ezer lakosával. És arról sem szabad mefeledkezni, hogy a Jes Atíd egyik kulcsembere nem más, mint az Oscar-gálán most bemutatott The Gatekeepers egyik „sztárja”, a Sin Bét (izraeli belbiztonsági szolgálat) volt vezetője, Yaakov Perry, aki a 2002-es arab békekezdeményezés elfogadását javasoló Izraeli Békekezdeményezést elindította.

Obama március 20-án délben érkezik Izraelbe. 21-én délelőtt Ramallahban tárgyal a palesztin vezetőkkel, majd délután beszédet mond a jeruzsálemi Nemzetközi Konferenciaközpontban (bár egyesek azt szerették volna, hogy a Knesszetben, mások pedig azt, hogy a Tel Aviv-i Rabin-téren beszéljen).

Az amerikai elnök nem döntheti el az izraeliek helyett, hogy mit tegyenek. De a Clinton- és Olmert-paraméterek újbóli leszögezésével világossá teheti Izrael számára, hogy Amerika (a közel-keleti kvartettel együtt) milyen megoldásban érdekelt. A fentebb már idézett Miller, aki rendkívül szkeptikus  az izraeli-palesztin békefolyamat esélyeit illetően, Obama február 12-i évértékelő beszédét elemző cikkében a következőket írja: „Az izraeli-palesztin kérdés paradoxona az, hogy túl bonyolult ahhoz, hogy éppen most megoldják, és túl fontos ahhoz, hogy elejtsék. Obama ebben a játéktérben lesz kénytelen cselekedni. És bár nincs sok esélye a sikerre, Obama második mandátuma idején rászánhatja magát egy vakmerő cselekedetre, talán arra, hogy kijelölje a végleges státusra vonatkozó megállapodás amerikai paramétereit.”        

Ha ezt megteszi, mégpedig nem valamikor a következő négy év folyamán, mint Miller kissé ködösen megfogalmazza, hanem március 21-én, akkor a pontosan erre a lépésre váró közel-keleti kvartett –  John Kerry új amerikai külügyminiszter vezetésével – rövid időn belül kidolgozhat egy új útvonal-tervezetet, amely (a Bush-féle road maptől  eltérően) Jeruzsálem kérdésében is világosan fog fogalmazni, legalább annyira, mint Clinton 2001 január 7-én, vagy mint Kerry 2010-ben. („Minden tárgyalásnak vannak határai – mondta Kerry, a szenátus külügyi bizottságának elnöke, a Wikileaks szerint a katari emirnek –, és mi tudjuk, hogy a palesztinok számára az Al-Aksza mecset fölötti ellenőrzés és valamiféle kelet-jeruzsálemi főváros nem képezheti alku tárgyát, mint ahogy az izraeliek számára sem tárgyalási téma az állam zsidó jellege. A lehetséges palesztin állam demilitarizálása és határai viszont tárgyalásos úton megoldhatóak.”)  

Ezzel Obama, az izraeli miniszterelnöknek szóló korábbi fenyegető üzeneteit (lásd itt -  és  itt) tettekre váltva, véglegesen sarokba szoríthatja – mégpedig a saját térfelén! – az izraeli miniszterelnököt, aki Amerikát kissé túl könnyű prédának vélte.

Netanjahunak ugyanis most már csak egyetlen lehetősége maradt arra, hogy egyrészt meghirdethesse a palesztinokkal való tárgyalási szándékát, másrészt biztos lehessen benne, hogy azok vissza fogják utasítani: ha 61 képviselő támogatásával (Beginnek is ennyi volt annak idején) olyan jobboldali kormányt alakít, amely egy „hosszú távú átmeneti megállapodást” javasol, egyértelműen elzárkózva attól, hogy Jeruzsálemről és a végleges határokról valaha is tárgyaljon.

Ám ha Obama – a kvartettel együttműködve – világosan leszögezi a végleges megállapodás paramétereit, ennek a kormánynak nem marad semmiféle diplomáciai mozgástere. Ezzel a Netanjahu-korszak lényegében véget ér, és Izraelben előbb-utóbb új választásokat fognak kiírni. Amelyen már nem a hagyományos jobb- és baloldali cionizmus (vagyis a Likud és a Munkapárt), hanem a vallásos-nacionalista és a szekuláris-nacionalista cionizmus új pártjai és személyiségei (mindenekelőtt Naftali Bennett és Jair Lapid) fognak megütközni.