, akkor most  nevessünk. Ha már vannak (Európában is), akik szerint ezt az egész Fuck the EU-ügyet kellő humorral kell szemlélni.

Vagy megelégedhetünk azzal, amit Klaus-Dieter Frankenberger, a FAZ külpolitikai főszerkesztője mond: nem szép, amit Putyin csinált, de az sem szép, ha becsmérlő megjegyzéseket teszünk partnereinkről telefonon.

Ennél azért – mint előző bejegyzésemben is jeleztem – komolyabb a helyzet. Angela Merkel például „abszolút elfogadhatatlan”-nak tartja az amerikai diplomata kiszólását, az egyik osztrák szociáldemokrata EU-parlamenti képviselő pedig kijelentette: „Victoria Nulandnek le kell mondania, máskülönben fel kell függeszteni az EU és Amerika közötti szabadkereskedelmi szerződésről szóló tárgyalásokat.”

A  kérdést német szempontból az teszi különösen kényessé, hogy a német közvélemény hónapok óta fel van háborodva az amerikai (és a brit) titkosszolgálat németországi aktivitása miatt (lásd itt és itt). És a németeknek az sem esett jól, hogy amikor – a további „félreértések” elkerülése végett – azt javasolták, hogy vegyék be őket az amerikaiakból, angolokból, kanadaiakból, ausztrálokból és új-zélandiakból álló angolszász ötösfogat titkosszolgálati közösségébe, kérésüket természetesen elhárították.

A müncheni biztonságpolitikai konferencián sokan meglepődtek azon, amit a vezető német tisztségviselők (az elnök, valamint a külügy- és a védelmi miniszter mondtak).

Joachim Gauck elnök, akit eddig sokan amolyan ártatlan, a keményebb (kül)politikai kérdésektől magát távol tartó lelkipásztornak néztek, például ezeket mondta: „A világ egyetlen szuperhatalma éppen most vizsgálja felül globális elkötelezettségének mértékét és formáját. Európai partnere közben köldöknézéssel van elfoglalva. Nem hiszem, hogy – tekintettel e fejleményekre – Németország úgy folytathatja, mint eddig. (…) Joggal panaszkodunk, amikor szövetségeseink elektronikai megfigyelést alkalmazva túlzásokba esnek. Mégis inkább rájuk hagyatkozunk, és visszariadunk attól, hogy a saját megfigyelési kapacitásunkat bővítsük. (…) Vannak, akik Németország múltbeli bűneit a tétlenség vagy a világból való kivonulás paravánjaként  használják.”

Tudjuk az első világháború előtti másfél évtized eseményeiből, hogy a Weltpolitik nagy kísértést jelentett a megerősödött és hatalmi ambícióit kiélni akaró Németország számára, és a múlt század hatvanas és hetvenes éveinek a kérdéssel foglalkozó szakmai vitáit meghatározó alapmű, Fritz Fischer Griff nach der Weltmacht című munkája (angolul Germany’s Aims in the First World War címmel jelent meg) a világpolitika felé fordulást mint olyat tekintette zsákutcának. A szakma ma már rég túl van ezen a hamis kérdésfelvetésen, de a politikai és a médiaelit zárt világában ez nem feltétlenül van így.

Nagyon is érthető tehát, hogy Franz-Walter Steinmeier szociáldemokrata külügyminiszter (aki – nem kis meglepetést keltve – a politikusok népszerűségi listáján megelőzte  Angela Merkelt) müncheni beszédében a globális politikával csak általánosságban foglalkozott. Annál konkrétabb volt Európa vonatkozásában. Németország – mondotta – kezdeményezőként fog fellépni a közös európai kül-, biztonsági és védelmi politika megteremtésében, ami lehetővé fogja tenni, hogy „déli és keleti irányban az európai külpolitika több legyen, mint részeinek puszta összege”.

De beszéde legfigyelemreméltóbb része ez volt: „A különbségek ellenére, Oroszországgal együtt támpontokat kell keresnünk ahhoz, hogy kapcsolatunkat konstruktívabbá és együttműködőbbé tegyük. Csak Oroszországgal együtt tudunk megegyezni Iránnal. Csak Oroszországgal együtt tudjuk megsemmisíteni a szíriai vegyi fegyvereket. Hibát követünk el, ha Európa jövőjét Moszkva nélkül vagy éppenséggel Moszkva ellenére gondoljuk el. De ugyanolyan határozottan és világosan kimondom: Moszkva feladata is, hogy a közös érdekeket [velünk] megtalálja.” Az természetesen nem kérdés, hogy Európa és Amerika „a legszorosabb gazdasági és politikai partnerei egymásnak”. De – tette hozzá – ez a partnerség néhány ponton kiigazításra szorul.

Egy biztos: ez  a Moszkvával megegyezést kereső politika (amellyel egyébként az amerikai geopolitika nagy öregje, Zbigniew Brzezinski is egyetért) nem egyeztethető össze egy olyan ukrajnai „megoldással”, amely az ellenzék teljes hatalomátvételét próbálja meg – ha talán nem is azonnal, de lényegében még a 2015-ben esedékes elnökválasztások előtt – „kieszközölni”.

зубные пасты
юридическое обслуживание
www.t-marka.ua