Sir Edward Grey brit külügyi államtitkár 1914. augusztus 3-án, a Belgium elleni német ultimátum napján, röviddel az angol hadüzenet előtt az Alsóházban tartott beszédében a következőket mondotta: „Ha Franciaország egy élethalálharc során vereséget szenved…, nem leszünk abban a helyzetben, hogy döntő súllyal használjuk hatalmunkat, hogy meg nem történtté tehessük azt, ami a háború során történhet: egész Nyugat-Európának egyetlen hatalom alatti egyesülését.” Másnap, egy magánbeszélgetés során ehhez még hozzátette: „Anglia pozíciója oda lesz, ha megengedjük, hogy Németország uralkodjon Európán.” (Vö: Niall Ferguson: The Pity of War. 1914-1918. London, Penguin Books, 1999. 163; A világháború története. II. kiadás, Budapest, Tolnai [é. n.]. 143.)

Nos, két elveszített háború és az európai integráció elmélyülésének és folyamatos kibővülésének évtizedei után egyre inább úgy tűnik, hogy az „európai Németország” helyett meg kell barátkoznunk a „német Európa” gondolatával. A ciprusi válság kezelése – Gideon Rachman, a Financial Times külpolitikai kommentátora szerint – ezt bizonyítja, mivel „a válságba került kontinens irányát legfőképpen a berlini politikusok és tisztségviselők eszméi és preferenciái határozzák meg”.

De nemcsak a németek erejéről van itt szó, hanem ezzel egyidejűleg a többi hatalom rendkívüli gyengeségéről is, amelyek eddig ellensúlyozták a német hatalmat. Az erőtlen spanyol és olasz kormány pénzügyi bajokkal küszködik. Nagy-Britannia nem tagja az eurónak, és így nem szólhat bele a dolgokba.

Ám a válság legfeltűnőbb vonása az, hogy a franciák eddig erőteljes hangja elnémult. Jean Monnet-tól Jacques Delors-ig mindig azzal büszkélkedtek, hogy ők az európai terv intellektuális vezérei. François Hollande elnöksége alatt semmi jele nem látszik annak, hogy Franciaország egyenrangú szerepet játszana Németországgal. Ciprus kérdésében még a finnek is többet nyomtak a latban, mint a franciák. Hollande kifejezésre juttatta, hogy nem ért egyet a németek  által szorgalmazott megszorítási politikával, de nem állt elő egy épkézláb ellenalternatívával. Nem állt a déli országok szövetségének az élére, ami visszaszoríthatta volna a németeket. Ugyanakkor azzal sem törődött, hogy jó munkakapcsolatot alakítson ki Merkellel.

Mindez oda vezetett, hogy a németek egyedül vannak a porondon: ők állítják ki a csekket, ők tartatják be a szabályokat, és egyre inkább ők is szabják meg azokat. Ez veszélyes helyzet Európa – és nem utolsó sorban Németország – számára.     

Az Economist már a tavalyi francia elnökválasztási kampány idején figyelmeztetett, hogy Franciaország képtelen szembenézni a saját helyzetével, és hogy Hollande győzelmének drámai következményei lehetnek. De arra azért a legvadabb álmukban sem gondolhattak, hogy alig egy évvel a megválasztása után a kormánytöbbség szélsőbalos belső ellenzéke, Jean-Luc Mélenchon, a francia Balpárt és egyben a kommunistákat is magában foglaló Baloldali Front vezére a népszerűségi listán meg fogja előzni az elnököt (36% – 31%).

Mélenchon bezzeg nem riad vissza attól, amitől Hollande érthető módon visszariad: hogy ti. élére álljon annak a “német Európa” ellen irányuló “állampolgári forradalom”-nak  (révolution citoyenne), amelynek a jelen történelmi korszakban “Dél-Európa az új gravitációs központja”. (Ez persze nem lesz könnyű, mert – mint a Ciprus körül zajló események egyik főszereplője, Mikhael Szárrisz pénzügyminiszter megjegyezte (21:19) – : “Nyilvánvaló, hogy Németország keresztül akarja vinni az akaratát a déli népekkel szemben. (…) Franciaország hallgatott. De hát Franciaországnek meglesznek hamarosan a maga problémái, amikor majd neki is szüksége lesz partnerei segítségére…”)

Egy nemzetközi felmérés szerint Franciaországban ma a lakosság negyede úgy véli, hogy „a kapitalista rendszertől meg kell szabadulni”, és csak 20% gondolja azt, hogy a kapitalista rendszer inkább jól működik (Kínában ez az arány 58%!). Ha ehhez hozzávesszük, hogy Marine Le Pen, a Front National elnöke azzal fenyegetőzik, hogy a 2014 júniusi európai parlamenti választásokat az EU mellett vagy ellen állást foglaló népszavazássá fogja változtatni, némi fogalmat alkothatunk a francia rendszerellenes (antisystème) tábor erejéről.

Ennyit Franciaországról mint az európai geopolitikai egyensúly kulcsországáról.  (Az olasz belpolitikai helyzettel hamarosan egy külön elemzésben foglalkozom.)

Úgyhogy nem csoda, hogy az angolok nyugtalanok, és hogy a német dominancia miatti aggodalmaiknak nemcsak a Financial Times vagy az Economist finomabb modorában, hanem valamivel keresetlenebb formában is hangot adnak. Ennek az attitűdnek a lényege, hogy minden és mindenki jobb, mint a “német Európa”. Nigel Farage, az angol “függetlenségi párt”, a Ukip vezetője azon háborog , hogy Brüsszel, pontosabban Berlin “az eurót akarja megmenteni, nem Ciprust”, de nagy szerencse, hogy “van egy ciprusi [ortodox] érsekünk, aki a saját népét támogatja, nem az EU-t”. (Farage nemrég megbeszélte a szélsőségesen EU-ellenes és a nekonokat támogató Rupert Murdoch-kal, hogy a 2015-ös választások után milyen feltételek mellett lesz hajlandó koalícióra lépni az újabb felmérésekben egyre gyengébben szereplő konzervatívokkal.)

Anatole Kaletsky pedig, a Reuters elemzője egészen odáig ment, hogy valósággal rá akarta tukmálni Putyinra Ciprust: mentse meg inkább ő az összeomlástól és vigye, így legalább újból bebizonyíthatja a világnak, hogy globális szuperhatalom, amivel semmi gond nincs, ha egyszer a segítségével “keresztül lehet húzni Németország és az EU számításait”.

Yves Lacoste, a francia és az európai geopolitika nagy öregje, akinek nemcsak néhány fontos előadását hallhattam Párizsban, hanem nem egy emlékezetes beszélgetést is folytathattam vele, mindig hangsúlyozta, hogy a geopolitika szempontjából nemcsak és talán nem is elsősorban a földrajzi, gazdasági, katonai stb. reáliák a fontosak, hanem a geopolitikai percepciók, amelyek – függetlenül attól, hogy megalapozottak-e, avagy sem – mindennél inkább árulkodnak egy nép hatalmi törekvéseiről, arról ahogy egy adott történelmi kontextusban saját vélt és/vagy valós érdekeinek megfelelően viszonyul barátaihoz és ellenfeleihez (vagy éppenséggel ellenségeihez).

Az angoloknak a „kontinens”-ről kialakított geopolitikai percepcióját a legtalálóbban Margaret Thatcher fejezte ki, amikor 1999-ben – vagyis kilenc évvel a miniszterelnöki székből való leköszönése után – a konzervatív párt kongresszusán megtartott beszédében kijelentette: “Egész életem során minden problémánk a kontinentális Európából származott, és minden megoldás a világ angolul beszélő nemzeteitől jött.”

Ambrose Evans Pritchard, a Daily Telegraph pénzügyi kommentátora ennek a maximának megfelelően írhatta azt, hogy „a ciprusi összeomlás újból eszünbe véste, hogy az Európai Monetáris Unió felmondta a szolgálatot, veszélyt jelent a stabilitásra nézve, és éppen ezért fel kell számolni, mielőtt szétrombolja Európa háború utáni rendjét”.

Akadnak persze Angliában ennél koncepciózusabb és nagyobb lendületű geopolitikai elképzelések is. James Rogers és Luis Simón, a European Geostrategy nevű „európai kül-, biztonság- és védelempolitikai kérdésekkel foglalkozó blog” szerkesztői aggódnak amiatt, hogy az euroszkeptikus jobboldaliak, akiket pár évvel ezelőtt még „rasszista ütődöttek üvöltöző csapatá”-nak lehetett tekinteni, ma sokkal elfogadhatóbbá váltak.

Az Egyesült Királyság nem vonulhat ki az európai integrációból. 2050-ben, vagy még az előtt Nagy-Britannia lesz [Nyugat-]Európa legnépesebb országa és legnagyobb és legfejlettebb gazdasága. Ezzel – miközben Amerika egyre inkább Kelet-Ázsiára koncentrál – a britek nagyon előnyös pozícióra tehetnek szert Európában. Thatcher asszony álláspontjával ellentétben, Londonnak soha nem szabad elfordítania a tekintetét az európai kontinensről. Minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy hátat fordítsunk a kontinensnek – bármennyire ésszerűnek és gazdaságilag megalapozottnak tűnik is most –, végképp lehetetlenné teheti, hogy London vezető szerepet töltsön be az Európai Unióban.         

Julian Lindley-French  stratégiai elemző úgy látja, hogy az Európa legnagyobb része fölötti német vezető szerep elkerülhetetlen, ez viszont legitim módon csak úgy gyakorolható, ha London partneri viszonyt alakít ki Németországgal.

Legutóbbi európai útjaim során végig ezt a – nem hivatalos – üzenetet kaptam, és ezért okoz Nagy-Britannia Európából való kivonulásának a kilátása annyi gondot. Szerencsére a színfalak mögött elég sok minden történik, ami elvezethet egy ilyen politikai kiegyezéshez. Ha nem, akkor az európai hatalmi egyensúly Berlin irányába történő egyértelmű elmozdulása Nagy-Britanniának az EU-ból való kilépéséhez fog vezetni. A német vezető szerep Nagy-Britannia általi elfogadása az Európai Birodalom hallgatólagos elfogadását jelenti, amelyben Nagy-Britannia idővel egy szuper-Belgiummá válik, amely kénytelen lesz megadni a császárnak, amit a császár akar, nem pedig azt, amit a császár kiérdemel, és amire szüksége is van. Ha Nagy-Britannia állja a sarat, Németország kénytelen lesz alkut kötni Londonnal mint nagyhatalommal, nem mint egy újabb európai csatlóssal, bármilyen bosszantónak tűnik is ez némelyek számára Berlinben.         

Ahhoz azonban, hogy egy ilyen partnerség létrejöhessen, Londonnak geopolitikai vízióra (grand strategy) lenne szüksége. Nagy-Britannia tulajdonképpen olyan szerepet tölthetne be Németország mellett, mint amilyet Franciaország töltött be az Egyesült Államok mellett – egy nehéz, de létfontosságú szövetségesét. A Whitehall Washingtonnak való behódolása kulcsfontosságú védelmi eszközök használatát tette lehetővé Nagy-Britannia számára, de ezt stratégiai alárendelődéssel és egy minden kockázatvállalástól irtózó politikai kultúrával kellett megfizetni. Ennek véget kell vetni.

Rogers szerint (lásd itt és itt) a probléma nem az, hogy a britek nem akarják elengedni az amerikaiak kezét, hanem épp ellenkezőleg, az, hogy egyik fél sem képes komolyan venni a közöttük fennálló szoros és létfontosságú viszonyt. Ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy együtt a teljes eurázsiai masszívumot képesek legyenek ellenőrzésük alatt tartani.

Nagy-Britannia politikai és történelmi okokból ellensúlyt képez Németországgal szemben. Az Egyesült Királyság ‘nem-Németország’, ami azt jelenti, hogy a többi EU-tagállam London köré fog csoportosulni, amikor a német hatalom túlságosan nyomasztóvá válik. Nagy-Britannia kihasználhatja ezt a helyzetet, főként az európai perifériákon. Ehhez szoros katonai kapcsolatokat kell kiépítenie Franciaországgal, Lengyelországgal, Spanyolországgal, Hollandiával, és különösen az északi és a balti államokkal. A balti térség kritikus fontosságú Nagy-Britannia geopolitikai céljai szempontjából [nb1: a szerző nyilván ezért képzi most magát tovább épp a tartui Baltic Defence College-ben], a Benelux-államokkal és a Gibraltártól Ciprusig húzódó mediterrán tengellyel együtt [nb2: ez a tengely, most hogy Ciprus kidőlt, igencsak döcög]. Ha London megengedi, hogy egy másik ország – például Oroszország – ellenőrzése alá vonja a Baltikumot, az Északi-tenger és Nagy-Britannia tengeri útvonalai közvetlen és akut veszélynek lesznek kitéve [nb3: az Oroszországot Németországgal és Hollandiával a balti országokat és Lengyelországot kikerülve összekapcsoló Északi Áramlat nevű gázvezeték így nyilván nem jelent veszélyt].         

Amire tehát szükség van, az a kéthatalmi súlypont aktualizálása: ha az Egyesült Államok most nyugat, az ázsiai-csendes-óceáni térség fele fordul, Nagy-Britanniának minden erejével Nyugat-Eurázsiára kell koncentrálnia, garantálva, hogy az európaiak folyamatosan hozzáférjenek mind a meleg és trópusi Szuez-Sanghaj-övezethez (vagyis az Indiai-óceánhoz), mind pedig a Tallin és Tokió közötti hideg és jeges térséghez, vagyis az Északi-sarkvidékhez.  

Az Egyesült Királyság mint az észak-atlanti térség stratégiai kapuja tökéletesen betöltheti a kulcsállam szerepét ebben az eljövendő geopolitikai sagában, amelyet az európai és ázsiai iparosodott ökumenék közötti legrövidebb tengeri út (Northern Sea Route) várható megnyílása generál, és ami Oroszországot különösen előnyös helyzetbe hozza [nb4: de akkor miért ne tölthetné be – Nagy-Britanniánál sokkal inkább – Oroszország a kulcsállam szerepét?].

A brit kormánynak ki kell használnia az északi pozíciójából adódó lehetőségeket, és befolyását ki kell terjesztenie az északi szomszédságban elhelyezkedő olyan fontos országokra is, mint Japán és Dél-Korea. Az új geopolitikai konstelláció kialakításával – majd megerősítésével – az Egyesült Királyság könnyíthet azon a terhen, amit a Távol-Kelet felé forduló Egyesült Államok magára vállal. A britek és az amerikaiak egy új, az Atlanti-óceán nyugati és a Csendes-óceán keleti térségéből, a brit sziget-cidadellából és az amerikai kontinentális anyaországból kiinduló geostratégiai harapófogóba szoríthatják Eurázsiát, aminek az a rendeltetése, hogy megakadályozzon bármilyen, a múlt századihoz hasonló világégést, és megóvja a békés, tengeri – és liberális – világrendet az autokratikus kontinentalizmus represszív tendenciáitól.        

Lehetne persze mosolyogni ezeken a grandiózus elképzeléseken, amelyeket az Európai Geostratégia munkatársai (köztük két magyar is, lásd itt és itt, bár az a tény, hogy ott vannak, még nem jelenti azt, hogy egyet is értenek mindennel) fiatalos hevülettel hétről-hétre közzé tesznek, ha nem tudnánk, hogy itt tulajdonképpen a londoni RUSI  (Royal United Services Insitute) egyfajta leányvállalatáról van szó. (Én legalábbis erre következtetek abból, hogy a blog szerkesztői, Rogers és Simon a RUSI Journalnak is állandó munkatársai – lásd itt és itt.)

Mivel a blog már így is – megint – kissé hosszúra nyúlt, a német geopolitikai (és anti-geopolitikai) víziókról majd legközelebb.  Most még csak annyit, hogy Lucian Boia román történész új könyvében, pontosabban egyik új könyvében, mert van neki több is, olvastam a következőket:

Várható volt, hogy közvetlen konfliktus robbanjon ki Bécs és Belgrád között.  Ausztria-Magyarország kihasználta a szarajevói merényletet, hogy megoldjon egy helyzetet, amelyet úgy ítélt meg, hogy veszélyes lehet a birodalom számára, és valóban veszélyes is volt. A szerb irredentizmust és expanzionizmust – az ő szempontjából – meg kellett állítani. Lehetséges, hogy az osztrák-magyar aggodalmakat eltúlozták, a vádak pedig részben igazságtalanok voltak. De volt alapjuk mind az aggodalmaknak, mind a vádaknak. És végeredményben a nemzetközi kapcsolatokban – akárcsak az emberek közötti kapcsolatok teljes körében – nem a szigorúan vett realitások, hanem azok megjelenítései, a reprezentációk számítanak. Bécs veszélynek tekintette Szerbiát. Az Egyesült Államok is kihasználta a szeptember 11-i merényletet, hogy bemehessen Irakba, bár ennek kevesebb alapja volt, mint az osztrák-magyar–szerb konfliktus felnagyításának. Világos, hogy ez hiba volt, amiért Ausztria-Magyarország a megsemmisülésével fizetett, de ha kiegyensúlyozottan ítéljük meg a dolgokat, nem lehet egyszerűen csak azt állítani, hogy Ausztria-Magyarország válasza teljességgel megalapozatlan volt. Óvatlannak óvatlan volt, ez kétségtelen, és katasztrofális, ami a következményeit illeti. (Tragedia Germaniei [Németország tragédiája]. 1914-1945. Humanitas, 2012. 70-71.  A francia eredetit a szerző fordította románra.)             

Az angloszféra gyengébb láncszemét alkotó Nagy-Britannia geopolitikai reprezentációi most ártalmatlannak tűnnek. De csak azért, mert a jelenlegi washingtoni adminiszráció mélységesen idegenkedik az ilyesfajta geopolitikai vízióktól, és úgy látszik – legalábbis egyelőre – meg van elégedve a G-nullás világrenddel (lásd itt, itt és itt). Vagyis: inkább barátkozni óhajt a német szupremácia alatt lassan átrendeződő Európai Unióval, de még Oroszországgal és az arab tavasz nyomán Amerikától fokozatosan függetlenedő Közel-Kelettel is.

Ettől függetlenül, nem mondhatjuk, hogy a britek félelmei a német dominanciájú Európától teljességgel megalapozatlanok volnának. És nem tudhatjuk, mikor és hol következik be egy olyan, a szarajevói merénylethez hasonló előreláthatatlan esemény, ami az amerikai-brit harapófogót mozgásba lendíti. Nem kérdés, hogy a német dominanciájú mag-Európa, Oroszország és Kína között kialakulóban lévő geopolitikai szinergia  miatt némi koherenciát mutató Eurázsia máris túl nagy falat és a jövőben még inkább az lesz a tengeri hatalmat birtokló angolszászoknak. De ebből még nem következik, hogy nem fogják megkísérelni Eurázsia összeroppantását vagy geopolitikai dezintegrálását.

зубная щетка
регистрация ооо днепропетровск
www.smartum.by/