A Margaret Thatcherről megemlékező számtalan cikk közül a Harvardon tanító  Niall Fergusoné (lásd itt – és itt) talán a legérdekesebb. A brit pénzügy- és birodalom-történész szerint a Vasladynek (ezt az általa is szívesen fogadott nevet mellesleg a szovjetektől kapta) a legtöbbször a külpolitikában is igaza volt.

Helyesen tette, hogy az argentinai junta fegyveres erőit elkergette Falklandról, és azt is, hogy a tétovázó George H. W. Busht rávette: tegyen ugyanígy Szaddam Husszein Kuvaitot lerohanó hadseregével is.

Mindenekfölött azonban Európával kapcsolatban volt igaza. Azt szorgalmazta, hogy Európa az igazi szabadkereskedelem irányába mozduljon, és ezért támogatta  és írta alá az 1986-os Egységes Európai Okmányt (Single European Act). És igaza volt abban is, hogy ellenezte a közös európai pénz gondolatát. Amikor 1990 októberében belekényszerítették az európai Valuta Árfolyam Rendszerbe (ERM), háromszor is nemet mondott Jacques Delors föderális Európa-tervezetére – amely európai parlamentet, kormányt és szenátust akart bevezetni. Néhány héttel később, miután kormányának tagjai cserben hagyták, kénytelen volt lemondani. A későbbi események mindenestre megerősítették azt a thatcheri nézetet, hogy a független monetáris politika a nemzeti szuverenitás lényegi tartozéka.       

Régóta magától értetődőnek tartották, hogy Thatcher egy valamiben mindenképpen tévedett. Tévedett – hangzik az érvelés –, amikor a második világháborús időkben megrekedve ellenezte a német újraegyesítést.De a jövő történészei lehet, hogy nagyobb szimpátiával tekintenek majd vissza az újraegyesítést elutasító magatartására. Egy 1990. február 2-ai feljegyzésében éles hangon kommentálta azt a nyugat-német álláspontot, hogy az újraegyesülés nem jelent stratégiai veszélyt, amennyiben az európai integráció elmélyítésével társul. „A problémák – írta – nem oldódnak meg azzal, hogy megerősítik az Európai Közösséget. Németország ambíciói válnak majd a domináns és aktív tényezővé.”

Ma elég sokan vannak Dél-Európában – és talán még Párizsban is –, akik egyetértenek azzal, hogy Thatchernek ebben a kérdésben is igaza volt.          

Nos, amikor Margaret Thatcher az angloszférát (lényegében Amerikát) választotta a kontinens helyett, bizonyos értelemben igaza volt, hiszen az érzelmi és a szűkebb civilizációs kötődések végül is mindennél fontosabbak. Így a Thatcher és Reagan, majd a Tony Blair és Bill Clinton, illetve az ifjabb Bush közötti hosszan tartó különleges kapcsolat úgy tűnt, hogy valóban a két ország közötti különleges kapcsolatot is jelenti, amely Nagy-Britannia – mint az angloszféra anyaországa – számára fontos és folyamatos globális szerepet biztosíthat, nemcsak a nemzetközi pénzvilágban, hanem politikai és katonai téren is.

A Vaslady „igazsága”, pontosabban részleges igazságainak tartóssága és maradandósága azonban igencsak kérdésesnek bizonyult mind a falklandi háború, mind a német újraegyesülés, mind pedig az euró tekintetében.

Ami a Falkland-szigeteket („Las Malvinas”) illeti, nemcsak arról van szó, hogy az argentinok egészen másként látják a kérdést, hanem elsősorban arról, hogy az ügy távolról sincs lezárva.

Argentina az ENSZ-hez fordult segítségért, hogy tárgyalásos úton rendezzék a szigetek fölötti szuverenitás kérdését (a szigetek múltjával és státusával kapcsolatos részleteket lásd itt), és ezt az igényét valamennyi latin-amerikai és afrikai ország (valamint az Egyesült Államok és Kína is) támogatta. (Az Európai Unió szerint ugyanakkor Nagy-Britannia belügyéről van szó!) Az utóbbi időben pedig a gazdasági bajokkal küszködő argentin elnök (Cristina Kirchner) minden alkalmat megragad, hogy a szigetekre (és a közelükben elterülő olaj- és gázlelőhelyekre) vonatkozó területi igényét kinyilvánítsa.

A szigetlakók, hogy elébe menjenek az esetleges későbbi bonyodalmaknak, London hallgatólagos támogatásával egy hónappal ezelőtt népszavást tartottak, amelyen a közel háromezer lakos gyakorlatilag egyöntetűen kinyilvánította, hogy a jelenlegi status quo fenntartását akarja (ennek értelmében a szigetek az Egyesült Királyság ún. tengeren túli területeihez tartoznak).

Ezt a lépést Argentina londoni nagykövete így kommentálta:

Teljes mértékben megértjük, hogy a szigetlakók törvénybe kívánják iktatni az identitásukat: ők britek, és a brit törvény ilyenként ismeri el őket. Argentina nem akarja megváltoztatni az identitásukat és az életformájukat, de a terület, amelyen élnek, nem az övéké. És van egy bizonyos jog, amivel nem rendelkeznek: hogy ők döntsenek Argentina területének a sorsáról.    

Az önrendelkezés a nemzetközi jog alapvető elve, ami nem adható meg egy bizonyos terület telepeseinek, hanem csak az eredeti bennszülötteknek, akik jelenleg egy bizonyos gyarmati hatalomnak vannak alávetve, és a malvinasi szigetlakók nem ebbe a kategóriába tartoznak.

A szigetlakók nem tekinthetők gyarmatosított népnek, hanem egy gyarmatosított terület lakóinak. Nem résztvevői a szuverenitási vitának, mivel a szuverenitási igény a területre és nem rájuk vonatkozik.”

Hál’Istennek nem vagyok nemzetközi jogász, hogy a fenti gubancot kibogozzam. Csupán két megjegyzést tennék. Az egyik, hogy az 1514-es ENSZ-közgyűlési határozat, amely kimondja, hogy „minden népnek van  önrendelkezési joga, és ennél a jognál fogva szabadon határozhatja meg politikai helyzetét”, csak arra jó, hogy egy bizonyos hatalmi konstellációban kialakult kész helyzetet legitimáljon, és önmagában nem jelent semmit. Ezért szögezte le Bibó István 1973-74-ben nagyon határozottan azt, hogy mind a ciprusi, mind pedig az izraeli-palesztin kérdésben csak akkor lehetséges pozitív megoldás, ha a nagyhatalmak előzetesen megállapodásra jutnak, és készek arra, hogy azt ki is kényszerítsék.

A másik pedig az, hogy ha a Commentary bloggerének igaza van, és az a bizonyos „gyarmati hatalom” az ENSZ-közgyűlési zsargonban valójában Izraelt jelenti, és „e groteszk analógia értelmében Argentina a palesztinok, míg Izrael a szigetlakók szerepét tölti be”, akkor soha nem számíthatunk arra, hogy a két – ilyen helyzetben lévő – fél önként megegyezik, legyen szó akár Nagy-Britanniáról és Argentináról, akár Izraelről és a palesztinokról (hiszen a vitatott területre vonatkozó igényeik eleve és fundamentálisan kizárják egymást).

Mivel továbbá az ún. nagyhatalmak (a Biztonsági Tanács állandó tagjai) a Falkland (Malvinas)-szigetek ügyében még annyira sem lesznek hajlandóak és képesek arra, hogy kikényszerítsenek egy megállapodást, mint az izraeli-palesztin kérdésben, Nagy-Britannia – harmincegy évvel Thatcher látványos győzelme után – marad ott, ahol a part szakad. Vagyis bármikor el lehet készülve arra, hogy Argentina újból megszállja a szigeteket, a világ számára természetesen csupán azért, hogy kikényszerítse a két fél közötti – az  ENSZ és a Vatikán égisze alatt lebonyolítandó – tárgyalásokat. Valójában pedig azért, hogy birtokba vegye azokat.

A pillanatnyi helyzet az, hogy Cristina Kirchner Ferenc pápa római beiktatása alkalmával hosszasan tárgyalt a volt Buenos Aires-i érsekkel, és arra kérte,  segítsen abban, hogy az angol kormánnyal mielőbb elkezdődhessenek a tárgyalások a szigetekről. Ez teljesen magától értetődő lépés volt, hiszen Bergoglio érsek pontosan egy évvel ezelőtt, a konfliktus harmincadik évfordulója alkalmából celebrált misén többek között a következőket mondta: „Azért jöttünk, hogy imádkozzunk azokért, akik elestek, a haza fiaiért, akik védelmezték anyjukat, a Hazát, és visszakövetelték azt, ami az övéké volt, és amitől a bitorlók megfosztották őket.”

Thatcher, bár igazán eszményi kapcsolatokat ápolt Reagan akkori elnökkel, a falklandi háborúban mégsem számíthatott feltétel nélküli támogatására. Erre mostani utóda, David Cameron miniszterelnök, aki “tisztelettel” a pápa (és persze Kirchner) tudomására hozta, hogy a kérdést a szigeteken megtartott referendum eldöntötte, még sokkal kevésbé számíthat. A Churchill portréját az ovális irodából eltávolító Obama adminisztrációja ugyan elismeri, hogy a Falkland-szigetek de facto a brit kormány ellenőrzése alatt állnak, de nem ismeri el a de jure brit szuverenitást (sem a referendum jogi érvényességét), és arra szólította fel Buenos Airest és Londont, hogy diplomáciai úton oldják meg a kérdést. Ez lényegében azt jelenti, hogy egy esetleges újabb katonai konfliktus esetén Londonnak be kell érnie az Európai Unió eszmei értékű támogatásával.

A német újraegyesüléssel és az euróval kapcsolatos thatcheri álláspont alapvető problematikussága pedig abban rejlik, hogy ezek a lépések egyáltalán nem a brit függetlenséget, hanem sokkal inkább a brit elszigetelődést erősítették. A német kérdésben tanúsított brit – és francia – magatartás teljesen irrelevánsnak bizonyult, mert ez a két közepes európai hatalom egyszerűen nem volt döntési helyzetben. Nagy-Britanniánál maradva: az angloszférán belüli „különleges kapcsolatok” egy London szempontjából döntő fontosságú kérdésben nem értek semmit.

Ami pedig a közös európai valuta, vagyis az EU-n belüli szűkebb és szorosabb unió Thatcher általi elutasítását illeti, az valójában megpecsételte a brit elszigetelődést, és egyértelművé tette, hogy Anglia végleg magára maradt. Ezt Radek Sikorski fogalmazta meg a legegyértelműbben ez év januárjában, miután a brit konzervatív kormány úgy döntött (pontosabban Thatchert követő euroszkeptikus szárnyának nyomására kénytelen volt úgy dönteni), hogy amennyiben Brüsszel nem egyezik bele abba, hogy egy új alapszerződés keretében London további fontos kompetenciák birtokába jusson, a brit EU-tagságról népszavazást fognak tartani.

David Cameron – szögezte le a lengyel külügyminiszter – megváltoztatta országa helyzetét az EU-hierarchiában. Az az ország, amely eddig természetes tagja volt az EU vezetését ellátó triumvirátusnak, a különleges törődést igénylő országok közé került, amellyel óvatosan kell bánni, ha valami ostobaságot követ el, ha kárt okoz önmagának és kilép az Unióból. Ez azt jelenti, hogy az Unión belüli hatalmat birtokló csoportnak más lesz az összetétele.

Itt tartunk most, 34 évvel a Vaslady hatalomra kerülése és 24 évvel a lemondása után.

зубные щетки
регистрация ооо киев
smartum.by