Európában új, az eddig megszokottnál keményebb és érdesebb, az angolszász politikai etikett-től nagyon különböző politikai stílus kezd meghonosodni.

Josef Joffe, a Die Zeit egy ideje Amerikában élő főszerkesztője szerint a németeknek igazuk van, amikor ragaszkodnak ahhoz, hogy a gazdasági és pénzügyi fegyelem betartása nélkül az euróövezetben senki sem számíthat támogatásra.

Ez nem feltétlenül a teuton kétbalkezesség miatt van, ami oda vezetett, hogy Vilmos császár 1890-től kezdve mindig a rossz lóra tett. A nagyok és hatalmasok mindig bajba kerülnek, csak azért, mert nagyok és hatalmasok.  

A valutaunió kialakítása során a németek azt hitték, hogy a Club Med tagjait rávehetik a fiskális és mikrogazdasági feddhetetlenség betartására. Ám ezek a remények szertefoszlottak. De Berlinnek – és Bécstől Helsinkiig húzódó követői kis csapatának – kell felülkerekednie, ha csak nem törődnek bele abba, hogy örökké nekik kell áldozatot hozniuk.

Ehhez azonban most hozzáadódik egy új kockázati tényező, amit általános választásoknak hívunk. Úgyhogy ne számítson senki túl sok német nagylelkűségre az őszi választásokig. Merkel kancellár ebben az évben egy kicsit jobban hajlik arra, hogy elmenjen a végsőkig, mint máskor.         

Nem könnyű Németország bőrében lenni: amely a kontinens közepén mindig túl erős volt Európának, ahhoz meg túl gyenge, hogy uralkodjék fölötte. De az európai hatalmi rivalizálás, hatvan év szorosabb unió után unalmasan békés. Úgyhogy a tabloidok tegnapi démonokat felemlegető Berlin elleni támadásai távol járnak az igazságtól. Vilmos császár és Merkel asszony, a páncélos hadosztályok és a valutatartalékok Európáját egy világ választja el egymástól. Az utóbbi 500 évhez hasonlítva ez kész mennyei boldogság – egy-két haircut ide vagy oda.      

Ha a helyzet nem is annyira derűs, mint Joffe sejteti, tény, hogy a németek most valóban nem páncélosokkal és csatahajókkal érvelnek, mint 100 évvel ezelőtt. Ez azonban az angolokon nem segít, sőt. Ezzel a Németországgal sokkal nehezebb megküzdeni, sokkal nehezebb szövetségeseket találni ellene, mint Vilmos idejében. És ez a növekvő ingerültség érződik is az egyre aggodalmasabb brit kommentárokon.

A Reuters úgy tudja, hogy néhány EU-bennfentes már nyíltan német „hegemóniáról” beszél, Schäuble mellett a többi pénzügyminiszter teljesen háttérbe szorul. A britek tisztában vannak a német álláspont szélesebb, stratégiai hátterével. Németország most kemény tárgyalásokat folytat az euróövezetben kialakítandó bankunióról, és – Finnországgal, Hollandiával együtt – úgy véli, hogy mivel az lehetővé teszi a bankok közvetlen és centralizált szanálását, vagyis az adófizetők pénzének egyfajta közös alappá való tényleges átalakítását (fiscal transfers), mielőtt életbe lépne, az euróövezetnek meg kell szabadulnia a 2007-es válság előtti adósságok terhes örökségétől.

Az igazi baj azonban az – szerintük –, hogy a németek lépései sorozatosan olyan helyzeteket teremtenek, amelyek következményeivel nincsenek tisztában. Egyrészt nem értik meg, hogy a gazdasági kérdésekben nem elvi alapon, hanem pragmatikusan, a várható eredményekre koncentrálva kell eljárni, másrészt egyszerűen „nem értenek a geopolitikához”. Angol szemszögből nézve (lásd itt, itt és itt) teljes képtelenség, hogy „egy EU-tagállamot az oroszok karjaiba kényszerítenek, ezzel komoly jelzéseket küldve az Oroszország közelében lévő többi államnak is”. London egyre elkeseredettebben szemléli, hogy Berlin – egyelőre – egyáltalán nem törődik azzal, Ciprus mennyire érzékeny terület: 1. kiemelt – amúgy nem lövészárkokkal, hanem kiváló strandokkal behálózott –  titkosszolgálati „csatatér” mind NATO-orosz, mind izraeli-iráni vonatkozásban; 2. Viktor Hrikov admirális, az orosz katonai flotta parancsnoka épp a napokban jelentette ki, hogy szeretne öt vagy hat hadihajót egy földközi-tengeri állandó bázison elhelyezni; 3. Ciprusnak komoly – egyes becslések szerint akár 100 milliárd eurót érő – kiaknázatlan gázlelőhelyei vannak.

A németekre – mint előző elemzésem végén én is utaltam rá – kétségtelenül jellemző egyfajta geopolitikai éretlenség (emiatt a huszadik század folyamán már kétszer is engedtek a katasztrófapolitika kísértésének), de véleményem szerint, ami késik, nem múlik. Egyelőre csak arról van szó, hogy valóban „nem értenek” ahhoz a geopolitikához, amit az angolok, vagy inkább az angolszászok kitaláltak és ma is képviselnek (ez nem volt mindig így, gondoljunk csak arra, mennyire értékelte és hogyan gondolta tovább Haushofer  a két háború között és a német-orosz paktum idején Mackinder alapkoncepcióját). De talán jobban fognak érteni hozzá, ha majd ők maguk határozzák meg „geopolitikájuk” paramétereit.

Ebben komoly segítségükre lehet – egyfajta, idejében jövő ébresztőként – Oroszország még az övékénél is keményebb és érdesebb Ciprussal kapcsolatos viselkedése. Felix Salmon, a Reuters bloggere ész-szerű hipotézist vázol fel azzal kapcsolatban, „mire játszanak” az oroszok Ciprussal kapcsolatban.

Az oroszok abszolutista álláspontra helyezkednek. Nem, mi nem fogjuk megváltani a bankjaitokat. Nem érdekelnek a gázlelőhelyeitek. És ehhez egy kimondatlan, de annál nagyobb hatású fizikai fenyegetés társul minden olyan ciprusi címére, aki a nagyhatalmú oroszoknak többmilliárdos kárt okoz.

Oroszország pontosan tudja, kik ülnek a pókerasztal körül: ők nem Ciprussal játszanak, hanem az EU-val. Ha Oroszország most jóhiszemű tárgyalásokba kezdene Ciprussal, ezzel az EU-t segítené, csökkentve annak az EU-támogatásnak a mértékét, amelyre a szigetországnak szüksége van. Ráadásul Németország vagy az Eurócsoport vagy az EKB vagy akár az IMF bármilyen megállapodást megvétózhatna. Oroszország túl nagy és túl fontos ahhoz, hogy olyan alkukat kössön, amelyeket egy német pénzügyminiszter szeszélye felboríthat.

Miközben pontosan tudjuk, miket nyilatkozik az orosz pénzügyminiszter, azt már kevésbé tudjuk, hogy azok a másfajta, titokzatos oroszok, akikkel Ciprus éppen most tele van, miket is mondanak a ciprusi képviselőknek arról, hogyan szavazzanak a parlamentben.   

Úgyhogy komoly esélye van annak, hogy Ciprus az oroszok kliens-államává válik, akár bennmarad az euróövezetben, akár nem. Végül is Ciprus jelenleg az Eurócsoport kliens-állama, és ennek következtében súlyos sebeket kapott. Az mindenestre biztos, hogy ha enged az EU-nak, akkor a belátható jövőben semmi autonómiája nem lesz.

Ciprus és az EU számára az lenne a legjobb, ha Oroszország most segítene, mielőtt a bankok kedden újra kinyitnak a szigeten. De Oroszország nem azt nézi, hogy mi lenne jó Ciprusnak, vagy az EU-ak, hanem azt, hogy mi a jó Oroszországnak. Ez az egész – fejeződik be Salmon okfejtése – semmire sem emlékeztet engem jobban, mint egy klasszikus Wall Street-i besszre spekuláló „medvevadászat”-ra, amely arra van kitalálva, hogy jól levigye az árát valaminek, amit aztán nagyon, nagyon olcsón felvásárolhatsz. És még az is lehet, hogy bejön a dolog.

*

Ilyen kérdésekben természetesen nem lehet biztonsággal tervezni vagy a fejleményeket előrelátni – hiszen, mint az izraeli Ilan Amit, a nemrég elhunyt messzire látó vak matematikus és biztonsági szakértő mondta: „A véletlennek olyan hatalmas súlya van, hogy individuális vagy akár közösségi szinten is lehetetlen isteni gondviselésről beszélni. Néha úgy tűnik, hogy anélkül, hogy tudomásunk lett volna róla, elnyertük méltó büntetésünket, vagy hogy valami jó történt velünk az őseinknek köszönhetően, vagy mert valamilyen formában megérdemeljük. De ez éppen olyan véletlen, mint bármi más, ami véletlenül történik velünk.” –, én mégis úgy gondolom, hogy a globális geopolitika vagy egyszerűen a túlélés kényszerűségei minden „öntudatosabb” országot arra vezetnek, hogy valamiféle civilizációs burokba húzódjék. Már úgy értem, olyanba, amely valóban megfelel az elvárásainak, a szokásainak és az ösztöneinek.

Az ún. Nyugat, amelybe a hidegháború teljében többek között Törökország és Japán is beletartozott, nem ilyen, hanem egy átmeneti ideológiai-stratégiai entitás. Az angloszféra, a szűkebb Európai Unió, az ortodox Délkelet-Európa és Eurázsia és természetesen a konfuciánus világ viszont igen. Németország fő problémája abból adódik, hogy míg Amerika, Oroszország és Kína vezető szerepe egyértelmű és magától értetődő (bár nyitott és nehezen megoldható kérdések azért mindhárom civilizációs szférában vannak), az Európai Unióban még nem történt meg a túlságosan nagyra nőtt és jelen formájában életképtelen struktúra átrendeződése.

Ez önmagában még nem is volna olyan nagy baj, ha az elkerülhetetlen átmenet törésmentes lenne. De ez egyáltalán nem biztos. Itt nem is annyira a déliek el- és leszakadására gondolok, hanem  a francia-német ellentét esetleges kiéleződésére. A Ciprus körül kialakult helyzet azt mutatja, hogy Berlin a német-brit és a német-orosz érdekelellentéteket egyelőre tudja kezelni. Különösen, ha meggondoljuk, hogy a brit-orosz érdekellentétek erősebbek és feloldhatatlanabbak az előbbieknél. De a szűkebb – a Eurospeak-ben északinak nevezett, de inkább közép-európai – Unió elképzelhető megerősödése (egy-két déli euró-tagállam esetleges kiválása után) a jelenlegi francia kvázipolgárháborús helyzetet annyira elmérgesítheti, hogy az a külpolitika alappillérét, a francia-német stratégiai partnerséget is veszélybe sodorhatja. És mindez együtt már valóban elviselhetetlen terheket róna a német politikára – a száz évvel ezelőtti alaphelyzethez hasonlóan.

Úgyhogy most csak azt tudom mondani: remélhetőleg nem így lesz.

*

A teóriától térjünk visza megint a tényekhez. A legújabb jelentések szerint a ciprusi elnök és a pénzügyminiszter elutazott Brüsszelbe, ahol magas szintű találkozó kezdődik, Herman Van Rompuy és Jose Manuel Barroso részvételével. Ezt követően Anasztasziadesz Christine Lagarde-dal, az IMF igazgatójával és Mario Draghival, az EKB elnökével fog találkozni. Ez után, du. 6-kor kezdődik az Eurócsoport tanácskozása.

Érdekes este lesz.

чувствительность зубов
адвокат по налоговым спорам
smartum.by/