A világ február 18-án döbbenten nézte – és nézhette is, a szó szoros értelmében, például itt – az ukrán tragédiát (Elmar Brok, az európai parlament külügyi bizottságának elnöke az 1956-os Budapesthez és az 1968-as Prágához hasonlította Kijevet). Én most mégsem az ukrán belpolitika rejtelmeit szeretném kibogozni (erről John Herbst, az Egyesült Államok volt ukrajnai nagykövete elmondta a lényeget (9.59pm-es bejegyzés): hogy ti. Janukovics a 2015-os elnökválasztásokig nem akar lemondani a tényleges hatalomról,  másrészt nem világos, hogy egy valódi leszámoláshoz megvan-e az ereje), hanem geopolitikai szempontból próbálom meg elemezni a helyzetet.

Abból a nyilvánvaló tényből kell kiindulni, hogy Ukrajna nem egységes ország. Ezt sokan – jobbnál jobb térképekkel alátámasztva – elmondták. A legszemléletesebben  Max Fischer, a The Washington Post külpolitikai bloggere, a legtudományosabban pedig talán Serhii Plokhii professzor, a Harvard Egyetem ukrán tudományos intézetének igazgatója, aki a megosztottságot egy alapvető földrajzi, pontosabban ökológiai választóvonallal magyarázza, amely a déli sztyeppe- és az északi erdő-övezet között húzódik, és tökéletesen fedi a 2004-es és 2010-es elnökválasztások politikai térképein látható különbséget.

A fentiek alapján Ukrajna összes bajára (márpedig ebből van elég) a legkézenfekvőbb megoldásnak a föderalizmus tűnik, amint azt többen – többé vagy kevésbé jóhiszeműen – javasolták is (lásd itt és itt).  Az ukrán nacionalisták azonban (beleértve a legmérsékeltebbeket is) attól tartanak, hogy ez veszélyeztetné az ország alkotmányban rögzített egységes jellegét, és az ország széteséséhez vezetne, amit ők persze valamiféle apokalipszisnek tekintenek, nem pedig „a lehető legracionálisabb” megoldásnak, mint például Will Ritter, a 2009 óta Kijevben élő „szabadúszó újságíró”.

Az egész megosztottság-szétesés-föderalizmus kérdéskomplexumnak van azonban egy olyan vonatkozása, amire érdekes módon eddig csak az oroszok figyeltek fel. Február 14-én az orosz külügyminisztérium sajtóosztályának helyettes vezetője csodálkozását fejezte ki amiatt, hogy az ukrán külügyminisztérium elfogadhatatlannak nevezte a kijevi orosz nagykövetség egyik munkatársának azt a kijelentését (amely egy kerekasztal-beszélgetésen hangzott el), hogy Ukrajna informálisan a föderalizmus irányába fejlődik.

„A politikai elemzők vitája során – így a moszkvai álláspont – felhívták a figyelmet a jelenlegi ukrajnai valóság bizonyos tényeire, így mindenekelőtt arra, hogy az ország számos tartományában párhuzamos hatóságokat hoztak létre, amelyek nincsenek alárendelve a központi hatalomnak. Mindezt az ukrajnai föderalizációs folyamat jeleiként lehet értelmezni.” Amihez a szóvivő még hozzátette: „Ezeket az akciókat semmilyen módon nem kommentálják Kijevben. Felmerül a kérdés: miért?”

Nyilván azért, mert nem mernek szembenézni a nyilvánvaló tényekkel (és ez mind a hatalomra, mind pedig az ellenzékre vonatkozik). Február 18-án például, amikor a kijevi összecsapásokban 25-en haltak meg, és még többen tűntek el és szenvedtek súlyos sérüléseket, más is történt Ukrajnában. A kijevi hírekre a nyugat-ukrajnai tartományok radikális lépésekkel reagáltak: számos kormányzóságot foglaltak el és rendeltek alá a kijevi rezsimet el nem ismerő „népgyűlés”, lényegében egy a központtól független ellen-hatalom „demokratikus” szerveinek, amelyek – mint a lvivi (lembergi) tartományi tanács mai nyilatkozata kimondja – a tartomány legitim hatóságai. A nyilatkozat szerint „a rendőrkapitányságok legnagyobb része is a nép oldalára állt”.

Ugyanez történt Ungváron, Csernovciban, Ivano-Frankivskban, Ternopilban, Luckban, legutóbb pedig Zitomirban ( Ezen kívül számos térségbeli tartományi székhelyen a kerületi ügyészség és az Ukrán Biztonsági Szolgálat székházait is megrohamozták és felgyújtották. (Az ivano-frankivski UBS székháza ma reggel például így nézett ki.)

Mit jelent vagy jelenthet ez? Azt, hogy jelen pillanatban az igazi küzdelem Ukrajnában Kijevért, a központi tartományokért folyik (a tartományok listáját és térképét lásd itt). Ha ezekben fennmarad Janukovics és a Régiók Pártjának a rendszere (mert délen a kisebb-nagyobb rendszerellenes tüntetések ellenére – mint a legújabb „hatalmi” térkép is mutatja – nem kérdés, ki az úr), akkor előállhat egy olyan helyzet, hogy a jelenlegi de facto föderalizmus (akár úgy, mint egyértelmű ellenhatalom, akár úgy, mint az erőszakkal Nyugat-Ukrajnában is berendezkedő „illegitim” kijevi hatalom ellen a civil engedetlenségtől a fegyveres ellenállásig minden lehetséges eszközt bevető ellenállás) épp az ellentétét produkálhatja majd annak, amit Alexander J. Motyl, ez a nagyon rokonszenves és nagyon okos amerikai „ukrán”, vagy inkább ukrán „amerikai” elképzelt.

Motyl szerint a demokratikus Ukrajna a dél-keleti tartományok nélkül sokkal erősebb, stabilabb és sikeresebb volna, mint velük együtt. Nem csak a regionális politikai identitás, hanem az egész ottani nagyipari csődtömeg miatt. Úgyhogy, ha az ellenzék legközelebb hatalomra kerül, és a Régiók Pártja szecesszióval fenyegetőzik, le kell leplezni a blöffjüket. „A demokraták mutassanak ajtót nekik.”

Nos, mielőtt egy ilyen eshetőség előállna, nincs kizárva, hogy szembe kell nézni egy másikkal. Azzal, hogy egy orosz orientációjú, tehát fél-autoritárius Ukrajna is sokkal erősebb és stabilabb volna a nyugati tartományok nélkül, amelyeket soha nem lenne képes megszelídíteni. Úgyhogy ami most zajlik, az tulajdonképpen az oroszoknak kedvez, akik egy adott pillanatban azt a tanácsot adhatják kijevi barátaiknak: ha a nyugat-ukránok nem akarnak a központi kormány alattvalói lenni, akkor lélegezzetek fel, és mutassatok ajtót nekik.

Hogy aztán ezzel a nemzeti és intranzigens Nyugat-Ukrajnával mit fog majd kezdeni az Európai Unió és főként Lengyelország, az egy egészen más kérdés.

зубные пасты
www.winnerlex.com.ua/
www.t-marka.ua