Idén ősszel Angliában járva (néhány más könyvvel együtt: Max Hastings: Catastrophe. Europe goes to War 1914, 2013; Florian Illies: 1913. The Year before the Storm, 2013 [az eredeti német kiadás 1913: Der Sommer des Jahrhunderts címmel 2012-ben jelent meg]; James Barr: A Line in the Sand. Britain, France and the Struggle for the Mastery of the Middle East, 2011) megvásároltam Christopher Clark The Sleepwalkers. How Europe went to War in 1914 (2012) című könyvét is (hogy mindezt miért, az kiderül ebből a tanulmányból), és most nem kis meglepődéssel látom, hogy Angela Merkel német kancellár épp erre a könyvre hivatkozott december 19-én este, amikor az EU-csúcsértekezleten az általa javasolt ún. reform-szerződések kérdését vitatták meg.

Ennek lényege, hogy az egyes tagállamoknak szerződést kell kötniük az Európai Bizottsággal és a Tanáccsal, amelyben kötelezik magukat a „növekedést, a munkahelyteremtést és a versenyképességet” biztosító strukturális reformok pontos ütemterv szerinti bevezetésére. Cserében szükség esetén pénzügyi támogatásban részesülhetnek. Merkel alapkoncepciója az, hogy a tagállamok még azelőtt hajtsák végre a szükséges reformokat, mielőtt bajba kerülnének. Ez a Bizottság számára lehetővé tenné, hogy a költségvetési felügyeletet illetően már most rendelkezésére álló eszközöket a munkaerőpiac, a szociálpolitika és a gazdaságfejlesztés területére is kiterjessze.

A Le Monde a tanácskozáson készült feljegyzések alapján összefoglalta a vitát (lásd itt és itt, a lényegét németül pedig itt), amelyből kiderül, hogy a legtöbb állam- és kormányfő egyértelműen az euró-övezet válságából levont tanulságokat összegző német terv ellen foglalt állást. Emiatt – jegyzi meg maliciózusan Philippe Ricard, a Le Monde brüsszeli tudósítója – „a német kancellárnak december 19-én egyáltalán nem lett szép estéje”.

„Nagyobb nyomást kell gyakorolnunk a strukturális reformok ügyében, hogy mindenki elkötelezze magát – kezdte Herman van Rompuy, az Európai Tanács elnöke –, és tudom, hogy ez nem lesz könnyű.” Németország hagyományos szövetségesei is, már a legelején, elhatárolódnak Angela Merkel javaslatától. „A kötelező szabályokkal nem lehet megkerülni a parlamenteket” – mondja az osztrák Werner Faymann, az államok „szuverenitás”-ára hivatkozva. „Nincs szó a szuverenitás feladásáról – adja meg a választ kicsivel később a kancellár. – A szerződésbe foglalt megállapodásokat az érintettek tárgyalják le, a parlamenttel együtt.”   

Mark Rutte liberális holland miniszterelnök meg van győződve róla, hogy „ezek a szerződések nem segítenek semmit”. Kételkedik abban, hogy a Berlinben elképzelt segélyek előmozdíthatják a reformokat. Hollandiában „sok reformot végrehajtottunk szolidaritás nélkül, és most fizessünk azoknak, akik elhanyagolták a reformokat”! „Nem csak a pénzről van szó – dupláz rá a finn Jyrki Katainen. – A mentőcsomagok a populizmus melegágyai. Ez olyan, mint a rák.”

A déliek nevében a spanyol miniszterelnök viszi a szót. „Nem idegengedünk a reformoktól” – mondja, de a szerződéseket ne kényszerítsék ránk. „Ha nem hajtják végre a reformokat, oda lesz a nemzeti függetlenségük” – szól közbe Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke, azon kevesek egyike, aki, José Manuel Barrosóval együtt, támogatja a kancellárt.

Látva Mariano Rajoy erősködését, Angela Merkel odavágja: „Előbb vagy utóbb a szükséges kohézió nélkül a pénzügyi unió felrobban. (…) Ha a szöveg nem fogadható el Spanyolország számára, akkor dobjuk ki az ajtón. Majd tíz év múlva visszajön az ablakon.” „Megállapodásaink alapján a felelősségtudat áll. Feltételezem, hogy mindenki tisztában van a saját felelősségével. Ha minden alkalommal csak a szakadék szélén állva szánjuk já magunkat a cselekvésre, akkor inkább menjünk haza és várjunk. Majd meglátják, mi fog történni hat hónap múlva [az európai választásokon – M. G.], és ki nevet a végén.” Amikor a máltai elnök is erős fenntartásainak ad hangot,a kancellár kifakad: „Ha mindenki úgy viselkedik, mint ahogy a kommunizmus alatt ez lehetséges volt, akkor végünk van.”

Bár ő sem híve a javaslatnak, François Hollande inkább a háttérben marad, legfennebb ironizál egy kicsit: „Sok a bizonytalanság ennek a kezdeményezésnek a finanszírozása körül” – mondja. Majd így foglalja össze a helyzetet: „Vannak, akik nem akarnak nagyobb fegyelmet, és attól félnek, hogy az kényszerítő erejű lesz. Mások pedig nem akarnak fizetni. Egyezzünk meg az alapelvekben, és a részletekről döntsünk a 2014. májusi európai választások után.” 

Látva, mekkora ellenállásba ütközik, Angela Merkel türelmetlenné válik: „Egy olyan államban nőttem fel – hangsúlyozza –, amelynek az volt a szerencséje, hogy Nyugat-Németországra támaszkodhatott, amely kihúzta a bajból. De ezt senki sem fogja megtenni Európáért.” A válság legkritikusabb pontját felemlítve pedig ezeket mondta: „Arról beszéltünk akkor, hogy Görögországnak ki kellene-e lépnie az euró-zónából, és én azt hiszem, hogy ha ez bekövetkezik, akkor ezt követően valamennyien ugyanezt tettük volna.” „Ameddig én leszek Németország kancellárja, segíteni fogok mindenkin, de nem tudom, hogy másodszor is módomban áll-e majd ezt megtenni. Egy adott pillanatban a folyamatokat már nem fogjuk tudni ellenőrzés alatt tartani.”                  

Angela Merkel elmeséli, hogy most olvasta el Christopher Clark The Sleepwalkers (Az alvajárók) című könyvét, amely arról szól, hogyan kezdődött el a háború 1914 nyarán. „Mindannyian csődöt mondtak, és ez vezetett az első világháborúhoz” – jegyezte meg, hozzátéve, hogy ugyanolyan folyamatokra ismert rá, mint amilyenek ma az EU-ban zajlanak.

De semmi sem használt. Angela Merkel ekkor azt javasolja, hogy döntsenek 2014 decemberében. „Nem akarom, hogy bárki azt mondja, hogy a szerződések miatt veszítette el a választásokat.” 2014 decemberében? „Akkor én már nem leszek itt” – mondja Barroso. „Hát aztán?” – vágja oda a kancellár. „Nem fogom az életemet adni a szerződésekért – zárja le a vitát Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke –, de szeretném befejezni ezt az ügyet, mielőtt lejár a mandátumom”, jövő év novemberében. Ekkor megállapodtak abban, hogy 2014 júniusa és októbere között döntenek a dologban.

A német kancellár természetesen „jót akar”, de mivel ezt – mint a Görögországgal kapcsolatos megjegyzéséből is kiderül – az egész euró-övezet számára akarja, koncepciója – Wolfgang Münchau, a Financial Times és a Spiegel kommentátora  szerint – „akaratlanul is hegemonisztikus”. Ami mindenekelőtt azért problematikus, mert  Németország – mint arra Kissinger már régebben, Timothy Garton Ash pedig pár hónappal ezelőtt rámutatott –, nem elég erős ahhoz, hogy eljátssza az európai hegemón szerepét.

Cristopher Clark  kitűnő könyvének a felemlegetése látszólag telitalálat, hiszen ezen a csúcson, vagy legalábbis 19-én este az euró-játszma valamennyi résztvevője – őt magát is beleértve – valóban „csődöt mondott”, azaz kölcsönösen blokálta egymást, ami – úgymond – előbb-utóbb robbanáshoz fog vezetni.

A háborút egyébként nem először hozta szóba. 2011 októberében – a „délieknek” szánt mentőcsomag körüli viták teljében – a következőket mondta a Bundestagban: „Senki se vegye biztosra, hogy Európában újabb 50 év béke és jólét áll előttünk. Ez nem vehető biztosra. Ezért mondom: ha az euró csődöt mond, Európa mond csődöt. (…) Van egy történelmi kötelezettségünk: minden eszközzel meg kell oltalmaznunk az európai egységfolyamatot, amelyet elődeink kezdtek el a gyűlölködés és vérontás évszázadai után.”

Ezt akkor nem nagyon értettem, vagy amolyan retorikai fogásnak tekintettem. Különösen azok után, hogy Stefan Kornelius Merkelről szóló könyvében  (Angela Merkel. Die Kanzlerin und ihre Welt, 2013) megírta, hogy amikor a kancellárnak döntenie kellett a közösségi (nemzetek fölötti) dimenzió és „egy másik rendszer, az Unió melletti Unió, a nemzetállamok új konglomerátuma” között, akkor egyértelműen az utóbbit választotta.

Ennek az „Európa-politikai forradalom”-nak azonban, amely a „szent közösségi módszerek”, a brüsszeli nemzetekfölöttiség helyett „a nemzetállamok visszatérését” jelentette volna, természetesen az európai egységfolyamat „megóvása” érdekében, csak akkor lehetett volna némi esélye, ha Franciaországban Nicolas Sarkozy marad továbbra is az elnök, Olaszországban pedig Mario Monti képes lett volna az euró-kényszert alkalmazva radikálisan megreformálni az olasz politikai és szociális viszonyokat.

Miután azonban a „népharag” mindkettejüket elsöpörte (mint ahogy utódaikat is el fogja söpörni), Merkelnek nem maradt egyetlen valódi európai partnere sem. Most új döntés előtt áll: vagy tudomásul veszi, hogy az EU és az euró-övezet egységét nem lehet tovább fenntartani, és levonja a német nemzetállam érdekeinek primátusából adódó konzekvenciákat, vagy vállalja még egy darabig azt a lehetetlen helyzetet, hogy egy olyan, az egész EU és főként az egész euró-zóna fölötti német hegemónia erőltetésével vádolják, amelyet egyrészt ő maga sem akar, másrészt még ha akarna sem tudna megvalósítani.

Ami engem illet, nem csodálkoznék nagyon, ha – még hatalma teljében – előbb vagy utóbb lemondana a kancellárságról, és teljesen visszavonulna a politikai életből. Az euró-övezet esetleges felbomlását háborúhoz, robbanáshoz, kisikláshoz hasonlítgató buzgósága, az a tény, hogy – mint arra Timothy Garton Ash rámutatott – Bismarck tanácsát elfeledve felvállalta „Európa tanítónőjé”-nek hálátlan szerepét, arra vall, hogy végeredményben ő is éppen olyan provinciális, mint az egész német politikai osztály. Nem csoda tehát, hogy láthatóan nem tud megbirkózni a jelenlegi – tényleg rendkívülinek mondható – európai helyzet követelményeivel.

Nem szürke egér, persze, mint Herfried Münkler osztrák politológus nagyon helyesen mondja, de nem is a merész elhatározások embere. „Ez egy bizonyos ideig talán megfelel, de hosszabb távon már túl kevés.”

зубные щетки купить
юридическое обслуживание киев
www.smartum.by