Tegnap Moszkvában több tízezren tüntettek a béke és az ukrán forradalom mellett (az ellenzéki Rain TV végig közvetítette az egészet, és a hatóságok sem léptek közbe, ami érdekes). Egy másik tüntetésen Az idők lényege (!) nevű baloldali patrióta szervezet tagjai vörös zubbonyos menetoszlopokban haladva „a testvéri orosz és ukrán nép antifasiszta szövetségét” (és nem „a háborút”) éltették. De megjelentek a színen a Putyint támogató ortodox hazafiak is, egy nagyszakállú pópával, aki egy pódiumon nemzeti rock-nótát énekel, mögötte a Russzkij Mars nacionalista csoport hatalmas zászlaja Szűz Máriával és a kisdeddel, miközben oldalról belelóg a képbe egy ortodox bringa-klub koponyás-lábszárcsontos fekete lobogója is. (Az egészről jó összefoglaló látható-olvasható itt.)

Közben  Harkovban és  Donyeckben  gyakorlatilag polgárháborús helyzet alakult ki, az ukrán- és oroszbarát tüntetők összecsapásainak halálos áldozatai is vannak. A lakosság többsége egyre inkább a kijevi kormányzat által a kelet-ukrajnai tartományok élére állított oligarchák ellen fordul, és – nyilván a mai krími referendum hatására – referendumot követel, ha nem is rögtön az elszakadásról, de legalábbis az autonómiáról.

Az orosz külügyminisztérium pedig természetesen leszögezi, hogy az ukrán jobboldal provokációi következtében „sokan fordulnak Oroszországhoz azzal a kéréssel, hogy védje meg a civil lakosságot, és ezeket a felhívásokat meg fogjuk vizsgálni”. (Oroszul lásd itt, az angol fordítást pedig itt, a 1608 GMT-s bejegyzésnél.)

Egy ilyen komplikált helyzetben muszáj megszólaltani egy filozófust, hogy igazítson el bennünket. A Die Zeit pontosan ezt tette Mihail Ribkin 66 éves orosz filozófussal (lásd itt és itt), aki – többek között – ezeket mondta:

A Szovjetunió széthullását a történészek azzal a traumával hasonlítják össze, ami a németeket a versailles-i szerződéssel érte: egy egész ország érezte úgy, hogy igazságtalanul bántak el vele és megalázták. Oroszország számára a Szovjetunió széthullása ilyen trauma volt. Ezen kívül Oroszországban konszenzus van a Krímmel kapcsolatban: ez a terület a miénk. Különösen Szevasztopol körül alakult ki egy egész mitológia: ez egy olyan hely, amelyet gyakran ostrom alá vettek, de sohasem esett el. Tolsztoj ott volt tiszt, és írt erről.    

Mint olyan valaki, akinek a családja Moszkvában lakik, abban reménykedem, hogy nem lesz háború. De amennyire Putyint ismerem, attól tartok, ez a reményem nem fog teljesülni. Bármi megtörténhet, egészen a harmadik világháborúig. Minden lehetséges.

Olyan közhangulat uralkodik, mintha bekövetkezhetne valami teljesen váratlan. Mintha 1914-ben volnánk. Sokan, akiket ismerek, aggódnak Oroszországban. Tudják: ez érinteni fogja őket. Ezt a hangulatot átéltem már egyszer: a Szovjetunió széthullása előtt. Az ország, amelyben megszülettél, hirtelen eltűnik. Mintha zuhannánk lefelé. Egy ember, aki talán pszichikai értelemben nem teljesen normális, a kezében tartja a világ legnagyobb országának a sorsát – ezt érzi most mindenki. Berlinben ez talán nem érződik ennyire erősen. De Moszkvában úgy érzi az ember: tűz van.

Mit tehetnék – itt és most, Csömörön, Budapest mellett, 2014. márcis 16-án délben – ehhez hozzá? Talán egy Bismarck-idézetet, amit Angyal Dávid talált a Frankfurter Zeitung 1914. augusztus 14-i számában, és emelt át A világháború okai című, még 1914-ben,  a Franklin-Társulatnál megjelent 59 oldalas kis könyvének bevezetőjébe:  „A háborúk maguktól keletkeznek, a kormányok és népek akarata nélkül. Mint a kráter kitörése, lassan készülődnek, míg végre a levegőben vannak, és ha akarjuk, ha nem, megindulnak.”

Még csak annyit, hogy a filozófus szerintem jobban érzékeli a helyzetet, mint az egyébként kitűnő történész, Christopher Clark, akinek Az alvajárók című könyvét korábban már emlegettem.

Clark a Spiegelben megjelent cikkében úgy véli, hogy az 1914-es „júliusi krízis”-nek, az eszkaláció komplexitása és gyorsasága tekintetében, nincs analógiája a világtörténelemben. A geopolitikai kontextus ma egészen más, mint száz évvel ezelőtt volt, és különben is az ukrajnai helyzet, „pontosan a benne összegabalyodó nagyon különböző történelmi narratívák miatt” egészen sajátos.

François Cochet francia történész még ennél is tovább megy, amikor azt írja a Dictionnaire de la Grande Guerre (2008) című kötetben, hogy „az 1914-es háborúba való belépés alkímiája nagyon komplex, és részben felfoghatatlan, vagy legalábbis nem tehető egy tisztán racionális elemzés tárgyává”.

Lehetséges. Nekem most mégis az a különös érzésem támadt, hogy nem 1914 segít megérteni a mostani helyzetet, hanem éppen fordítva. A tavaly novembertől mostanig tartó folyamatokat és politikai döntéseket látva – Washingtontól Berlinen és Brüsszelen keresztül Moszkváig – mintha kezdenénk jobban megérteni, mi is történt 1914 júliusában.

самая лучшая зубная паста
winnerlex.com.ua
www.t-marka.ua