Az ukrán forradalom kísértete a jelek szerint nem észak és kelet (Szentpétervár és Moszkva), hanem dél felé fordult kelet-európai útján, és most éppen a Krímben tanyázik. Szevasztopolban (ahol az orosz flotta bázisa van) február 23-án egy húszezres tömeggyűlésen elégették az ukrán zászlót, „leváltották” a Kijev által kinevezett polgármestert, és 1992 óta először a saját jelöltjüket állították annak helyébe az orosz állampolgárságú Alekszej Csalij személyében, aki nem más, mint az orosz fekete-tengeri flotta egykori parancsnokának az unokája.

Február 24-én este egy még nagyobb tömeg a városi tanács épülete elé vonult, amelyre kitűzte az orosz zászlót, és azzal fenyegetőzött, hogy elfoglalja az épületet, ha a városi tanács nem fogadja el az új polgármestert. Végül a tanács engedett, és egyhangúlag  jóváhagyta  a tömeg által kikövetelt változást.

Február 23-án Odesszában is nagy tüntetés volt (lásd itt és itt), amelyen – a szevasztopolihoz hasonlóan – Oroszországot éltették, és kinyilvánították, hogy a Kijevben berendezkedő „fasiszta” hatalmat nem fogadják el.

Ezek a jelentős tömegeket megmozgató tüntetések – amelyekre Odesszától Szimferopolon keresztül a kelet-ukrajnai Donyeckig (ahol történetesen a Kijevből hazatért  „hős” berkutosokat éltették) nagyon sok helyen sor került –, függetlenül attól, hogy ki hogyan ítéli meg őket, két dolgot bizonyítanak.

Először is azt, hogy a politikai szecesszió folyamata, amely mindaddig, amíg Kijevben Janukovics volt az úr, elsősorban Nyugat-Ukrajnát érintette (hiszen itt váltak politikai értelemben „függetlenné” egész tartományok a központi hatalommal szemben ), most, hogy Kijevben a korábbi ellenzék került hatalomra, áttevődött Kelet- és főként Dél-Ukrajnába. A lényeg az, hogy ennek a dezintegrálódási folyamatnak nem a „régió-párti” helyi tanácsok, illetve hatóságok a fő ágensei, hanem a tömegek.

Lehet persze, hogy a háttérből valakik támogatták vagy akár éppenséggel szervezték őket, de ennek nincs túl nagy jelentősége, attól  a pillanattól kezdve, hogy a tömeges tiltakozás beindult. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a hatalmat pillanatnyilag gyakorló kijevi parlament egyik legelső ténykedése az volt, hogy hatályon kívül helyezte az orosz nyelv hivatalos  státusát – helyi és regionális, és nem országos szinten – biztosító törvényt. Az odesszai Nikolaj Holmov, a demokratikus rendszerváltás elkötelezett híve például ezt a szerinte a Szvoboda (Szabadság) nevű nacionalista párt nyomására keresztülvitt intézkedést „szükségtelennek” és „rosszul időzített”-nek nevezte.

A Kijevben berendezkedő új hatalmat radikálisan elutasító dél- és kelet-ukrajnai megmozdulások másik tanulsága az, hogy enyhén szólva problematikus az az új ukrán hatalom és annak feltétlen nyugati támogatói által valóságos axiómaként hangoztatott nézet, amely szerint az Ukrajna belső megosztottságát állító tézis képtelenség.

Alexander Motyl – talán, hogy feledtesse azt az általam korábban már idézett nézetét, hogy az ukrán „délkeletet” tulajdonképpen el lehetne engedni – egy újabb írásában Ukrajnát komplex, multikulturális társadalomnak, de alapvetően egységes országnak nevezte.

Motyl, a nemzetállami nacionalizmus liberális változatának kedvenc kliséit hangoztatva, ezeket mondja:

Ukrajna történetesen rendkívül sokféle hely, egy sor nyelvvel, kultúrával, identitással és politikai preferenciával az ország egész területén. Ebből a szempontból Ukrajna sokfélesége ugyanolyan, mint  a világ bármilyen más országáé. A sokféleség néha zavart okoz (mint Nagy-Britanniában Skóciával, vagy Spanyolországban Katalóniával kapcsolatban), néha pedig a vitalitás jele (mint az Egyxesült Államokban vagy Kanadában), de nagyon ritkán gondoljuk azt, a priori, hogy feltétlenül kormányozhatatlansághoz és az ország felosztásához vezet – csak éppenséggel Ukrajnában. Mindaz, ami máshol természetes, ott végzetes hibának tűnik.     

Az igazi megosztottság Ukrajnában nem Kelet és Nyugat, hanem a demokratikus erők és a Régiók Pártja között húzódik, és hamarosan megszűnhet. A parlament – amely most az ellenzék ellenőrzése alatt van – visszaállítja a 2004-es alkotmányt, amely megnyirbálja az elnöki hatalmat, és lehetővé teszi a reformista törvényhozók számára, hogy új kormányt alakítsanak. Amint a rendszer összeomlik, nagy valószínűséggel a Régiók Pártja is összeomlik vele együtt, és a Dél-Kelet fölött gyakorolt hegemóniája véget ér. Ekkor Ukrajna – bár szerencsére továbbra is sokféle marad – végre normális országgá válhat.

Ukrajna egyelőre nagyon távol áll a politikai normalitástól. Úgy tűnik, az államkincstárat egyszerűen ellopták, és az országnak nagyjából 35 milliárd dollárra lenne szüksége, hogy elkerülje az államcsődöt, amit egyesek szerint nem is kellene elkerülnie. Új kormány még nincs,  a Majdan egyre türelmetlenebb a Radában tapasztalható hagyományos politikai játszmákkal szemben, a képviselők pedig zúgolódnak, hogy Turcsinov házelnök minden konzultáció nélkül fogadtatja el az új törvényeket. Ugyanakkor Klicsko előrehozott parlamenti választásokat (is) akar, mert az idegeire ment Jacenyukék nyomulása, és hírek szerint Dmitro Jaros, a Jobb szektor vezére a biztonsági kérdésekért felelős miniszterelnök-helyettesi posztot akarja.

Turcsinov, aki ideiglenesen az elnöki funkciót is betölti, arról beszélt, hogy bizonyos régiókban a szeparatizmus miatt „meleg a helyzet”, és emiatt összehívták a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanácsot az ügyben.

Nem úgy néz ki, mintha Oroszország most éppen egy nagyszabású katonai akcióra készülődne, de azért nem árt felkészülni egy ilyen eshetőségre. Az Ekho Moskvy rádió egyik kommentátora szerint ez olyan lépés lenne, mint Irak Kuvait elleni agressziója, ami kiváltotta az Öböl-háborút.

Uwe Klußmann, a Spiegel elemzője a következőképpen foglalja össze Putyin dilemmáját:

Putyin és külpolitikai stratégái tisztában vannak azzal, hogy az ukrajnai fejleményekben benne van a Nyugattal való konfrontáció veszélye. De tudatában vannak annak is, hogy a jelenlegi, viszonylag mérsékeltnek mondható kijevi vezetés a korrupció és a tehetetlenség miatt könnyen a következő „forradalmi” hullám áldozatává válhat.  

Ez a hullám minden valószínűség szerint a kijevi Jobb szektor jól szervezett ultranacionalistáit juttathatja hatalomra. Akiknek a vezetője múlt szombaton a Majdanon nagyobb sikert aratott, mint Julija Timosenko. Mindezt Moszkvában gondosan feljegyezték.

Szevasztopolban, a krími kikötővárosban van az orosz hadsereg fekete-tengeri flottája. Egyetlen orosz sem bocsátaná meg Putyinnak, ha ez a város, a flottával és a tengerészek családtagjaival együtt az ukrán nacionalisták kezére kerülne. Lehet, hogy az orosz elnöknek nagyon hamar élete legnehezebb döntését kell meghoznia.

Közben William Burns amerikai külügyminiszter-helyettes megérkezett Kijevbe, és a tárgyalóasztal mellett ülve nagyon tanácstalannak tűnik.

Frissítés, 2014. 02. 25. 21:20

Az orosz felsőház elnöke február 24-én találkozott a Krími Autonóm Köztársaság törvényhozásának elnökével, akit megértéséről biztosított, és egyben leszögezte, hogy „Oroszország tartózkodik minden provokatív akciótól. Ma ténynek tekintjük azt, hogy a Krím Ukrajna része.” Az orosz külügyminisztérium ugyanakkor egy olyan nyilatkozatot tett közzé, amely kétségbe vonja az ukrán parlament „akcióinak” törvényes jellegét, és felhív minden érintett felet arra, hogy „térjenek vissza a törvény keretei közé, és állítsák le azokat a szélsőségeseket, akik hatalomra akarnak jutni”.

Közben ma délután a tüntetők körülvették a krími parlament épületét, és átadták a parlament elnökének a követeléseiket. Ezek a következőket tartalmazzák:

1. a parlament nyilvánítsa ki, hogy nem engedelmeskedik a központi kormánynak;

2. jelentse be, hogy referendumot fognak tartani a Krím függetlenségéről;

3. kérje az orosz kormány segítségét.

Végül az izraeli DEBKAfile katonai forrásokra hivatkozva tegnap este – többek között – azt közölte, hogy az olimpia alatt Szocsit körülvevő orosz különleges egységeket légi úton és hajókkal február 24-én a szevasztopoli orosz bázisokra szállították. A DEBKA tudósításait nem árt némi kételkedéssel fogadni, de mivel ez végül is nem izraeli vonatkozású hír, nem teljesen biztos, hogy dezinformáció. Arról orosz források is hírt adtak, hogy az uljanovszki  ejtőernyősöket Szevasztopolba szállíthatták.

A fentiek alapján két hipotézist fogalmaznék meg:

1.  Az oroszok nem fogják csak úgy lerohanni a Krímet, ennél ők sokkal óvatosabbak és okosabbak. Ha azonban akár az ukrán hadsereg és az SBU, akár a Jobb szektor és Majdan katonai vagy félkatonai alakulatai kísérletet tesznek arra, hogy a kijevi központi hatalmat törvénytelennek tekintő, és ezzel a „politikai szecesszió”-t (a Majdanhoz hasonlóan!) nyíltan felvállaló krími oroszokat szeparatistáknak minősítsék és ellenük az alkotmányra hivatkozva  erőszakot alkalmazzanak, Oroszország egyszerűen „kénytelen lesz” katonai erővel közbelépni. Nem azt állítom, hogy ez fog történni. Csupán azt, hogy az oroszok valószínűleg tartanak egy ilyen helyzettől. De azt nem hiszem, hogy szántszándékkal akarnák kiprovokálni. (Ez egyébként egy majdnem tökéletes 1914. júliusi helyzet, ahogyan azt Christopher Clark a The Sleepwalkers-ben leírta.)

2. Az ukrán „rendszerváltás” nem hasonlítható 1989-hez. Hiszen akkor sem a magyar és lengyel megegyezéses, azaz békés, sem a román pszeudoforradalmi (és véres) átmenet nem vezetett a régi (kommunista) hatalom teljes összeomlásához. Ami ezekben az országokban 1989 után történt, az nagyjából előrelátható és „ellenőrizhető” volt. Ami viszont Ukrajnában történt, az – mint Strobe Talbott találóan megállapította – inkább drámai „fekete hattyú”-esemény, és ennyiben inkább a három évvel ezelőtti arab tavaszhoz hasonlítható. Így nyilván az sem látható előre, és nem „ellenőrizhető”, ami majd következik belőle.

хорошая зубная паста
winnerlex.com.ua/
www.t-marka.ua/

Look how we write essay writing essays here – buy essay, welcome. Also we write essay writer essays here.